Járdányi Pál új emléktáblája*
Emlékbeszéd
a tábla avatási ünnepségén, 2021. január 28.
Ezt az emléktáblát avatták fel a Budapest XII., Németvölgyi út 78/a. sz. ház falán
Tisztelt
polgármester urak, tisztelt egybegyűltek!
Kedves
Járdányi-család!
Két nap
múlva, január 30-án ünnepeljük Járdányi Pál, a zeneszerző, népzenekutató,
zenepedagógus és zenei író 101. születésnapját. Többekkel az itt
jelenlévők közül, a család tagjaival, Járdányi híveivel majdnem pontosan egy
évvel ezelőtt találkoztam utoljára, a centenáriumi emlékév kezdetén, a
Zenetudományi Intézetben megrendezett sajtótájékoztató alkalmával.[1]
Ott sok szép tervről esett szó – olyan programokról, eseményekről,
kiadványokról, amelyek méltó módon emlékeztek volna meg Járdányi sokoldalú
munkásságáról; egy-egy ponton reflektorfénybe állították volna őt azok
számára éppúgy, akik még személyesen ismerhették, mint a nála csaknem száz
évvel fiatalabb, mai zeneiskolások számára. Megemlékeztek volna, középpontba állították volna,
ám a Járdányi-évet
elsodorta a pandémia, egyike lett annak a számos
veszteségnek ez is, amelyet elkönyvelhetünk 2020-ban.
Persze
ezek még a szerencsésebb veszteségeink közé tartoznak, valamikor, valahogy
biztosan pótolhatjuk őket – például ennek az újabb emléktáblának a
felavatásával. De mégis: nehéz elvonatkoztatni attól az érzéstől, hogy
Járdányinak mintha nem kedvezni a sors. Vagy legalábbis, ahogy a nemrégiben
megjelent, Járdányi és kora című
tanulmánykötetről[2]
szóló beszélgetésben elhangzott: Járdányi, rövid élete alatt mintha mindig az
élet sűrűjében, kiélezett helyzetekben, élet és halál összecsapásának
gócpontjában találta volna magát.[3] Persze
nem vírustól, hanem embertől származó tragédiákat értsük ez alatt, s az
1920 tele és 1966 nyara közt eltelt néhány évtizedben, Járdányi Pál életében kétségkívül
egymást érték a tragikus események Magyarországon.
Akár az
is szimbolikusnak tekinthető – bár neki személyesen nincs köze hozzá –,
hogy a trianoni békediktátum évében látta meg a napvilágot: 1920. január 30-án
született, Budapesten.[4] Az
már sokkal inkább hatással volt rá, hogy a mind jobban bekomoruló harmincas
évtized második felében eszmélt, 1938-ban érettségizett a ciszterci
gimnáziumban. Egyetemi időszaka sem épp felhőtlen éveket jelentett: a
világháború idején járt a Zeneakadémiára, hegedűművészként 1940-ben,
zeneszerzőként két évvel később diplomázott. Mindez alapvetően
meghatározta gondolkodását, és kamaszkorától szenvedélyesen nyomon követte a politika
eseményeit. Tizenkilenc évesen már tagja volt az antifasiszta
művész-szövetkezetnek, a világháború idején zsidókat bújtatott és
segített. Természetes, hogy az 1956-os forradalomban aktív szerepet vállalt:
utcai felvonulásokon vett részt, kiáltványokat fogalmazott, tagja lett a
zeneakadémiai forradalmi bizottságnak, továbbá részt vett a Magyar Értelmiségi
Forradalmi Bizottság október 29-i nyilatkozatának megszövegezésében, s a Magyar
Zeneművészek Szövetsége képviseletében alá is írta azt. De nem ez volt az
első eset, amikor nyíltan szembeállt a hatalommal, illetve a hatalom
képviselőivel: arra már legalább öt évvel előbb sor került, 1951-ben,
a Magyar Zeneművészek Szövetsége által rendezett I. Magyar Zenei Héten. A
„Járdányi-ügy”-ként elhíresült eset során Szabó Ferenc
vádolta meg őt egy szakmai vitája átpolitizált értelmezése kapcsán azzal,
hogy „egy reakciós, haladásellenes zenei fajelmélet szócsövévé válik”.[5] A
Zeneakadémiáról való elbocsátás ezek után pár évet még várat magára: de 1959-ben
megtörténik végül, a határozat indokolása szerint „helytelen politikai nézetei
következtében”. Hogy ennek mi volt a
közvetlen oka – a disszidensnek tekintett Zathureczky
Edéről elmondott meleg hangú nekrológja avagy a
rendszerre tett dehonesztáló megjegyzése a minisztérium falai közt – az
említett előzmények után voltaképpen lényegtelen.
