AKIK SZERELEMBŐL ZENÉLNEK

Bölcskei Szent András kastély (szentadraskastely.hu)

Bölcske község Tolna megye Paksi járásában

2021. augusztus 14-től 20-ig első alkalommal rendeznek kamarazenei mesterkurzust amatőr muzsikusoknak a bölcskei Szent András kastélyban. A kurzust Banda Pál, Londonban élő csellóművész, az English Piano Trio tagja, a Royal College of Music és a Purcell School professzora tartja, aki az utóbbi húsz évben nem csak profikkal, de amatőr kamaracsoportokkal is rendszeresen foglalkozik.

Ki tekinthető egyáltalán amatőr zenésznek? Gondolom, a szórás igen nagy a koncerteken fellépő amatőr csoportoktól elkezdve azokig, akik egykori zenetanulmányaikat úgy elevenítik fel, hogy időnként előveszik otthon a hangszert.

A legsikeresebbek azok, akik soha nem hagyták abba a hangszeres játékot. Közülük sokan zenészek szerettek volna lenni, aztán a szüleik vagy a körülmények mégis arra kényszerítették őket, hogy más pályára menjenek. Az egyik kurzuson találkoztam egy orvossal, aki nagyon jól hegedült. Két évvel később megint eljött, és akkor még sokkal jobban játszott. Mikor mondtam neki, hogy fantasztikus ez a fejlődés, azt válaszolta: Tudja, nyugdíjba mentem, és azóta sokkal több időm van gyakorolni. Az előbb, amikor kérdezted, mit is jelent amatőr zenésznek lenni, akkor rögtön a szónak az etimológiai jelentése jutott az eszembe. Ez azt jelenti, hogy szereti, amit csinál, és majdnem másodlagos, hogy ezzel keresi-e a kenyérét, vagy valami „tisztességes” pályát választ.

Banda Pál gordonkaművész-tanár

(Facebook)

Banda Pál J. S. Bach D-dúr szvitjét (I-VII.) játssza (BWV 1012)

Pal Banda plays J.S.Bach: I. Prélude (5:27)

Pal Banda plays Bach, II: Allemande (8:56)

Pal Banda plays J. S.Bach: III. Courante (3:53)

Pal Banda plays J. S.Bach: IV. Sarabande 5:31)

.

Pal Banda plays J.S.Bach: V-VI. Gavotte 1 & 2 (4:32)

Pal Banda plays J. S.Bach: VII, Gigue (4:30)

Azok, akik 18-20 évesen elkezdtek egy – mondjuk orvosi, vagy jogi – egyetemet, hogyan tudták frissen tartani a hangszeres tudásukat? Mit tapasztaltál: továbbra is zeneiskolába jártak? Vagy otthon, magányosan gyakoroltak, netán hasonló társakat kerestek?

Ezek rendszerint fantasztikusan intelligens és motivált emberek, akik – amikor már valamilyen alapszinten megtanulták a hangszert – saját magukat tudják tovább tanítani, de az is előfordul, hogy valaki időnként vagy rendszeresen órákat vesz. És igen, sokan keresnek kamaratársakat is, akikkel aztán együtt játszanak éveken, sőt, évtizedeken keresztül. Találkoztam olyan amatőr kamaracsoporttal, ahol egy kilencven-valahány éves bácsi brácsázott. Időközben szinte teljesen megsüketült, és már nem nagyon tudott belépni a megfelelő időben, de nem volt szívük kitenni, mert szerették, és tudták, mennyire fontos neki, hogy együtt játszhassanak.

Anglia és Magyarország mellett tartottál kurzust Görögországban, Franciaországban, Portugáliában, az Egyesült Államokban, a skandináv országokban és Szingapúrban. Hol van a legtöbb amatőr kamaracsoport?

A germán kultúrájú népeknél, tehát Németországban, Skandináviában, Angliában, Hollandiában.

Ez nyilván az életszínvonallal is összefügg.

Persze, ez az egyik része, másrészt meg ott van egy töretlen hagyomány. Sajnos Magyarországon és egész Kelet-Európában ez nem így alakult, mert azt a társadalmi osztályt, amely a kamarazenét űzte, kiirtották. Úgyhogy azok, akik megmaradtak egyrészt kevesen vannak, másrészt küszködnek a megélhetésért. Észak-Európában viszont olyan magas az életszínvonal, hogy egy amatőr zenész hetente találkozhat rokon lelkekkel, és annyi időt töltenek együtt, ami alatt igazán jól összepróbálnak egy darabot. Különböző országokban tanítottam már, és azt látom, hogy a legjobb amatőrök Skandináviában vannak, ők tényleg magas színvonalon játszanak.

Melyik foglalkozás és milyen életkor a legjellemzőbb egy-egy ilyen nyári kurzuson?

Sok az orvos, az ügyvéd, a komputerszakember, a mérnök, az építész, a tanár. A korosztály vegyes, a legtöbben negyven és hetven között vannak, de volt kilencven feletti tanítványom is Norvégiában, aki éveken át járt a kurzusra: egy aranyos csellista bácsi, aki rosszul hallott, nagyon kellett kiabálnom, de amikor megértette, mit mondtam, tudott változtatni a játékán.

Ezek a kurzusok többnyire nyáron vannak, vagy év közben is van erre kereslet?

