(Fordította,
sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Hamburger Klára)
E sorok
írója aligha az egyetlen, akinek figyelmét elkerülte a Magyar Mercurius Kiadó
által a Magyar Roma Történeti Könyvtár 2. köteteként megjelentetett Liszt-könyv
(A czigányokról és a czigány
zenéről Magyarországon). Talán mindmáig nem tudna róla, ha a Balassi Kiadó
újdonságától fellelkesedve nem kap meghökkentő információt
barátnőjétől, miszerint neki már régen (!) megvan
ez a munka. Rövid kutatással nyomára bukkanni az interneten az „elfogyott”-ként
feltüntetett kötetre – ám ugyanitt hosszasabb utánjárással sem találhatni
alapvető információkat e kiadványról (például, hogy az írásmű
első vagy második verzióját tartalmazza, és kinek a fordításában). Mindenesetre, erről a kiadványról Hamburger Klára sem
tájékoztat az Előszóban, ami annyiból menthető, hogy az tanulmányként
eredetileg Detlef Altenburg
felkérésére készült, a szerkesztésében megjelenő Sämtliche
Schriften kétnyelvű (francia-német) kritikai
kiadásának utolsóként tervezett kötetéhez (a „Cigánykönyv” két kiadását
tartalmazó, kétségkívül izgalmas munka nem valósult meg, Altenburg
professzor korai halála miatt) - jóllehet a Liszt-kutató tud a Magyar Mercurius
Kiadóról, hiszen 61. jegyzetében ajánlja szakirodalomként Bencsik Gábornak – a
Kiadó alapítójának – Cigányokról című, 2008-ban megjelent
kötetét.
Mindenesetre,
megint egy „főnixmadár” került elérhető távolságba („akiről”
mindenki beszél, de senki sem látta még). A ritkaságnak pedig megkülönböztetett
figyelem jár! Éppen ezért, előkészületként, az Előszó (többszöri)
figyelmes elolvasásán túl Alan Walker háromkötetes Liszt-monográfiájában is
fellapoztam a könyvvel kapcsolatos részleteket – s ha már „utánajár” az olvasó,
a szövegkörnyezetre is kiterjeszti figyelmét. S jól teszi! Mert így talán „felkészültebben”
fogadja a meglepő élményt…
Mert az
olvasnivaló aligha nevezhető „mindennapi”-nak! A
közelmúltban figyeltem fel arra, hogy a korhatárt jelző, bekarikázott
számok helyett olyan instrukció szerepel a filmek/műsorok elején, hogy
azok csak szülői felügyelettel/engedéllyel tekinthetők meg. Furcsa ez
a felelősség-áthárítás, hiszen az elkövetkezőkről nincs (nem
lehet) ismerete a szülőknek, tehát nincs (nem lehet) reális alapjuk sem az
engedélyezéshez, sem a tiltáshoz… Ajánlásként tehát egyrészt úgy vélem, hogy ez
a könyv leginkább olyanoknak „való”, akiknek korábbi olvasmányélményeik
rendkívül széles skálán mozognak, tehát, akik kellőképp felvértezettek ahhoz,
hogy ne „akadjanak ki” az olvasottaktól. „Nem lehet minden pofonhoz forgalmi
rendőrt állítani” – mentegetőzik Rejtő Jenő gyorskezű
„hőse”, de ugyanez vonatkozik a gondolatokra, eszmefuttatásokra is. És
bizony kapaszkodni kell e kötet olvasása során… Másrészt viszont – korántsem
„tárgyi tudás” megszerzéseként – mindenkinek figyelmébe ajánlom (mint
védőoltást, amely által kiszámíthatatlanok
reakciók jöhetnek létre).
Elöljáróban
még annyit, hogy jelentős eltérés tapasztalható a két rangos Liszt-kutató
véleménye között a tekintetben, hogy mennyiben tekinthető sajátjának a
Liszt neve alatt megjelent könyv. Voltaképp mindkét
kutató „védi” Lisztet, ám más-más szempontból. Walker a két
kiadás különbségére irányítja (mondhatni, tereli) a figyelmet, amennyiben hangsúlyozza,
hogy a második kiadás végleges alakját nem látta Liszt, a mintegy félszáz
oldalnyi többlet-szöveg egyértelműen Wittgenstein hercegné munkája (és még
őt is mentegeti azzal, hogy a társadalmi-politikai körülmények ismeretének
hiányában hozta ezáltal kínos helyzetbe Lisztet…). Ilymódon
viszont az első kiadásban foglaltakról azt kell „hinnünk”, hogy azokat Liszt
szentesítette… És ezt nehéz szívvel tesszük!
