Szerk.: Lanszki Anita, Sorozatszerk.: Bolvári-Takács Gábor
(Budapest: Magyar
Táncművészeti Egyetem, 2020, 237 oldal)
A Magyar Táncművészeti
Egyetem 2019 novemberében[1] rendezte meg a VII.
Nemzetközi Tánctudományi Konferenciát, majd jelentetett meg róla kötetet, mely azon
kiadványsorozat új darabja, ami „[...] 2009-ben
indult. Elsősorban a kétévenkénti tudományos
konferenciák előadásait, valamint forráspublikációkat ad közre, de
megjelentet más, tánctudományi vonatkozású munkákat is.” [2] A Tánc és kulturális örökség[3] című kiadvány is
elérhető elektronikus formában, az MTE weboldalán
szabadon olvasható.[4]
A jelentős
terjedelmű tanulmánykötet a
Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal
NKFIH K115676 számú
kutatása keretében jelenik meg, melyhez a kétnapos konferencia programot a
szerkesztők csatolták, a konferencia nyitóbeszédével együtt, melyet
Bolvári-Takács Gábor tartott. Ezen konferencia előadóinak tanulmányai
olvashatók számos, a tánchoz és a hagyományokhoz köthető témában. Egy
közös van minden előadásban és írásban: a tánc. Ezáltal pedig egy
megunhatatlan repertoárgyűjteményt foghat az olvasó a kezébe.
A kötetben szereplő írások, mint egyébként a konferencia előadások is, az alábbi nagy területekről mutatnak be kutatási eredményeket: (1) Tánc társadalomtörténeti kontextusairól, (2) Tánc és kulturális örökség, (3) Egyetemi táncos képzés és digitalizáció, (4) Táncpedagógia, fejlesztés és módszertan I., (5) tánc és egészség, (6) Folklorisztika I., (7) Egyetemi táncosképzés módszertana, (8) Tánc és társművészetek, (9) Tánctanítás és tánckultúra, (10) táncpedagógia, fejlesztés és módszertan II., (11) Magyar táncművészet az ’50-es években, valamint (12) Folklorisztika II.
A továbbiakban a kötet tanulmányaiból szemezgettem. Körvonalazódik, hogy a tánc és annak határterületein mozgó kutatókat jelenleg milyen kérdések foglalkoztatják.
Kovács Henrik A néptánc funkciókutatásának magyar vonatkozásai című írásában felvázolja a funkciókutatás két nagy elkülönülő irányzatot, majd a táncfunkciókkal foglalkozó magyar munkáknak szentel hosszú hasábokat, végül pedig az általa kiválasztott források, anyagok alapján bizonyos tendenciákat jegyez le: „Elsőként kiemelendő, hogy az 1930-as évektől a 2000-es évek elejéig folyamatosan, szinte azonos időközönként esett szó a néptáncok funkciójáról. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy a kifejezetten táncfunkciókkal foglalkozó tanulmányok száma kevés.” (138–139. o) További összegző gondolatokat olvashatunk tőle, azonban kiemeli, hogy a „nemzetközi és a hazai táncfunkciókkal kapcsolatos munkák tanulmányozása után kirajzolódik a téma fontossága, másrészt a részletek kidolgozásának hiánya.” (141. o.)
