Örökség-gyűjtemény

Szabó Ildikó szólólemezéről

A frappáns címek korántsem vehetők „egy kalap alá” – néha szinte maga az élet kínálja, lényegi mozzanatokra rávilágítva az önmagában figyelemfelkeltőt. Így van ez Szabó Ildikó második CD-felvételénél (az elsőn édesanyja, Lénárt Ágota zongorakíséretével játszott). Az „örökség” életrajzi és zenei vonatkozásai sokdimenziós távlatba helyezik a produkciót, amely – aligha túlzás ezt állítani – maga is méltó az „örökség”-rangra. Tehát, aki fogékonynak bizonyult mindazon szellemi ajándékokra, amelyeket már tanulóéveiben juttatott neki a sors, maga is tudatosan azon munkálkodik, hogy sokakkal megossza azoknak az eredményeit. Ez derül ki abból a vallomás-értékű „ajánlásból” is, amelynek részlete a CD-borító hátoldalán is olvasható: „Lemezem célja, hogy ne csak zenetudományi kuriózum legyen, de felkeltse a hallgatóság figyelmét a még fel nem vett, vagy ritkábban játszott darabok és szerzőik iránt; kedvet adjon kollégáimnak a művekben megjelenő különleges technikák gyakorlására és elsajátítására, és útmutatás szeretne lenni a magyar illetve erdélyi származású szerzők műveinek interpretációjához, mely a magyar vonós iskola tradíciói mellett, személyes kapcsolatokon keresztül, ’csak tiszta forrásból’ merít.” A figyelmes olvasó észreveheti: e program „célközönsége” nemzetközi, mind a hallgatóságot, mind pedig a hangszereseket illetően. Szép gesztus a Berlinben élő fiatal művésztől, hazai kiadvány esetében. Erős hitre vall a tekintetben, hogy a minőség nem ismer (ország)határokat… És kiváltképp értékelendő annak ismeretében, hogy bő évtizede hallotta Starker Jánostól, hogy „a koncerteket a közönségnek játsszuk, a felvételeket magunknak készítjük”. Mert felismerte a stúdiófelvétel-készítésnek azt a lehetőségét, hogy „sok éve érlelt tapasztalatokat, gondolatokat” rögzíthet, más szóval: „ideálisnak vélt interpretációt” örökíthet meg. Íme, a kettős irányultság, az előadóművészi önarckép (pillanatfelvétel, dátummal) – és általa a térben-időben határtalan megmutatkozás, amely egyszersmind az előadott műveket is népszerűsíti. A műsorválasztás pedig zenei személyiségjeggyé lényegül.

Kísérőszövegében Szabó Ildikó „elszámol” azokkal a szálakkal, amelyek művészi örökségének szövetét gazdagítják. Kodály Szólószonátájához olyan „közvetítőkkel” kerülhetett közel, mint a kompozíció első kiadását korrektúrázó Mező László (akitől 11 éves korától tanult a Zeneakadémián) és Starker János, akinek repertoárjában megkülönböztetett hely illette meg e művet (tőle nyaranta tanult mesterkurzusok keretében). Ők mindketten „dolgoztak” Kodállyal. Ligeti György Szólószonátájához is olyanok vezették, akik személyesen ismerhették a szerzőt. Kurtág Györggyel és Eötvös Péterrel személyes munkakapcsolatban állt (Eötvös jelen volt darabjának felvételekor a stúdióban, Kurtágnak a műveinek előadóit instruáló, egyedülálló pedagógiai munkája zenei berkekben közismert…), tehát „első kézből” kapott érdemi instrukciók hitelesítik produkcióját. Az örökség azonban legközvetlenebb Szabó Csaba kompozíciója esetében. A Szvit szólógordonkára kolompokkal című négytételes ciklus fiának, Szabó Péternek készült, 16. születésnapjára. Ennek ősbemutatójára a budapesti rádiófelvételt követően Marosvásárhelyen került sor – a magyarországi hangversenytermi bemutatót már nem érhette meg a szerző. Az unoka a világelső hangfelvétellel írja tovább a mű hangzó életrajzát (hasonlóképp először került rögzítésre Kurtág Györgytől a The Hilary Jig).

Mindezek tények, adatok. Ami nehezebben megfogalmazható, az Szabó Ildikó játékának örökség-értéke. A húszas évei vége felé járó gordonkaművésznő teljesítménye több szempontból is „kortalannak” minősíthető. Történetileg behatárolja a repertoár újabb rétege – de nehéz lenne tényleges életkorát közelítőleg is megtippelni. Kiforrottság jellemzi, és a belső meggyőződés által áthatott magabiztos nyugalom. A hallgató a kompozíciókat kapja, azzal az érzettel, hogy a hangzás és a mű közé egyenlőségjel tehető. (Az effajta érzet ugyanakkor nem zárja ki, hogy máskor, mástól, avagy egyazon előadótól későbbi időpontban „másmilyet” fogadjon el meggyőző autentikus interpretációtól.) Imponáló az a perfekció, amelynek köszönhetően az egyes darabokkal első ízben találkozó is „biztonságban érezheti magát”, vagyis tájékozódni képes az időben kiteljesedő műegészben. Különösen élményszerűek azok a tételek (Eötvös és Szabó Csaba), ahol a hangszeresnek énekelni is kell. Nem a feladat szokatlansága tűnik fel, hanem inkább az a harmónia, amelyben eggyé forr a vox humana és a csellóhang.

A zenei örökség a tekintetben egyértelműen homogeneitást mutat: érezhetően valamennyi mű Szabó Ildikó zenei anyanyelvének alap-szókincsébe tartozik. Értő szeretet sugárzik játékából – az empatikus hallgató boldogan gyönyörködik valamennyi műben. Ami viszont mindenképp külön említést érdemel, az Kodály Szólószonátájának megrendítő interpretációja. Első forrástól tudjuk, 15 éves korában kezdett el foglalkozni a művel (ami egyszersmind korán megmutatkozó rendkívüli tehetségének is ékes bizonysága) – és nem kétséges, hogy a hangszer szólóirodalmának eme óriása azóta is intenzíven foglalkoztatta, olyannyira, hogy eljutott arra a szintre, ahol akadálytalan közvetlenséggel engedheti át hangszerén a kodályi remekművet.

A CD borítóján Szabó Ildikó arcát részben eltakarja hangszere – a „csiga” a szeme elé kerül. A kétségkívül szemet-vonzó ötlet első pillanatban talán visszatetszést kelt (mért kell eltakarni, ha fotogén?), ám könnyen meg lehet barátkozni vele. És talán szándékolatlanul bár, de hozzásegít egy olyan megjegyzéshez, ami kevés művészről mondható el. Pernye András örökbecsű megjegyzésével magasra állította a mércét a zenéről/zenészekről írók számára: úgy kell jellemezni, hogy ne lehessen „kicserélni a nevet”, vagyis, hogy a leírottak lehetőleg ne legyenek másra is jellemzőek. Ezt szem előtt tartva, megkísérlem azzal jellemezni Szabó Ildikót, hogy olyan gordonkaművész, aki plusz-érzékszervként kezeli hangszerét: többlet-lehetőségként, hogy impulzusokat kapjon és adjon. Fáradhatatlanul.

(Hungaroton – HCD 32813)

Fittler Katalin