Van, méghozzá elég gyakran. Két éve például egy angliai nyári kurzuson tanítottam egy kiváló zongora-cselló duót, két ügyvédet, akik télen megkerestek engem és az őket nyáron szintén tanító zongorista kolléganőt. Azt kérték, hogy egy vasárnap déltől estig foglalkozzunk a Beethoven A-dúr szonátával, mert éppen azt tanulják, és szükségük lenne néhány tanácsra. Tehát általában a nyári egyhetes kurzusok adják a gerincet, de sokszor előfordul, hogy akik szerették, amit korábban csináltunk, vissza akarnak hozni valamit a nyári atmoszférából egy-egy félnapos, egynapos, vagy akár három napos kurzussal. Tavaly például egy hegedűs hívott meg a vonósnégyesének többi tagjával együtt egy hétvégére a házába, és a férje főzött ránk. Az ilyen alkalmakkor egy vagy két darabra koncentrálunk, azokat boncoljuk. Sokszor kérnek technikai tanácsokat is, és rendkívül hálásak ezekért, mert hangszeresen kevésbé fejlettek, mint zenetörténet terén. Azt vettem észre, hogy az amatőr zenészek rendkívül tájékozottak, nagyon sok újat tudtam meg tőlük zeneszerzőkről, csak az ujjaik nem úgy járnak, mint a profiknak.

Banda Pál tanít (Verőce, 2020)

(Facebook)

Tanítás közben csak szóban instruálsz, vagy néha beülsz a zenészek közé?

Akkor szoktam beülni, amikor látom, hogy a szavak nem segítenének annyit. Én csellista vagyok, és az amatőr csellisták között van az a téves nézet, hogy ott csak hangokat kell játszani, és hát kevés hang van a csellóban, kevesebb, mint egy első hegedűben, úgyhogy nem olyan nagy munka ez. Az igazság viszont az, hogy a felső szólamoknak ritmikusan is, meg harmóniailag is a cselló adja meg a gerincét. És a felső szólamok sokszor akkor veszik észre, mennyivel könnyebb úgy játszani, hogyha a csellista bizonyos helyzetekben adja alájuk a lovat. Tehát úgy lehet ezt felfogni, mint amikor egy ló viszi a lovasát. Egy-egy nehéz helynél a csellista nagyon sokat segíthet azzal, hogy pontosan hova tesz egy hangot, vagy két hangot. Olyan ez, mint egy katedrális pillére: elég kis helyet foglal el az épület kőtömegében, mégis sokat számít, hogy egy centiméterrel idébb, vagy odébb van.

A kvartett nyilván örül, ha te ülsz be a csellistájuk helyére, és végre egy profival játszhatnak.

Igen. Sokan túl félénken, sőt udvariasan játszanak, én viszont azt próbálom nekik megmutatni, hogy a gyeplő gyakran a csellisták kezében van. Amikor egy hegedűs úgy tud játszani, hogy a basszus szólam repülni engedi, az csodálatos élményt adhat. Volt már olyan csellista, aki egyszerűen attól, hogy hallotta, hogy ez lehetséges, visszaült, és egész másképp kezdett játszani.

Banda Pál egy kamaracsoporttal foglalkozik (Verőce, 2020)

(Facebook)

Amikor egy vonósnégyest tanítasz, értelemszerűen többször adsz tanácsot a csellistának, mint a többieknek, igaz?

Nem feltétlenül. Zenei tanácsot mindenféleképpen tudok adni a hegedűsöknek, és többnyire technikaiakat is, mert végülis ugyanaz a hangszercsalád. Időnként meg lehet mutatni valamit a csellón, amit a hegedű játszik, esetleg demonstrálni azt, hogy én hogyan látok egy adott zenei problémát.

Ha profikat tanítasz, nyilván az a cél, hogy a darab, amit hoznak, koncertképes legyen. Amatőröknél mi a cél?

Gyakran ugyanez, mert sokan közülük koncerteken is szoktak játszani. Aztán vannak azok, akik nem akarnak szerepelni, hanem kifejezetten azért jönnek, hogy jobban játsszanak együtt. És persze jönnek olyanok is, akik még nem elég gyakorlottak, de szeretnék felfedezni, hogy milyen belülről játszani, benne lenni a zenében, ami óriási nagy kihívás, és egészen más, mint CD-t hallgatni. Ilyenkor nem az a cél, hogy felkészítsük őket, amint a versenylovakat, hanem hogy feltárjunk előttük olyan dolgokat, amiket idáig esetleg nem vettek észre: hogy másképp hallgassák egymást, megértsenek összefüggéseket. Van, aki kezdetleges technikával rendelkezik, aztán van, aki elég jól játszik, de nem képes arra, hogy közben hallgassa is, hogy mi történik valaki másnál. Azaz még nem alakult ki a hallgatási készsége. Ha náluk á-ról bé-re jutunk, akkor már célt értünk. Hirtelen nem lehet semmit, csak lépésről lépésre. Sokszor előfordult, hogy ugyanazt a csoportot láttam viszont évről évre, és érezhető volt a különbség. Egyébként ma már bátorság is kell a kamarazenéléshez, mert sokakat visszafog a sok perfekt felvétel.

És hogyan tudsz nekik kedvet csinálni és eloszlatni a félelmeiket?

Először is nem utánozni kell a felvételeket, hanem a kottából kiindulva megtalálni a saját megoldásokat. Ezek nyilván nem lesznek olyanok, mint egy profi kvartettéi, de nem is ez a lényeg. Az a fontos, hogy a sajátjuknak érezzék, hogy az ő egyéniségüket tükrözze. Olyan ez, mint a magyar narancs: kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk.

Bokor Gabriella újságíró