Lengyel Emese Az operett-tánc tematizálása a Táncművészetben 1952 és 1956 között (144–151. o.) című tanulmánya az operett-táncokat állítja a fő középpontba, s mint írja: „A táncok operettben betöltött funkcióját tekintve több értelmezéssel találkozhatunk: látványelem vagy éppen az operett-cselekmény előbbre vitele az alkalmazásának célja. [...]” (144. o.) Szövegében vitaindító és/vagy diskurzusteremtő cikkeket sorakoztat fel, összegez, reflektál. Kutatási eredményeként közölve úgy látja, két fő irány rajzolódik ki annak tekintetében, miképpen tematizálta a folyóirat az operettművészetet, táncbetétek nehézségeit: „Az egyik irány, amikor azt hangsúlyozzák a vitaindítók és a kritikát jegyzők, hogy az operett-tánc elsőszámú funkciójaként azt kell kijelölni, hogy minden esetben előbbre vigye az adott cselekmény, azaz túlmutasson a csupán szórakoztató, valamint esztétikai szerepen. A másik irány pedig az, amikor a fókusz a koreográfusokra, valamint a tánckar és annak teljesítényére tevődik, a kritikusok a technikai fejlődést emelik ki az operett változatos táncainak esetében is.” (150. o.)
Csillag Pál Seregi ’90 című írását közli, mely Seregi Lászlóról szól, aki a magyar balett és táncélet egyik legjelentősebb koreográfusa és rendezőzsenije. A konferencián a szervezőbizottság egy kétórás, önálló szekcióülést biztosított a Seregiről való megemlékezésre: „90 éve, 1929. december 12-én született Seregi László, a magyar balett és táncélet legjelentősebb koreográfusa, rendező zsenije. Ebből az alkalomból emlékeztünk meg róla és alkotásairól a Magyar Táncművészeti Egyetem által szervezett Tánc és Kulturális Örökség – VII. Nemzetközi Tánctudományi Konferencián. A szervezőbizottság erre egy kétórás, önálló szekcióülést biztosított az Egyetem ifj. Nagy Zoltán színháztermében.” (63. o.)
A kötet első tanulmánya Adamovich Ferenc A természetes mozdulatok megjelenésének lehetőségei Lecoq technikájában és az affektív mozgáspedagógiában használt referenciapontok alapján (15–23. o.) írásának első szegmenségen a Londonban rendezett Jacques Lecoq-tréning[5] tapasztalatait osztja meg, majd az affektív mozgáspedagógia elméleti bázisának friss eredményeit jegyzi le, mutatja be. Mindenképpen izgalmasnak tartom, hogy betekintést nyerhetünk egy ilyen foglalkozás hátterébe.
A könnyeden olvasható szöveg után Alencsik Melinda Vezet a ritmus és tanít is, Pierre Dulaine munkásságának bemutatása (24–32. o.) tanulmánya következik, aki rögtön az első bekezdésben kérdésekkel indít, miszerint tudunk-e beszélni a tánc nyelvén, továbbá, hogyan segíthet a tánc a kamaszok útkeresésében, önmegismerésében. Elsődlegesen a 2006-ban bemutatott Vezet a ritmus zenés filmet említi: „A 2006-ban bemutatott Vezet a ritmus című zenés film New York egyik iskolájában játszódik, ahol egy neves táncoktató társastáncra tanítja a renitens diákokat és a nemzeti bajnokságig juttatja el őket. A film alapja valós: Pierre Dulain nehézsorsú kamaszoknak kínál segítséget a maga speciális módján – a tánc eszközével. Önbizalomra, az egymás iránti kölcsönös tiszteletre, az ellentétek feloldásának lehetőségeire, együttműködésre, a célok eléréséért való kemény küzdelem fontosságára tanítja meg őket.” (24. o.) A továbbiakban hasábokat szentel az amerikai oktatási rendszernek, majd Dulaine programjának, majd Dualine módszerének. A Daluine-módszert maga Dulaine saját könyvében (Taking the lead) foglalja össze, melynek főbb elemei: „(1) Tisztelet és empátia, (2) Tanári jelenlét, (3) Biztonságos környezet, (4) Fegyelmezés nélküli fegyelem, (5) Kommunikáció, (6) Humor, vidámság, jókedv.” (27. o.) A kutatás konklúziója izgalmasnak bizonyul, hiszen a szerző egyrészről a Philliber Researcg Associates a Dancing Classrooms programról való értékelését reflexív módon jegyzi, miközben külön ismerteti a tanárok, a diákok, valamint a szülők véleményét is.
