Huszonhét év és hét évtized

Popa Péter Szövetségről, újságról és zenekari törvényről

Popa Péter

Különleges esztendőt zárt – hiszen nyáron tizedszer választották meg a Magyar Szimfonikus Zenekari Szövetségének (MSZZSZ) egyik vezetőjévé – 2008-ig az elnöki, az utóbbi években pedig a főtitkári posztot tölti be - emellett pedig ősszel a hetvenedik születésnapját ünnepelhette. Popa Péternek lassan már fél évszázados tapasztalata van a zenekarok működését illetően, hiszen több évtizeden keresztül játszott a Rádiózenekar szólamvezetőjeként, kezdeményezője volt az MSZZSZ életre hívásának, s aktívan részt vett a Előadó-művészeti törvény (Emtv) kidolgozásában is. Emellett alapító főszerkesztője a Zenekar című zenei szaklapnak, amely már szintén huszonhét éves múltra tekint vissza. A Szövetség és az újság születéséről, a hazai zenei élet gondjairól, a zenekari munka mellett tanító muzsikusokról, s a pandémia teremtette helyzetről is beszélgettünk.

- Nyáron újra a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetségének főtitkárává választották. Milyen új tervekkel kezdett neki ennek az újabb - ha jól számolom -, már tizedik vezetői periódusának?

- Huszonhét év elteltével – hiszen az MSZZSz ötlete 1993-ban született –, most korszakváltás történt, átalakult az elnökség. A korábbi években ugyanis az elnöki posztot ketten töltöttük be, egymást váltva Kovács Gézával. A kezdetektől én, 2008-tól – miután vállaltam a főtitkári posztot – Kovács Géza. Ő azonban most nyugdíjba vonulása miatt nem vállalta tovább ezt a feladatot, s új elnököt választottak meg a tagok Herboly Domonkos személyében. Ő korábban Debrecenben volt zenekari igazgató, majd Brüsszelben dolgozott évekig, ezt követően lett az Örkény Színház gazdasági igazgatója, az utóbbi esztendőkben pedig a Nemzeti Filharmonikusok főigazgatója. Más aspiránsok is akadtak az elnöki posztra, de azért is rá esett a választás, mert egy ilyen szakmai szervezet vezetőjénél az egyik legfontosabb kritérium a pártatlanság. Minden zenekarnak akadnak érdekei, s ma Magyarországon nincs két olyan együttes, amely összehasonlítható lenne, akár gazdasági, akár egyéb vonatkozásban. Éppen ezért fontosnak tartottam és tartom, hogy egy olyan együttes vezetője legyen a Szövetség elnöke, aki nincs benne a napi csatározásokban, kenyérharcokban. S ez a Nemzeti Filharmonikusok főigazgatójára igaz. Hogy milyen újdonságokat lehet majd találni az új vezetés munkájában, nem tudom még megmondani, ez Herboly Domonkos egyéniségétől függ, aki más karakter, mint Kovács Géza. Az azonban biztos, hogy az elmúlt esztendő jócskán hozott magával olyan gondokat, amelyek megoldásán dolgoznunk kell.

- Akad más változás is…

- Korábban is történt már kilépés a szervezetből, most azonban egy olyan együttes távozott, amely az alapítás óta tag: a Győri Filharmonikus Zenekar. Persze ilyenkor nagyon sok függ attól, ki vezeti az együttest… A kezdetekkor a zenekarok tagjai, pontosabban a művészeti tanácsok szavaztak a Szövetségbe tömörülésről, ami azután, menet közben, munkáltatói szervezetté alakult, ahol az intézményvezetők szavazata a meghatározó. A győri együttes kiválása nem az ottani muzsikusok, hanem a vezetőjük döntése volt. A szervezetünkben ugyanis sokféle érdek létezik, kényes egyensúlyi helyzetek megtartására kell törekednünk, így természetes, hogy vannak olyan együttesek, amelyek úgy érzik, az ő érdekeiket nem képviseli kellő mértékben a Szövetség. Számunkra azonban az a legfontosabb, hogy a teljes magyar zenekari szcénát egységesen reprezentáljuk, közös nevezőre próbáljuk hozni a különböző érdekeket.

