EMLÉKKÉPEK
Dobos László
(1932-2021)
karnagyról, zeneiskolai igazgatóról
I,
A veszteség
a családon kívül fájdalmas azok számára is, akik nem tartoztak a kollégák,
tanítványok, kórustagok közvetlen köréhez, akik csak távolról voltak a nagy
tudású, sokoldalú, ugyanakkor rendkívül szerény és szeretetreméltó tanár,
karvezető, egyházzenész tisztelői. Bár negyvenhárom éve kiszakadtam a
pécsi zenei életből és másutt váltam hivatásos muzsikussá, pályám egésze
szempontjából meghatározóak az élmények, amelyek gyerekként a Laci bácsi által
igazgatott Liszt Ferenc Zeneiskolában, Ilka néni szolfézsóráin, gimnazistaként
a Nevelők Háza Kamarakórusának hallgatásakor értek. Dobos László
életműve sokunk számára inspiráció, minta és mérce, így mindvégig velünk
marad.
Gyüdi Sándor karmester
(Szegedi
Szimfonikus Zenekar)
II.
TILLAI AURÉL
„Nem búcsúzni szeretnék…”
Dobos László
Bevezető
Nem búcsúzni szeretnék. Inkább egy-két epizóddal egy portrét újabb
ecsetvonásokkal kiegészíteni. Hogy az újaknak s a jövőbelieknek is
fogalmuk legyen Róla. 89 év nagy idő, bár éppen olyan gyorsan
elszáll, mint akárhány, jóval kisebb számú esztendő. De már eltűntek
a fölötte járók évfolyamai, az osztálytársak nagyobb része, sok régi kórustag,
barátok, szerelmek. Akik az emlékeikről írtak vele kapcsolatban elhunyta
után, mintha csak összebeszéltek volna: életének különböző korszakaiból
villantottak föl képeket.
Varga Csaba (Széchenyi-díjas professzor) a már felnőtt
zenetanulóról mesél, Szászi János pedig (koncertjeink kiváló conférencier-je) a kamarakórus fesztiválok gondos
ügyelőjéről. Borbás Kinga az alapítók egyike, Norgauer
Ica leánya megható megemlékezést írt a Dunántúli Naplóba a zeneiskola volt
igazgatójáról, majd a Pius Kórus szeretett karnagyáról. Szauer Dezső (örökös
kórustitkár) összefoglaló méltatással búcsúzott a kamarakórus nevében. Erdélyi
Ágnes Veszprém Város Vegyeskara karnagyaként
emlékezett meg Róla és a kamarakórus fesztiválokról, Debreczeni doktor az öreg
cserkészek nevében írt rövid nekrológot. Makkainé Kati pedig a Bajai
Kórus nevében nyilvánította részvétét.
Idáig jutottam, amikor elolvastam Pécsi Csaba levelét, melyben a
karnagy Dobos László, egyik nagyszerűen megformált darabjáról szól, s
egyben javasolja, mások is emlékezzenek, s ezeket aztán csokorba lehetne kötni.
Itt találkozik az én elképzelésemmel is. A továbbiakban inkább személyes
emlékeimből idézek…
Ismerkedésünk
Csapatgyűlés előtt a Széchenyi udvarán
hendzballoztunk. („Tenyérlabda”, amelyet ma már a
cserkészek sem játsszák.) Egyszer csak a tornaterem bejárata felé röpült a
labda. Egy sápadt kisfiú ácsorgott ott, nézte játékunkat. Ekkor fölszedte a
labdát, s felém nyújtotta. Nem ismertem, valószínűleg elsős,
gondoltam. (Mai ötödikes.)
- Nem akarnál velünk játszani? – kérdeztem. Mi cserkészek vagyunk, s
szívesen látnák téged is sorainkban. (Itt kezdődhetett későbbi
szervezői munkám!) Csak nézett rám, én pedig megfordultam, és ütöttem a
labdát az ellenfelek felé.