Hamburger
Klára fordításának alapja a Les introuvables sorozat
Edition d’Aujourd’hui
című, az 1859-ben Bourdilliat-nál megjelent
első kiadás reprintje. Szerepel ez az adat az Előszóban is, és
olvasás közben nem egyszer visszalapoztam, kételyeimet eloszlatandó, hogy ez
valóban a Liszt által jóváhagyott verzió lenne. Hamburger egyébként
egyértelműen úgy minősíti, hogy „Liszt könyvének szerzője tehát
Wittgenstein hercegné, legfeljebb a zene konkrét jellegzetességeire és saját
élményeire utaló részek tükrözik Liszt véleményét”. A Lisztről, mint
emberről (művészről, tanárról, stb.) kialakult kép megőrzéséhez
nagyon fontos ez a „segítség”, mert a zenéje iránt lelkesedő nem szívesen
hiteltelenítené pozitív érzületeit. De valljuk meg, a Walker könyvéből
egyértelmű gesztus (a támadásokra azért nem válaszolt, mert Wittgenstein
hercegnét „védte”, még saját jóhíre ellenében is) minden gáláns lovagiasság
ellenére kisebb horderejű, mint a könyv (mindkét kiadása) körüli,
korántsem csupán a sajtóra korlátozódó botrányos visszhang…
Mint
„romantikus” olvasmány, megannyi érdekességgel bír, már a keletkezési
körülményeit tekintve is. Liszt elő- vagy utószónak szánt „egészen rövid
esszé”-t tervezett íratni Marie d’Agoult-val,
kapcsolatuk mélypontján (amikor már ismert volt kapcsolata Carolyne
von Sayn-Wittgenstein hercegnével). A visszautasítást
követően „egyesélyes” lett segítőtársának kiléte. Hamburger nem
kíméli minősítésével az új élettársat, s a könyv olvasója lelkesen
helyesli vélekedését. Az olvasó „felkészítését” szolgálják azok a rövid
kommentárok is, amelyeket a rövid fejezetek élére illeszt a zenetörténész-fordító.
A legszemélyesebb a 95. rész elején olvasható: „Ebben a fejezetben is akadnak
értékes, konkrét zenei megállapítások – Liszttől. Ám a hercegné
műveltségét fitogtatni akaró hasonlatáradatától nehezen elviselhető
olvasmány. A teljesség kedvéért azonban ezt is le kellett fordítani”.
A 195
számozott oldalt tartalmazó Balassi-kiadvány terjedelmében szinte megegyezik a
könyv eredeti kiadásával, tehát az arányokat illetően nem lehet nagy
eltérés. A mesék-regék-mondák világát idéző fantáziálás akár „kellemdús” olvasmány
is lehet – azaz, lehetne, ha az időtlenséget csakhamar meg nem zavarná
indulat-hevítette személyeskedő tónus, ami ráadásul agyasan kimódolt vargabetűvel
kapcsolódik a választott témához. A hercegné antiszemitizmusához nem fér kétség
– és csak bámulni lehet azt a leleményességet, amellyel mindenhol talál
lehetőséget nézetei/indulatai terjesztésére. Az olvasó úgy érzi magát,
mint a mesebeli kislány, akinek át kellett rágnia magát a kásahegyen, amikor
csak olvas, olvas – és még mindig szinte nyoma sincs annak, amit a könyv címe
ígér. Egy idő után jogos türelmetlenséget vált ki a ködbevesző
kezdetekről szóló fantáziálgatás, hogy aztán szinte visszasírja, amikor új
rémmese kezdődik, képzelgés a (C. W. képzelete-szülte)
zsidókról. A könyv 40. oldalán olvasható egy személyesen Lisztnek
tulajdonítható passzus Salomon Sulzerről,
akiről a jegyzetből megtudjuk, hogy „híres bécsi kántor és
zeneszerző, régi zsidó dallamok nyomán írott népszerű templomi énekek
szerzője”. A zenei élmény felidézését Walker annak értelmében emelte ki,
hogy lám, Liszt enyhíteni igyekezett Carolyne
rosszindulatúságát. Érzésem szerint ez még „helyi érzéstelenítésnek” is
hatástalan – ráadásul, még mindig a zsidó-tematikában vagyunk…
Aztán
hamarosan felcsillan a remény, amikoris témát vált a botcsinálta
pszichologizálás: a cigányságra terelődik a szó, igaz, egyelőre
leginkább sajátosan megmutatkozó szabadságvágyuk és
természet iránti vágyuk boncolgatásával. Megtapasztalhatjuk, milyen a hercegné
filozofálgatása, miként interpretálja a cigányokra jellemző érzés- és
indulatvilágot, társadalmi környezetbe ágyazza őket, majd kitekintést ad
„cigány-ábrázolás a műalkotásokban” témakörben.