- Ezért is jött létre 1993-ban az ön kezdeményezésére a Szövetség. A fő célok között szerepelt például az átlátható, kiszámítható zenekari támogatások megteremtése. Mennyit sikerült ebből megvalósítani az eltelt évtizedek alatt?

- Sok téren léptünk előre… Ami alapvető változást hozott a zenekarok életében, az az Előadó-művészeti törvény megszületése volt. De kezdjük az elején. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarában szólamvezetőként dolgoztam sok éven keresztül. Abban az időszakban három nagy zenekar: az ÁHZ, az Opera és a Rádió olyan struktúrát biztosított a magyar zenei életnek, amelyben nem voltak viták arról, hogy mely társulatok a top zenekarok, melyek az elsőosztályúak, és melyek a más feladatokat ellátó együttesek. E téren akkor történt alapvető változás, amikor - egy teljesen más szisztéma alapján – létrejött a Fesztiválzenekar. Amikor ez a társulat állandóvá vált, a muzsikusainak a fizetése a többszöröse lett a korábbi top együttesek bérének. Ezért aztán a zenei életben elvándorlás kezdődött, számos negatív hatással. A Rádióból például 12 sztármuzsikus távozott egyszerre, egy részük a BFZ-be, mások pedig azokra a helyekre mentek, ahol a Fesztiválzenekar miatt üresedés támadt. Az állam pedig sajátosan kezelte a helyzetet, egy zenekarnak emelte meg a fizetését, és ezt követően az ÁHZ is ugyanolyan elszívó erővel bírt a többi zenekarra. Ez pedig krízishelyzetet okozott például a Rádiónál… Olyannyira, hogy ekkor levélben fordultam az akkori művelődési és közoktatási miniszterhez, Andrásfalvy Bertalanhoz. Az volt a kérésem, hogy alkossanak egy olyan zenekari törvényt, amelyben szabályozzák a zenekari finanszírozást. Példaként hoztam fel a német rendszert, ahol teljesen világos módon osztják fel a támogatást a kategóriák alapján, s kiválóan működik. A soraimra az akkori helyettes kulturális államtitkár, Fekete György válaszolt, s azt írta, hogy alapítsak egy szakmai szervezetet, és tegyünk mi javaslatot a jogszabályra. Innen kezdődött a szervezés. Abban az időben a Rádiózenekar művészeti tanácsának voltam az elnöke, és munkavállalóként kerestem meg a többi zenekart. Nagy volt az érdeklődés minden társulatnál. Össze is gyűltünk és 1994-ben pedig már be is jegyezte a bíróság a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetségét. Aztán az, hogy mindebből később megszületett az Előadó-művészeti törvény, annak köszönhető, hogy már megalakulásunkkor felvette velünk a kapcsolatot dr. Gyimesi László, az MZTSZ főtitkára, aki már évek óta próbálkozott azzal, hogy a színházi szférában valamilyen jogszabályt alkosson. Ő azt javasolta, hogy ebben a kérdésben dolgozzunk együtt.

- Hogyan indult a közös munka?

- A Szövetség a szakmai részek kidolgozásában vett részt, dr. Gyimesi László pedig a jogi területen szerzett jártasságát tette hozzá. Jómagam abban voltam a segítségére, hogy különböző adatokat gyűjtöttem a zenekarok finanszírozásáról és költségvetési tételeiből, ebből próbáltam statisztikai átlagot kalkulálni, aminek alapján kidolgoztam az elnökségi kollégáim részvételével egy kritériumrendszert, illetve egy olyan táblázatot, amely esetleg egy normatív támogatás rendszer alapja lehet. Természetesen a törvény létrejötte sok éves munkába tellett, de 2008-ban már hatályba is lépett az Emtv. Egyébként az első változata nagyon hasonlított az eredeti elképzeléshez, hiszen abszolút normatív alapon vette figyelembe, hogy melyek a legnagyobb tételek egy zenekar költségvetésében: a létszám, a bér, a koncertek száma. Ennek az általunk is kidolgozott rendszernek még egy pozitívuma volt: jutalmazta a fenntartókat, hiszen minden egyes hozzáadott forinthoz még az állam is adott egyet. Ezzel is ösztökélte a fenntartókat arra, hogy nagyobb összeggel támogassák az együtteseket.