A következő szeptemberben ő is belépett a 10. sz. P.Á.R. cserkészcsapatba.
A Kamarakórus megalapítása
Éppen fordítva történt. Laci egy nyári délutánon kijött busszal hozzánk.
Nyugágyban ülve beszélgettünk.
- Nem akarnál velem közösen egy kamarakórust alapítani? – kérdezte. Ő a
közkedvelt Hegyi atyánál énekelt, régi egyházi énekek mellett – társasági
alapon – reneszánsz madrigálokat is. Egy évvel voltunk ’56 után, természetesen
a székesegyházban működő kórusukat is betiltották, s
nagyon hiányzott neki a kóruséneklés, s a nemes társaság. Én ’56
őszén kaptam meg a Főiskolai Vegyeskart, s ez kielégítette
karvezetői vágyaimat. Hosszas közös mérlegelés után, kitérő választ
adtam. Ám most én gondolkodtam egy évig. Aztán ’58. október 22-én megalakult a
Pécsi Kamarakórus.
Viszontagságos kezdet volt, de lelkesek voltunk és összetartottunk
Amikor én próbáltam, ő a basszusban énekelt, amikor meg
ő vezényelt, én a tenort „erősítettem”. Hamarosan ismertek lettünk,
először persze csak a városban.
A csonkán maradt Nagy Trió: Tillai Aurél, Dobos László és Ivasivka Mátyás
Furulya „consort”
Mindkettőnket szoros barátság kötött össze Ivasivka
Matyival. Eleinte segédőrsvezető volt a Sirály őrsben, melyet én
vezettem, Laci meg a Fecske őrs vezetője volt. Roppant gyakorlatias,
mindent meg tudott tanítani, vagy példájával megmutatni, amire egy cserkésznek
szüksége lehetett. Emellett nemcsak magyarázni tudta a cserész törvényeket, de aszerint is élt. Mindhárman magunktól tanultunk meg
furulyázni. E tudomány elég volt ahhoz, hogy hangulatosabbá tegyük a
tábortüzeket, de népdalok tanításához, vezetéséhez is hasznos volt.
Lacin vagy Matyin keresztül fölkérték hármunkat, hogy
játsszunk valamit a Bártfa utcai Szent István templom valamilyen kerti
ünnepségén. Talán jubileum volt, vagy búcsú. Elvállaltuk. Valamit földolgoztam
ez alkalomból három furulyára. Matyi játszott közülünk a legjobban, ő
kapta a prímet. Alkonyat táján került ránk a sor. Jól ment a darab, nem kellett
izgulnunk. Hanem amikor elkezdtük a darabot, váratlan esemény történt.
Míg várakoztunk, a páradús alkonyi levegőben bedagadt a
furulyám, s szólamom a semmi és az artikulálatlan hangok között váltakozott. Azt
hiszem Triónk története ezzel véget is ért. De külön egyikünk sem hagyta abba,
csak áttértünk a néptánccsoportok kísérésére.
Commedia del arte
(Kudarc után siker)
Háromnapos cserkésztáborunk volt a Mecsekben. Körülbelül 40-50-en lehettünk.
Arra nem emlékszem, hogy még az első betiltás előtt volt, vagy utána.
A 2. nap estéjén a tábortűznél nógattak bennünket Lacival, adjuk elő
valamit. Őrültségnek tűnt a vállalkozás, hisz nem volt semmi, amivel
készültünk volna. Mégis úgy gondoltuk, valamibe belevágunk. A sürgetés miatt
szinte csak egy mondatnyi „megbeszélésre” kerülhetett sor. A rögtönzés
helyszíne maga a tábor. Éjjel, őrségen találkozunk. Pokróccal a hátunkon,
didergünk, féltünk a sötétben. A párbeszédből annyira emlékszem, hogy
belekevertünk valamit az előző éjszaka eseményéből, ugyanis egy
pár kilométerre tőlünk táborozó ciszter csapat a mi csapatzászlónkat
titkon elrabolta. A rögtönzés – kis túlzással – fergeteges sikert aratott,
színészi teljesítményünkhöz kétség sem fért, a kisebbek még másnap is
gratuláltak.