Lassanként
már egyensúlyba kerül a könyv terjedelmének homokórája, s az optimista olvasó
számára nő a remény: majdcsak eljut a címben is ígért zenei vonatkozásokhoz. Ebben a reményben erősíti Walker
professzor lényeglátó megjegyzése, annak a gondolatnak a kifejtése, ami Liszt
számára az alapötletet adta. Liszt számára, aki valamiféle isteni adománynak
tekintette a művészetet, elgondolkodtató volt, hogy a cigányokban
velük-született (tehát nem tanult) művészi érzéket tapasztalt. Túl
hangszerjátékuk virtuóz voltán, felfigyelt az általuk játszott zene
harmóniavilágára, a dallami díszítések korántsem külsőséges, ornamens
jellegére, általában, a tanított formatani és összhangzattani szabályoktól való
eltérésre, mondhatni, az általuk megismert zene saját-világára. És amikor idáig
jutunk az olvasásban, úgy érezzük: érdemben kaptunk valami többletet! Megint csak
interpretáció kérdése, hogy mit hangsúlyozunk – s ha eltekintünk a Liszt
korában érthető és indokolt megállapítások-következtetések tárgyszerű
tévedéseitől, pontos információt kapunk a (legkiválóbb) cigányelőadók
által játszott zenének a hallgatóságra gyakorolt (ellenállhatatlanul magával ragadó)
hatásáról. Liszt befogadásesztétikai tapasztalatait kívánta volna megosztani –
ám ehhez hiányzott a partneri közeg.
Voltaképp
érdekes belegondolni: az első magyar fordítás idején nem volt magyar
nyelvű zenei terminológia (a könyv 17. oldalán az Előszóban idéz
belőle Hamburger – muzsikus-olvasó kisilabizálhatja a zenei leírás
lényegét, de könnyen elképzelheti, mennyit értett mindebből a korabeli
olvasó), az olvasók pedig talán egy nyelven sem tudták volna követni a zenei
leírásokat. Más kérdés, hogy a könyvet (s talán még inkább a könyv ürügyén
Lisztet) támadóknak csak töredék hányada ismerhette a kiadványt, s csak
közvetett információk alapján tájékozódott.
Hamburger
Klára a 126. fejezet szövegét az első magyar fordításból, Székely József
munkájából vette át – Csermák Antal életrajza 19. századi atmoszférát áraszt.
Nem tagadta meg zenetörténész-mivoltát, amikor a fordítás kényes-igényes
feladatán túl „utánament” hivatkozásoknak is – így például az Új Zenei Újság
1853-as évben megjelent számai alapján pontosítani akart egy hivatkozást (184.
oldal). És mintegy mellékesen, fontos információval szolgál: a francia
nyelvű szakirodalomban még 2008-ban is továbbörökítődik valóságalapot
nélkülöző – úgy tűnik, immár „kiirthatatlan” – téveszme.
Két
érdemi pontatlanság maradt megjegyzés nélkül a könyvben: ahol az eredetiben
problematikus a fejezetek számozása, egymás után két fejezet foglalkozik Bihari
Jánossal: az elsőben, amely Liszt személyes visszaemlékezésének
tűnik, hibásan szerepel a prímás születési helye (165. old.), a
következőben, a Mátray Gábor életrajzából vett
idézetben pedig a születési dátum téves (167. old.). A szőrszálhasogató
olvasó megjegyzése a 166. oldalon olvasható mondathoz („1820 és 1830 közt
Bihari olyan fényre emelte, hogy még maga Bécs is lelkesedett érte”), hogy
Bihari 1827-ben hunyt el.
A 77.
oldalon pontatlan a szóhasználat, miszerint Callot
„védencei” lettek volna a cigányok, hiszen épp a gyermek Callot
volt az, akit befogadtak maguk közé. A muzsikus szemének furcsa a „tropak” szókép (152. old.) – ez nem sajtóhiba; a több
nyelven – így nálunk is – trepakként említett táncnak
ez az ukrán elnevezése.
A könyv
olvasásához kétféle tolerancia szükséges, mindkettő történeti
jellegű: az egyik a 19. századi kulturális élet követelményeinek és
elvárásainak ismerete, a rendelkezésre álló szakmai körülményekkel
– valamint a magánember Liszt iránt, aki idős korában is fontosnak
tartotta a gáláns-lovagias gesztust. Vélhetőleg ez utóbbinak különösképp
nagy elismeréssel adózhatott Alan Walker, amikor a könyv első verziójában
foglaltakat nem ítélte túl „súlyosnak”. (Habár, ha arra gondolunk, Wagner
antiszemita írása a Schumann által alapított Új Zenei Újságban jelenhetett meg…)
A
virtuóz hangszeres művész ÉS komponista Liszt
kettős érdeklődésének tanúbizonyságai a kétségkívül tőle
származó megjegyzések-meglátások. A kettő között hidat az improvizáció
jelent, amelynek mind előadói, mind szerzői vonatkozásban nagymestere
volt. Csakúgy, mint azok a neves és névtelen szólisták/prímások és együtteseik,
akik a játszanivaló írásos közvetítése nélkül muzsikáltak.
Ez a
könyv a magyar zenei szakirodalomban a tekintetben is
megkülönböztetett helyet foglal el, hogy Liszt-kutatással eltöltött több évtizedes
munkássága lezárásának szánta Hamburger Klára.
Fittler Katalin
Függelék:
(Parlando 2021/1.)