- Az önkormányzati fenntartókat…

- Ez volt a törvény első változata, de azután az Emtv-t elkezdték átalakítani, módosítani. Ezt nem tartom pozitív iránynak, azért sem, mert az egész rendszer célja az volt, hogy kiiktassa a kapcsolati tőkét, hogy a zenekarok objektív alapon kapják az állami támogatást a tényleges kiadásaikra. Mivel azonban kis ország vagyunk, a kilincselés máig nem tudott kikopni a közéletből. Egyes együttesek most is el tudják intézni maguknak a közvetlen, vagy extra támogatást… Erre kiváló alkalmat biztosított most a TAO megszüntetése is. Azt látjuk ugyanis, hogy az ezt helyettesítő forrást az államtitkárság a szakmai szervezetek bevonása nélkül osztotta el, és nem csak azoknak, akik ténylegesen taóztak. Pedig a kézi vezérlés ezen a területen elég káros lehet… Éppen ezért, az új elnökség alkuló ülésén arról is szót ejtettünk, hogy vizsgáljuk meg, az Előadó-művészeti törvényben mi az, ami az utóbbi időszakban megváltozott és nem előnyére. Ha ugyanis a törvényben változtatás lesz – ez talán éppen most aktuális – azzal is próbálkozhatnánk, hogy válasszuk külön a színházi és a zenei területet. Az előbbi ugyanis más működési rendszer, ahol merőben más dolgokra helyezik a hangsúlyt és nagyon eltérő érdekek mentén működnek. Mi, zenészek pedig olyan állandó társulatokban gondolkozunk, amelyek évtizedek alatt nyerik el hangzásukat, az állandó fluktuáció pedig nagyon káros. Talán jó lenne, ha tisztán zenekari törvény születne, amit több prominens művész is szorgalmaz.

- Lát erre esélyt?

- Optimista vagyok mindig, mi erre készülünk. Ha van változtatási szándék, akkor mi felkészülten fogadjuk.

- Egyelőre, míg nincs külön zenekari törvény, az előadó-művészeti törvény alá tartoznak a muzsikusok, akik közül sokan a zenekari állásuk mellett zenetanárként is dolgoznak. Hogyan látja az ő helyzetüket?

- Van e téren különbség a budapesti és a vidéki együttesek között, ez utóbbiaknál figyelhető meg, hogy a zenekari tagok többsége tanít is. Ami egyébként nagyon hasznos a zenekari munka szempontjából is. Hiszen maga a tanítás mindig egyfajta kontrollt jelent, ami nemcsak a növendéket, hanem magát a tanárt is fejleszti. Arról nem beszélve, hogy a nemzedékváltás következtében fellépő zenekari fluktuáció hatását is tompítja valamelyest, hiszen lehet, hogy cserélődnek a tagok, de ha a tanár a saját maga által kinevelt növendéket viszi az együttesbe, akkor a stílusának, tudásának meglesz a folytatója. Sajnos az igazsághoz tartozik az is, hogy sokan azért vállalnak tanítást az együttesek mellett, mert ma már egyik hivatásból sem lehet megélni… Sem a zenekari játékból, sem a tanításból. Mindenesetre amikor az Előadó-művészeti törvényen dolgoztunk, számoltunk azzal is, hogy a muzsikusok jelentős része tanít. Úgy alakítottuk a szabályozást, hogy a zenekarban töltött idő maximálva legyen. Amikor magam még a Rádiózenekar tagja voltam, azt tapasztaltam, a szolgálatok beosztásánál tekintettel voltak arra is, hogy mikor volt tanítási napja a tagoknak. Ez – feltételezésem szerint – más zenekaroknál is így működik, mert csak így működhet. A zenekarban dolgozó muzsikusok tanárként is nevelik az utánpótlást, annak van még egy pozitív hozadéka: azok a növendékek, akik végzősként kikerülnek az egyetemekről és nem olyan tanár tanította őket, akinek van zenekari gyakorlata, nagyon nehezen tudják elsajátítani a zenekar játékmódot és jóformán nem ismerik a repertoárt, amely merőben más kihívásokat tartalmaz, mint amit a szokványos tanagyag tartalmaz. Végül is azt kellene tudomásul venni, hogy a növendékek többségéből nem szólista lesz, hanem zenekari muzsikus, vagy/és pedagógus.