Lőrinc Katalin „Mit mondhat el rólunk a mozdulat?” A Magyar Táncművészeti Egyetem első tantermi beavató- érzékenyítő programja (155–159.o.) című szövege kitűnik a palettán: „Járatlan utat tettünk meg tavasszal: elkészült az MTE első olyan programja, melynek célja első sorban nem az, hogy soraiba „verbuváljon” leendő táncművészpalántákat, hanem hogy ráébresszen gyermekeket a saját elemi mozdulataikkal való kapcsolatukra. A tánc, és maga a tudatosított mozdulat a társadalmi kommunikáció fontos része lehet, – miközben programunk persze, hogy ismertséget is szerez a tánc-szakmának, érdeklődést kelt iránta!” (155. o.) – írja Lőrinc, aki hosszasan és részletesen szemlélteti a továbbiakban a program létrejöttének előzményeit, tervezését, kipróbálási szakaszait, majd a megvalósulás feltételeiről szól. A munkafolyamat során megismert tapasztalatok beépítéséről szintén értekezik, majd a részvevők reflexióinak közlésével zárja írását a szerző.
Ratkó Lujza Stílusismeret a néptáncban (194–196. o.) című szövegében egyes táncok stílusának ismeretét, vagyis a stílusismeret objektív keretek közé terelését tűzi ki elsődlegesen céljául: „Ma a néptáncszínpadokon az együttesek repertoárjának túlnyomó többsége úgynevezett autentikus koreográfiákból áll, amelyek a különböző táncanyagokat néprajzilag hiteles módon, vagyis az eredeti táncot, zenét és viseletet alapul véve mutatják be. A hiteles bemutatás egyik nagyon fontos tényezője az egyes táncok stílusának ismerete. Ezzel kapcsolatban azonban nincsenek kidolgozott elemzések, lefektetett szabályok, hanem az oktatók egyéni meglátásaik alapján tanítják egy-egy adott tánc stílusát. Nézzük meg, hogyan lehet a stílusismeretet objektívebb keretek közé terelni, és ezáltal a különböző táncok bemutatását minél hitelesebbé tenni!” (194. o.) Ismerteti, hogy a táncstílusnak elméleti alapon öt kategóriája van, majd részletezi az egyes kategóriákat: (1) történeti stílus, (2) típus-stílus, (3) etnikai stílus, (4) lokális stílus, (5) egyéni stílus. (195. o.) Kitér arra, hogy „A tánc természetes hagyományozódása a paraszti kultúrában ellesésen, utánzáson alapult: egy falusi gyereknek csak a faluja táncait kellett megtanulnia (máshová való táncanyagokat nem), és ehhez nagyon sok mintát látott kicsi korától kezdve a különböző táncalkalmakon. Így az anyanyelv megtanulásához hasonlóan szinte észrevétlenül sajátította el egyfelől a formanyelvet, másfelől a tánchoz kapcsolódó illemszabályokat, szokásokat.” (195. o.) Ellenben jelzi, miszerint a „néptánc elsajátításának mai módja a direkt tanítás” (196. o.) Rajkó elemzésének végén azt is hangsúlyozza, hogy a stíluselemzés „elősegíti a néprajzilag hiteles, autentikus tánctudást”, valamint „elmélyültebb táncismerethez vezet”. (196. o.)
A Tánc és kulturális örökség című kötet egyaránt tartalmaz könnyedebb és nehezebb tudományos szövegeket is. Ugyanakkor hiánypótló konferenciakötet a táncművészet szegmensében felmerülő legkülönbözőbb témákat összefogva. Egytől egyig értékes olvasmányok, mindenképpen érdemes szemezgetni – az említett írásokon túl – mind a harminc tanulmány közül.
Lengyel Zsanett
PhD-hallgató, PTE Irodalomtudományi Doktori Iskola