Aztán pár hónap múlva, a nyári nagytáborban, egyesek
unszolására „reprízre” került sor. Talán nem is kell mondani, az ihlet
elszállt, nagy leégés lett a dologból: a „felújítás” nagyon rosszul sült el.
Ripacskodásnak tűnt, s én bánatosan ültem vissza a helyemre.
Lacinak különben jó humorérzéke és „szépírói vénája” is volt.
A kamarakórus egyik teaestéjére írt „Pacsker Flórián
élete és művészete” c. pampfletjén nagyokat
nevettünk. Dezső olvasta fel a nagy zeneszerző méltatását, a
kéziratot ma is őrzi valahol.
De komoly írások, beszédek is jellemezték, amikor Ivasivka Matyival. a Tizes
Cserkész lapot szerkesztették, vagy öreg cserkészként a mai csapat fiataljaihoz beszélt
minden karácsonykor. Kis tanító történeteit mindig nagy figyelemmel hallgatták
a fiatalok.
Ezermester, avagy „A cserkész ahol tud, segít”
Házasságunk kezdetén Pesten a Kossuth Lajos
utcában – feleségem kívánságára – hatalmas, 4 és fél méter hosszú, összerakható
szekrényt vettünk. Volt abban ruhás szekrény, 12 fiók, bárszekrény, rengeteg
könyvespolc, s még íróasztal is. Döbbenten fogadtuk, amikor megérkezett,
fogalmunk sem volt, mit kezdhetnénk a sok kilós dobozokkal.
Laci, amikor értesült tanácstalan helyzetünkről, eljött, s egy
délután könnyedén
összeszerelte. Ma is áll. Fogalmam sincs, mi tartja össze.
Hasonló történt, amikor elemekből álló garázst kellett építeni.
Gyenge segédmunkámmal egy délután alatt fölépítette. Közben anyukám finom
vacsorát főzött. Amikor készen lettünk, a terített asztalhoz hívtuk. Ám
Laci nem fogadta el az invitálást, s szabadkozva távozott. Kicsit furcsállottuk
(édesanyám ugyanis nagyon jól főzött) és bánkódtunk, hogy áldozatos
munkáját még így sem viszonozhattuk.
Puritánság
Sopronban szerepeltünk. Előtte séta a patinás óvárosban. A fiúk hamar
fölfedezték a „Gödröt”, s az egész társaság levonult a lépcsőn a
földalatti pincébe. Persze a lányok is nagy kedvvel. Egy pohár bor, s hamarosan
nótázni kezdtünk. Kiderült, hogy Laci nincs köztünk. Valaki fölszaladt, hogy
őt is lecsalja, de nem volt hajlandó lejönni. Sétálgatott a főtéren
és várt bennünket. Félóra is eltelt, mire találkoztunk.
Máskor is csak megszagolgatta a bort, de nem ivott
belőle. A főétkezéseken kívül soha nem vett magához ételt, cukor,
csokoládé, esti nassolgatás teljesen távol állt tőle.
Itália
Laci számára torinói utunk volt a minden. Ez volt a második külföldi utunk.
(1969) Akkor is és utána is alaposan utánanézett a látnivalóknak és
a művészettörténeti emlékeknek. Amúgy is nagy érzéke volt a
reneszánsz műalkotásokhoz. De még meglepőbb, hogy gimnáziumi olasz
nyelvi tanulmányait nagyszerűen tudta hasznosítani. Külön nyelvtanára
sosem volt. De most, ha hivatalos tolmácsunk éppen nem volt jelen,
bármelyikünknek szívesen tolmácsolt, s egyre ügyesebben barátkozott a minket
vendégül látó olasz kórustagokkal. Nem volt gátlásos. Ettől kezdve
évtizedeken át levelezett egy Elena nevű olasz kórustitkárral. Később
sok műfordítást is készített olasz madrigálokból, chansonokból.