A 6-os stúdióban a Rádiózenekar nyugdíjas művészeivel:
Reinisch Jenő, Bikfalvy Ádám, Fodor Artúr, Geiger György, Andrássy Pál, Popa Péter, Krum Gyula
(fotó: Felvégi Andrea)

- Az utóbbi években azonban már előfordult, hogy a pedagógusi hivatás gondot okozott az együttesek életében. Hiszen a pedagógus életpálya jobb lehetőségeket nyújtott, mint a zenekari, és ezért sokan csak a katedrát választották…

- Úgy vélem, nemcsak ezt, hanem az összes mostani, negatív hatást együttesen érdemes vizsgálni. Az úgynevezett elszívó hatás nem csupán a pedagógus életpálya modell meglétéből adódik. Hogy egy hivatás vonzó legyen, ahhoz kiszámítható életpálya kell minden területen. Sajnos, addig még nem jutottunk el, hogy a művész-életpálya kardinális kérdéssé váljon a döntéshozók számára, miközben azt halljuk, hogy a zene is stratégiai ágazat. Így számos olyan negatív jelenség figyelhető meg ezen a területen, amely ellen egyelőre nem nagyon tudunk tenni. Az előbb beszéltünk a belföldi, kiegyensúlyozatlan támogatási rendszerről, ami azt tette lehetővé, hogy egyes zenekarok 8-10-szer magasabb gázsiért tudják foglalkoztatni a zenészeket. De ugyanígy napi gondot jelent, hogy külföldön lényegesen jobban fizetik a muzsikusokat. Aki egy kicsit is jobban játszik, az szinte azonnal útra kel. Amikor én kezdtem el ezt a pályát, ha valaki bekerült egy zenekarba, akkor örült, hogy onnan mehet majd nyugdíjba. Ma már előfordul, hogy egy zenész öt év alatt hat zenekarnál is megfordul. Mint említettem, egy együttes életében nem túl szerencsés az állandó fluktuáció, hiszen a megfelelő zenekari hangzást csak sok év alatt lehet kialakítani. A gondok tehát három okra vezethetőek vissza: az aránytalan finanszírozásra, valamint a külföld és a mi területünkkel rokon pedagógus-életpálya modell elszívó hatására, miközben a művész-életpálya nem született meg. Mindaddig, amíg ezek gondok nincsenek orvosolva, nehéz lesz itthon olyan zenekari életet kialakítani, ami egészében véve versenyképes.

- Visszatérve előző megállapítására, szomorú, hogy a jelenlegi helyzetben, se zenekari muzsikusként, se pedagógusként nem tud annyit keresni egy zenész, amelyből megél…

- Azok a zenekari zenészek, akik nem tanítanak, azoknak sem elegendő egyetlen fizetés, s ezért vállalnak munkát más együtteseknél is. Vannak, akik három társulatban is játszanak. Mindez olyan torzulásokhoz vezet az egész rendszerben, amit nem is tudom, mikor lehet helyrehozni. Járvány esetén pedig mindez még komolyabb gondokat okoz… Ha most minden zenekar összes zenészének egyszerre le kellene ülnie, akadnának jócskán üres székek egyes zenekarokban. Ezzel a gonddal is foglalkozni kellene, mert akkor nem hangozhatna el állandóan, hogy: „sok a zenekar”. Ha csak annyi társulat működne, ahány saját muzsikusaival tudja előadni a repertoárját, akkor a finanszírozással sem akadnának gondok. A magyar zenei közélet ugyanis arról szólt az utóbbi 10-15 évben, hogy alkalmi zenekarok alakulnak, kölcsönmuzsikusokkal és kölcsönhangszerekkel, majd néhány koncertet követően állami támogatást harcolnak ki maguknak, még mindig kölcsönmuzsikusokkal, akiknek a hangszereit más együttesek fizetik, ahogy a járulékaikat is. Ezt követően ők kezdik el azt mondogatni, hogy sok a zenekar… Ráadásként pedig nem azokat akarják megszüntetni, amelyek újak, hanem amelyek 60-80 éves, vagy még régebbi múltra tekinthetnek vissza.

- Évek óta emlegetjük, hogy milyen nagy szükség volna a művészeti életpálya-modellre. Hol tart most ez az elképzelés?

