Szilágyi Pálma neve korábban BRASSIMUM kiadványokból volt ismert (melyek nemzetközi terjesztője az AKKORD). Az AKKORD katalógusában egyedülálló helyet foglal el ez az alsófokú kürtoktatásban feltétlenül hasznosnak bizonyuló kotta, amely 29 zongorakíséretes tételt/darabot tartalmaz.

Ami a 200 évet illeti, némi utánaszámolással könnyen kideríthető, hogy terjedelmesebb időszakot ölel fel (szerencsére a szerzők nevénél mindig feltüntetésre került születési és halálozási évük). A kotta 40 számozott oldalból áll, a hozzá tartozó kürtszólam 20 oldalas melléklet. Minden bizonnyal a bőség zavarával küzdhetett szerkesztő és kiadó, amikor úgy döntött, hogy az adott terjedelmet maximálisan darabok közlésére használja fel. Ezzel és csak ezzel menthető/magyarázható, hogy még csak tartalomjegyzéknek sem jutott hely. A belső címlap hátoldalán a kiadvány adatai szerepelnek – innen tudható meg, hogy „a zongorakíséret előkészítésében részt vett Molnár Olivér Balázs”. (Felvetődhet a gondolat, vajon nem az „elkészítésében” vett részt?)

A kétségkívül pedagógiai célra szánt kottában vélhetőleg valamiféle „nehézségi sorrendet” követnek a darabok – pedagógus-alkat kérdése, ki mennyire „hisz” bármiféle nehézségi sorrend megállapíthatóságában, hiszen oly sok egyéni-alkati tényező befolyásolja ezt. Emellett szól az a tény is, hogy egyazon szerző darabjai nem mindig kerültek egymás szomszédságába, sőt, amikor három összetartozó tétel követi egymást, akkor sem a számuk sorrendjébe követik egymást.

Mindenesetre az antológia változatos, végignézve rögtön feltűnik, hogy nagy figyelem jutott az arányos-szép kottaképnek, és ezen belül a lapozásnak is (a szólamkottában összesen egy alkalommal kell lapozni a játékosnak – amihez hét ütemnyi szünet áll rendelkezésre, a kísérő számára praktikus, ha van lapozója). Mint a tanításnál használt kiadványokban általában, ezúttal sem kürt-zongora kamarazenéről van szó, amelyet két növendék szólaltathat meg, hanem a kürténél komplexebb játszanivaló jut a (felnőtt, vagy legalábbis sokkal magasabb osztályos) kísérőnek.

Ha előre jeleztük a tartalomjegyzék hiányát, nem hallgathatjuk el azt sem, nincsenek beszámozva a darabok (annyi haszna mindenképp van ennek, hogy a növendék nem a sorszámával nevezi meg a darabot, hanem leginkább a címével. Mert címe valamennyinek van, ám a szerző (feldolgozó, átiratkészítő stb.) neve nem mindig szerepel. A hangversenyműsorokban, vizsgalapokban gondolkodó tanárok törhetik a fejüket, amikor „hiányos” az információ – habár néha a pontosítás sem könnyíti meg a dolgot (például, a Yorkscher Marsch after/nach Beethoven megnevezésénél furcsa lesz úgy feltüntetni, hogy Beethoven „nyomán” vagy „alapján” …) – de hát a játszanivaló a lényeg!

Az összeállítások egy része arra törekszik, hogy elfedje, ha különböző jellegű forrásokból származnak egyes darabjai. Ezúttal ilyesminek nyoma sincsen – az egyszerű harmonizálástól a szinte zongorakivonat/zongoraletét komplexitásáig a legeltérőbb faktúrákra találunk példát. Néha komoly utánjárást igényel egy-egy tétel „eredetijének” a kinyomozása, máskor kézenfekvő a forrás.

A kiadvány címlapja három nyelvű (angol, német, magyar), ami egyértelműen arra enged következtetni, hogy korántsem csupán hazai használatra tervezték. Az egyes darabok címe viszont nyelvileg is igencsak tarka változatosságot mutat: vannak egy- és többnyelvű címek, amelyek egyértelműsítik, hogy melyik darabról van szó. Csupán Aria című tételből van kettő, az összeállítás 2. és 3. darabja, ám azok könnyen megkülönböztethetőek a szerző nevével (annál is inkább, mivel mind Johann Matthesont, mind Christoph Willibald Gluckot egy-egy darab képviseli a kiadványban. Az viszont furcsa lehet, amikor a három Bach-korál egyikét kéri a kürt-tanár, oly módon, hogy „halljuk az Auf meinen lieben Gott-ot”.

A források különbözőségére vezethető vissza az is, hogy rendkívül változatos az artikulációs és frazeáló ívek alkalmazása. Néha a vokális eredetinek a rövid melizmáira emlékeztető íveket látunk – nincs irigylésre méltó helyzetben a tanár, amikor figyelmes kottaolvasásra bíztatja növendékét. Hogy a kiadvány dinamikai instrukciói sem egységesek, abból profitálni is lehet; hiányuk (urtext-tisztaságú kottaképpel) az önálló formáló, „építkező” szándék aktivitását serkenti.

A hangszeres növendékek megannyi – számára – ismeretlen névvel is találkozhatnak, Johann Waltertől Georg Abraham Schneideren át Friedrich Silcherig és Giuseppe Conconéig. Remélhetőleg élnek majd a netes rákeresés gyorsan eredményes gyakorlatával, s ily módon zeneirodalmi tájékozódásukat is fejlesztik. A kizárólag címmel feltüntetett darabok tánc- vagy dal-eredetűek, változatos hangulatokat jelenítenek meg. A játszanivalók között szerepel Polka, Bergamasca, Gospel, Svéd egyházi dallam, Orosz dal, Orosz gyermekdal, Osztrák népdal és két Magyar népdal is (egyikük a Pünkösdölő). A Körhinta pedig tekinthető zsánerdarabnak is. A hangszeren rendkívül otthonosak az indulók, így a Régi vadászinduló 1823-ból, valamint a beethoveni eredetin alapuló Yorki induló.

29 darab, a zeneiskolás kürtösök játszanivalóját gyarapítandó. Emlékeztet ez a kiadvány az egykori „Kincses kalendáriumokra”, amelyekben mindenki talált magának kedvére való olvasnivalót. Ezt a kottát hasonlóképp érdemes gyakran forgatni!

Fittler Katalin