Corki Verseny
1970-ben vonattal és hajóval jutottunk el Londonig, majd hasonlóképpen
Doweren át Írországig. Rendkívül fárasztó és kalandos
volt ez az első nemzetközi versenyszereplésünk. Most csak a végéről mesélek.
Utolsó este 10-kor 2000 fős teremben kezdődött az értékelés és
eredményhirdetés. Még előtte odajött hozzánk a zsolnai kórus (Szlovákia)
néhány magyar tagja, s újságolták, hogy táskarádión hallották: a BBC
magyar adásának esti híradójában bemondták, a vegyeskari kategóriában mi,
magyarok lettünk az elsők.
Óriási izgalom, cselt gyanítunk (Előző nap a
szekértáborban a fiúk döntetlent játszottak az ő kórusukkal...)
Folyt az értékelés. Öt kategória eredményeit kellett
végig várnunk. Utoljára hatodiknak hirdették ki a vegyeskari kategória
eredményeit. Itt is a 6. hellyel kezdték, s folyamatosan haladtak visszafelé. Egyre
jobban izgultunk. A 4., majd a 3. hely kihirdetésénél
halálra vált arccal füleltünk, most vagy semmit nem nyertünk, vagy...vagy... s
most bemondták a nevünk: 1. díj, sőt a Nagydíj. A most alapított kupába
már be volt vésve a nevünk. Átadás után teletöltötték whiskyvel, s a
polgármester után nekem kellett inni belőle. Aztán a tagok
kézről-kézre adták. Laci nem ivott belőle.
Váratlan fordulat (folytatás)
Odahaza óriási örömtáncba lendült a társaság. Sem előtte, sem utána
nem volt ekkora spontán ünnepe a kórusnak. Még a politikai kísérők is
együtt örömködtek a tagokkal. Mi ketten Lacival nem
vettünk részt benne, holt fáradtan lefeküdtünk az „ekhós szekér”-beli ágyunkba. Én a másnap esti londoni hangversenyünkre
gondoltam: azt még valahogy erővel bírni kell. Pár szót váltottunk
Lacival. Aztán egyszercsak váratlanul megszólalt: „Ezzel
én befejeztem”.
Először a megdöbbenéstől
szólni sem tudtam. Föl sem tudtam fogni, hogy a dicsőség tetőfokán
hogy juthat ilyesmi eszébe. Kérdéseimre sem mondott indokot. Úgy emlékszem, már
a partner London Singers-szel közös londoni
hangversenyünkön sem dirigált. Iszonyúan fáradtnak látszott.
Még ugyanazon a nyáron részt vettünk a Debreceni Nemzetközi
Versenyen is. Laci rendkívül kimerült állapotban jött el a próbákra. Minden
munkában részt vett, odaadóan énekelt, de teljesen magányosan. Ha Debrecenben
csoportosan mentünk valahova (étkezni, akusztikai próbára stb.), mindig
leghátul, a csoporttól pár lépéssel elmaradva jött utánunk. Valószínűleg
valami szanatórium félébe kellett volna pihennie, de ő becsültből
velünk tartott. Később, ősszel együtt kezdtünk s már jóval jobb
állapotban volt, ismét szólt nekem, hogy elhatározása a kilépésre
vonatkozóan komoly, s erről lebeszélni nem lehetett. Akkor arra kértem,
hogy legalább jubileumi ünnepségünkig tartson ki. Ebbe beleegyezett, s addig
szándékáról a többieknek nemi is szólt.
Esterházy Pál: Sol recedit (2:48)
Szín
Marianna – szoprán, a Piusz templom kórusa és zenekara, Vezényel: Dobos László
(Piusz templom,
2011.10.17.)
A „maradék” 40 év
Később is mindig eljött koncertjeinkre, a kórus-karácsonyokra, pedig a
régiek lassan fogyatkoztak és egyre kevesebb személyes ismerőse maradt. Az
5 évenként megtartott jubileumainkra mindig meghívtuk egy-egy szám elvezénylésére.