- Dr. Gyimesi László már több éve egy teljes modellt kidolgozott a Szövetség közreműködésével. Nagyon sokszor próbáltuk elfogadtatni, úgy tűnik, nincs rá fogadókészség… A jelen helyzetben pedig sajnos fedezete se nagyon volna. Bár ki tudja… A források helyes és arányos felhasználásával minden megoldható lenne.

-

- Életpályáról, finanszírozásról azonban mindig szó esik abban a lapban, amely szinte a Szövetség születésével alakult. Hogyan indult a Zenekar újság?

- Már akkor, amikor elkezdtem szervezni a Szövetséget, rájöttem, szükség van egy saját orgánumra, amely az együttesek problémáival foglalkozik. Valaki akkor azt tanácsolta, menjek el a Lapkiadó Vállalat igazgatójához, ő azonban hamvába holt ötletnek tartotta az elképzelésemet. Bár kívülálló voltam a lapkiadás területén, tudtam, egy újságra igenis szüksége van a szakmának. Felvetettem hát mindezt dr. Gyimesi Lászlónak is, aki azt mondta: micsoda jó ötlet! Azonnal társult, s megszületett a szakszervezettel közös lap, amelynek botcsinálta alapító-szerkesztője vagyok. Az első néhány számot még Csontos János író-költő, újságíró rendezte sajtó alá, de amikor hosszabb ideig részt vett egy párizsi tanulmányúton, magamra maradtam az anyagokkal. A lap most zárta a huszonhetedik évfolyamát, s bízom benne, hogy kapunk annyi támogatást, hogy megérjük legalább a harmincadik évfordulót is. Mára ezt olvassa az összes zenekari muzsikus, de eljut az ágazat döntéshozókhoz, rengeteg privát előfizetőhöz, több mint 350 könyvtárhoz, oktatási intézményekhez, pedagógusokhoz, tehát mindenhová, ahol igénylik a naprakész objektív tájékoztatást a szcéna mindennapjairól.

- Úgy látom, a zenekarok problémái mellett az újságban rendszeresen szó esik olyan témákról is, mint a pedagógusi munka, a hangszerész műhelyek…

- Magamból kiindulva mondom, hogy a hangszeres muzsikusok kicsit szakbarbárok. Rengeteget kell gyakorolni, és nagyon szerencsés az, aki otthonról eleve magával hoz egy szélesebb körű műveltséget, érdeklődést. Ezért tartom lényegesnek, hogy a lapban a zenekarok közvetlen problémái mellett olyasmiről is essen szó, ami tágítja a muzsikusok ismereteit. Az egyik legfontosabb a kritikai rovat, amely minden tagzenekar koncertjeivel foglalkozik, emellett zenetörténeti kérdésekről, a zenészek egészségügyi problémáiról, de nem utolsó sorban a zenei területtel foglalkozó jogalkotásról és más fontos zenei közéleti kérdésekről is lehet olvasni a Zenekar újságban. Az első időszakban sokat kerestem a témákat, most mindig van, aki jelentkezik valamilyen ötlettel. Az oktatással és a közönség-utánpótlással ugyancsak rendszeresen foglalkozunk. Jelenleg éppen a marketing-kérdések a legaktuálisabbak. Zenekari igazgató nem születik, általában zenekari muzsikusból válik valaki azzá, fontos, hogy olyan cikkekkel is találkozzon, amelyek e téren segítséget nyújthatnak a számára.

- Hogyan látja a mostani helyzetet, a pandémia okozta gondok közül mi az, amit nem biztos, hogy jól orvosolnak az együttesek?

- A zenekarok a legjobb szándékkal tesznek fel ingyenes koncertközvetítéseket az internetre, ennek azonban rengeteg negatív hatása lehet. Ünnepi cselekvés ugyanis felöltözni, elmenni egy hangversenyre, megtapasztalni az ottani miliőt, s élvezni a koncerttermi akusztikát. Ha egy zenekar online sugároz, sajnos sokszor nem megfelelő a hangminőség, a hallgatóság pedig a CD-khez van szokva. Mindez leszoktathatja a publikumot az online előadásokról, másrészt arról is, hogy később koncertre járjon, miközben eddig is akadtak gondok a közönség létszámával, elsősorban az általános iskolai zeneoktatás hiányosságai miatt. Nehéz jó megoldást találni erre a helyzetre, de fontos, hogy a Szövetségünk ezzel is foglalkozzon…

Réfi Zsuzsanna