Amikor 80 éves lett, ünnepi koncertet rendeztünk (egyik) régi iskolájának
a dísztermében tiszteletére. Természetesen azokkal a madrigálokkal kezdtünk,
melyeket ő fordított magyarra s ő tanított nekünk. („Volt egy édes
szőke lányka”, „Mind ami szép volt, oda már”
stb.)
Kettőnk kapcsolata változatlan maradt. Felváltva tartottunk
tartalmas beszélgetéseket Ivsaivkáéknál, náluk és
nálam. Olykor kimentünk orfűi kis nyaralójába. Ezt is egyedül építette,
kis kertjét is maga ápolta, gondozta. Családja nem tartott vele.
Szívesen mesélt nekem dolgairól. A
zeneiskoláról, a Pius Kórusról, később itteni tehetséges utódjáról, a
fiatal orgonista Balatoni Sanyiról, akinek már öregen átadta a pálcát, s maga
is beállt basszust énekelni, mint a „mi időnkben”. Gyakran meghívtak szerepléseikre. Jó
viszonyban volt az Evangélikus Kórussal, Balázs Magdi nagy tisztelettel és
szeretettel nézett föl rá. Gyakran léptek föl együtt.
Sokat mesélt nekem a
teológián tartott óráiról, a hittan csoportjáról. Az unalmas módszertani
előadások helyett, vonzó gyakorló órákat tartott, összeállított hittanos
játékokat. Vajon jegyzetét használják-e az utódok?
Amikor a teológián nyugdíjazták, (fájó szívvel hagyta abba!) érdekes témákból készített sorozatokat. Egyes előadásokon különféle
zenékhez megfelelő képzőművészeti alkotásokat és verseket, vagy
egyházi szövegeket párosított össze. Volt egy sorozata például a zsoltárokról.
Bámulatos válogatásokhoz volt türelme és szakértelme, szerény számítógépével
anélkül, hogy tanulta volna, tiszteletreméltó ügyességgel tudott bánni. Évenként
újabb és újabb témák kidolgozásába fogott, egész tudását és lelkét
beleadta ezekbe. A Teológián és Komlón vezetett ilyen sorozatot szép
érdeklődés mellett. Magam is „szereztem” két előadást számára. Egyet
a Civilközösségek Házában, egyet az evangélikus gyülekezetben.
J ó lenne, ha a hálás utódok ezekből az értékekből
minél többet megmentenének és megjelentetnének.
Oratórikus jellegű müveim előadásaira mindig eljött a Kodály Központba. Akkor
is, amikor Bogányi Tibor bemutatta, meg akkor is,
amikor én dirigáltam. Annakidején, amikor a kamarakórus hangversenyein együtt
szerepeltünk, különösebben nem gratuláltunk egymásnak, hiszen a siker is közös
volt. A Te Deum-om, a Reformáció kantáta vagy a 2.
misém után nem fukarkodott a jó szóval. Míg azonban mások, ha a „gratulálok”-on kívül mást is mondtak, a zeném „milyenségéről”
beszéltek. Laci viszont arról szólt, „mit hallott ki belőle". Aki
ismerte őt, érti mit akarok ezzel mondani. Ez az
elismerés sok egyébnél jobban esett.
Dobos László
Esterházy Pál: Pange lingua (2:16)
A Piusz
templom kórusa és zenekara Vezényel: Dobos László
(Piusz
templom, 2011.10.17.)
Az utolsó idők
Az öregcserkészek gyűléseiről rendszerint kocsival vittem haza.
Néha Ernő bátyámmal együtt. Ilyenkor kicsit el tudtunk beszélgetni. De
eljött az az idő is, amikor a forgalom zajában már nem
hallotta, miket is mondok. Néha kiszállásakor kellett valamit
megismételnem. A Széchenyi valamelyik tantermében tartott gyűléseken
betette ugyan fülébe a készüléket, de ő maga egyre csendesebb lett. Ha
telefonon hívtam, mindig Ilka vette föl a kagylót és szólt neki.
Többször is hívtam, hogy látogassuk meg együtt Matyit, aki már évek
óta fekszik (az étkezéseken kívül) erősen látás sérülten fekszik. Így
hármasban meglehetősen jó hangulatban emlékezgettünk a régi szép
időkre. Egyszer sétabottal jelent meg, amivel még nem láttuk. Elmesélte,
hogy otthon is, meg az utcán is elesett már, mert megszédült.
Egy másik alkalommal azt is elmondta, hogy valahol Orfű
határában is elesett, s sehogy sem tudott fölkelni. Végül is megpillantott egy
jelző táblát. Odáig valahogy elvonszolta magát, s annak a szárán
kapaszkodva valahogy föl tudott állni. Aztán fájós tagokkal tovább ballagott a
buszmegálló irányába.
- Vegyél már egy mobilt! – ajánlottam neki. - Ha elesnél megint,
tudod a családodat, vagy a mentőket hívni.
A nyáron valamikor ismét ki akart menni csöppnyi birtokára.
Elhatároztam, hogy busz helyett inkább én viszem ki kocsival. Útközben jól el
tudtunk beszélgetni. Odakint félórát ültünk a verandán, majd elbúcsúztam
tőle. Éreztem, hogy valamit csinálni akar a kertben. Talán kapálni (?),
vagy almát szedni azon a meredek domboldalon? Nem is tudom, hogyan? Talán
támaszkodni a sétabotra, s félkézzel csinálni valamit? Hiszen még lépkedni
is nehéz itt. De biztosan nem nyugágyban akart pihenni. Mindig is a tennivágyás vezette.
Összeszorult szívvel indultam lefelé a meredek úton.
Akkor láttam utoljára.
Ősszel aztán egyikünk
sem gondolta, hogy az ő útja is egyre jobban, egyre jobban lefelé vezet...
Esterházy Pál: Dormi Iesu (4:12)
A Piusz templom kórusa és zenekara Vezényel: Dobos László
(Piusz templom, 2011.10.17.)
III.
Búcsú Dobos Lászlótól, a
Pécsi Kamarakórus alapító társ-karnagyától, zeneiskolai igazgatótól
„A
pécsi zenei élet egyik legmeghatározóbb 20. és 21.századi
alakja”, ahogy karnagy- és pedagógus kollégája, a 88 éves Ivasivka
Mátyás nevezte Dobos Lászlót, Dunaföldváron született, 1932. január 4-én, és 2
nappal 89. születésnapja előtt, 2021. január 2-án hunyt el Pécsett. A dunaföldvári katolikus iskolában megkezdett tanulmányai
első éve után családjával Pécsre költözött, s itt később a mai
Széchenyi István, majd pedig a Nagy Lajos gimnáziumban folytatta középiskolai
tanulmányait, utóbbiban érettségizett, 1950-ben.
Gyerekkorában, hegedülni és zongorázni
tanult és a középiskolai fúvószenekarban klarinétozott is. Tizenéves korában
már vezényelt is, ugyanis azokban a nehéz időkben volt, hogy énektanár sem
volt az iskolában, így előfordult, hogy zeneiskolai képzettségével ő
vezette az iskola énekkarát. Az érettségi utáni években gyári munkás volt, majd
a Baranya megyei Téglagyári Egyesülés technikusa lett. Hivatalos felnőtt
karnagyi működését a Pécsi Tervező Iroda Énekkaránál kezdte, majd
1958-ban egykori diák- és cserkésztársával, a novemberben 90. születésnapját
ünnepelt Tillai Aurél, akkori főiskolai tanársegéddel megalapították a
mára már világhírűvé lett Pécsi Kamarakórust, melynek húsz éven át,
1978-ig társkarnagya volt.
Tillai Aurél
Amikor
az '50-es évek második felében végre megengedték, hogy felsőfokú
tanulmányokat folytathasson, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola
pécsi tanárképző tagozatán 1959-ben szerzett zenetanári diplomát Agócsy László, Antal György és Kincses József
növendékeként, míg a Népművelési Intézet Felsőfokú
Karnagyképzőjén Párkai István és Káldor György tanítványa volt.
A pécsi Liszt Ferenc Zeneiskolában 1960-ban kezdett
szolfézst tanítani, amihez erős inspirációt adhatott, hogy a
Kodály-módszer legfőbb pécsi támogatójától – a baráti zenei körökben
„szolfézspápának” is nevezett – Agócsy Lászlótól
kaphatta a személyes példát, s olyan sikeres volt működése, hogy 1967-ben
a zeneiskola igazgatójává választották, mely tisztséget negyedszázadon át, egészen
1992-es nyugdíjba vonulásáig betöltötte.
Dobos László
Karnagyi
profilját a Pécsi Kamarakórus – egy időben Pécsi Nevelők Háza
Kamarakórus – társkarnagyaként, Tillai Auréllal közösen alakította ki, s benne
a reneszánsz és barokk szerzők jelentették az alapot (Josquin des Prés, Gastoldi, Marenzio, Monteverdi,
Bach stb.), de korán eljutott a német romantikus egyházzene mestereiig, így
például a kórus első lemezén Bruckner Ave Mariáját és Os Justi című művét vezényelte. De a 20. századi
műveket is szívesen vezényelte, így például 1963-ban, halála évében
Hindemithtől a „Bolondság a művész élete” című madrigált, vagy a
Kodály halálának 5. évfordulóján, 1972. március 9-én rendezett koncerten az
Adventi éneket, majd 1978 áprilisában Szokolay Sándor Cantate
Dominóját, rádiófelvételen is megőrzött remek előadásban. Miként
Petrovics Emil Ördögtánca és a nála 7 évvel fiatalabb Pertis
Jenő (1939-2007) műveiből is vezényelt néhányat, akárcsak Bárdos
Lajos műveiből, akivel személyes jó kapcsolatba is került. Karnagyi,
művészi ars poeticáját így foglalta össze egy interjúban: „Én
mindig azt vallottam, akkor jó a zene, ha örömet okoz. Ezt a felfogást egész
életemben igyekeztem megtartani és továbbadni a tanítványaimnak. A legszebb
rész a karnagyságban az, amikor megszólal a mű, az a pillanat, amikor az
addig a bensőnkben élő zene fizikai valóságában is életre kel. Ez
jelentette a motivációt is az évtizedek alatt.”
Dobos László
Közösségformáló
tevékenységének szép példája volt, hogy 1962-től 12 éven át vezette a Pécsi
Kamarakórus Baráti Körének foglalkozásait, melyen sok olyan előadó is
szerepelt, akiknek ez volt szinte az egyetlen megszólalási lehetőségük az
akkori pártállami időkben. Köztük volt az illegális cserkészmozgalomban
végzett munkájáért többször is börtönbüntetést szenvedett Barlay
Ödön Szabolcs ciszterci szerzetes, Andrásfalvy
Bertalan néprajztudós, későbbi kulturális miniszter, Mohayné
Katanics Mária, Vikár László és Lukin László. Bartha
Dénes zenetörténész mellett igen gyakran ott volt Bárdos Lajos, Martyn Ferenc pécsi képzőművész, Tám László
fotóművész, Baross Gábor, Makláry József és Dobszay László, valamint a kórust alapító Dobos László és
Tillai Aurél karnagyok, Várnai Péter zenetörténész, Kósa György
zeneszerző, valamint Tusa Erzsébet és a Pécsett tanító Bartók-tanítvány,
Székely Júlia zongoraművészek, a magyar szellemi élet elitje. „A Kamarakórus »szigetet« jelentett az akkori nehéz politikai
helyzetben, a zűrzavaros világban. Szinte ellen-társadalomban éltünk,
egymással testvérként...” – fogalmazott Dobos László.
Dobos
László, amikor 1978-ban teljes egészében Tillai Aurélra hagyta a Pécsi
Kamarakórust – amit persze azért még számtalan módon is segített, például a
Kamarakórus Fesztiválokon –, még abban az évben megalapította a pécsi Jézus
szíve, vagy ismertebb nevén, Pius Templom Énekkarát, melyet 35 éven át, 2013-ig
vezetett, majd átadta az akkor épp 30 éves Balatoni Sándornak, aki addig
főként orgonált a kórusnak. Dobos Laci bácsi – akit mindenki így hívott a
pécsi zenei életben, megkülönböztetve őt legidősebb, szintén karnagy
fiától, Dobos László, Erkel Ferenc-díjas hangmérnöktől – azonban
később is segítette a Pius kórust, például a 2018-as, 40 éves jubileumi
koncert alkalmával is.
Dobos László
Dobos
László 1992-es nyugdíjba vonulását követően több, mint
két évtizeden át tanított a pécsi Püspöki Hittudományi Főiskolán
pedagógiát. A katetika és az egyháztörténet mellett
sokat foglalkozott a játék- és családpedagógiával is. Három szakkönyve is megjelent
a témakörben.
Udvardy György pécsi püspökkel
Dobos
László zenei tevékenységében még nagyon sok területről nem szóltunk, így
például a Filharmónia keretei között tartott ifjúsági ismeretterjesztői, a
helyi írott sajtóban folytatott zenekritikusi munkájáról, de könyvek, cikkek,
jegyzetek, zenei és más műfordítások, átköltések sokasága, különböző
tematikájú előadások sorozata jelzi gazdag életútját, melyben társa volt
szintén karnagy-zenepedagógus felesége, Ilka néni, aki a Laci bácsi tanáráról
elnevezett Agócsy László Zeneiskola igazgatója is
volt.
Dobos László és felesége
Végezetül
szóljunk arról, hogy Dobos László, akárcsak Tillai Aurél, Kincses József
növendékeként hivatalosan is tanult zeneszerzést is, de a rendszerváltás
felerősítette ez irányú tevékenységét, kiemelten is az egyházzene
irányában. Az egyik legismertebb egyházzenei alkotása, a Mise keleti stílusban című műve, melynek Glória tételét az I.
Pécsi Ökumenikus Kórustalálkozó 1997. május 11-én a Pécs-kertvárosi Református
Templomban megtartott hangversenyén rögzített a Pécsi Rádió (hivatalosan a
Magyar Rádió Pécsi Körzeti és Nemzetiségi Szerkesztősége) a pécsi Pius
Templom Énekkara előadásában, Szauer Dezső – a Pécsi Kamarakórus
egykori kórustitkára – tenorszólójával, Varga Zoltán orgonakíséretével, Dobos
László vezényletével.
A
művet a 80-as évek elején komponálta Dobos László a nyugati és a keleti
keresztény egyházfők, VI. Pál pápa és Athenagorasz
konstantinápolyi pátriárka történelminek minősíthető 1965-ös
találkozásának emlékére, amikor semmissé nyilvánították a két egyház kölcsönös
kiközösítését, a nagy egyházszakadást. A művet ezután folyamatosan
repertoárján tartotta a Pius kórus, mely most már a Te Tiszteletedre is szól az
e világi és a Mennyei énekkarban is, Laci bácsi!
Mi most Esterházy Pál Harmonia celestis
(Mennyei harmónia) című művének Dormi Jesu (Aludj Jézus) című részletével veszünk búcsút
Dobos Lászlótól, aki 2011-ben vezényelte a Pius Kórust ezen a felvételen,
melyen későbbi karnagy utóda, Balatoni Sándor orgonált.
Fotók:
Internet
Kovács Attila
(Amtmann Prosper és Bartók
Béla Emlék-díjas zenei szerkesztő)
2021. 01.21.