Járdányi
Pál
Szorongatott
helyzetben volt tehát – szinte egész életében. Sok ilyen szituációnak lehettek
tanú ennek a háznak a falai is a Németvölgyi út 78/a szám alatt, ahol 1948 és
54 között élt. Nem lehet másra gondolni, hogy ez a méltatlan és gyilkos,
állandó fenyegetettség okozta végzetes betegségét és korai halálát. Tulajdonképpen
nem is csoda tehát, ha a Járdányi-emlékezéseket, a Járdányi-életmű megközelítését
mindig valamiféle tiszteletteljes, de csendes és komor atmoszféra övezi.
De
nem lehetne-e ez másképp? Hiszen élete, pályája telis-tele volt úgymond csillagos
órákkal is. A művelt családban, tudós apja mellett töltött gyermekévek
idején; vagy a gimnáziumban, ahol kiváló tanuló, eredményes sportoló, s
emellett egyfajta szellemi vezéregyénisége is volt a köré csoportosuló
iskolatársaknak. S persze kiváló zenész is volt, aki Bárdos Lajos és Rajeczky Benjámin korai útmutatásának is köszönhetően
kamaszként a népzene, Bartók és Kodály bűvkörébe került – nagyon fiatalon
megértette jelentőségüket. De említhetjük a rendkívül intenzív egyetemi
időszakot is, amikor a két zeneakadémiai tanszak elvégzése mellett a bölcsészdoktori
disszertációval is elkészült; vagy gazdag publicisztikai tevékenységét, amikor
olyan sok fontos, adott esetben kényes zenei- és zene-, illetve kultúrpolitikai
ügyben szólalt meg a rá jellemző higgadt körültekintéssel. Gondoljunk még a
Kodállyal való, a köztük lévő korkülönbség és Járdányi tisztelete ellenére
is bensőségesnek mondható viszonyára: arra, hogy mestere útját járhatta a
zeneakadémiai órabeosztásában, helyettese volt a Főiskolán – és persze
hogy méltó társa lett a népzenekutatásban. 1960 januárjában terjesztette az MTA
Zenetudományi Bizottsága új koncepcióját, a népzenei típusrendet, melyet a
jelenlévők, Kodály maga is lelkesen fogadtak, s a népdal-összkiadás
kínzó problémája megoldásaként üdvözöltek.
S
tekinthetünk ugyanígy, friss szemmel az életmű lebecsesebb részére:
zeneszerzői termésére. Szinte csak Bartók és Kodály összefüggésében
beszélünk róla. Hiszen ő maga írta: „Bartók és Kodály: a mai magyar
zeneszerzés friss, de immár klasszikussá kristályosodott hagyománya. Az természetes,
hogy ki-ki a maga módján és a maga mértékével merít a hagyományból.”[6] Vagy ahogy Tallián Tibor
fogalmazott: „Életkorát tekintve Járdányi generációját ugyan még nem
nevezhetjük az 1880-as évjárat »unokájának«, ám tagjai mindenképpen a
»legkisebb fiú« korosztályát képviselték, azt az évjáratot, amely mesebeli
biztonsággal teljesíti az atyák által reá kiszabott feladatokat. Hogy is ne
teljesítené: hiszen mire az atyákat megismerte, már azokat is a »mesebeli összhang«, a leszűrődött klasszicizmus
jellemezte. Az 1940-es évek ifjú nemzedéke az atyák zenei világát olyan biztonságot
adó, harmonikus művészi realitásként élte meg, amely valódibb és
változtathatatlanabb minden külső valóságnál.”[7]
Vitathatatlan,
hogy a Járdányi által többször írásba is foglalt elképzelés, miszerint a népdal, a népdalszerűség, illetve
ezen túlmenően a Bartók- és Kodály-stílus zenei köznyelvként való
azonosítása valamiféle ars poeticának is tekinthető nála, és
alapvető közelítésmódot ad műveinek értelmezéséhez. Esetében a szokottnál
is parancsolóbb a kontextus szem előtt tartása – de mégsem mond el mindent
róla. Nem Bartók, nem Kodály, hanem Járdányi szólal meg a
kedves költőjétől, Vörösmartytól inspirált szimfónia sallangtalan és
szuggesztív indításában; a Fantázia fúvóskavalkádjában; a Hárfaverseny
tüneményesen kedves téma-íveiben; a Vivente
e moriente félelmetesen sodródó siratójában; és
az Előszó oratórium letaglózó és láttató erejű tablóiban (amelyekben
akár dúdolhatna is a kórus, akkor is tudná a hallgató, hogy éppen „öröm, s
reménytől reszket” a lég vagy „emberfejekkel labdázik az égre” a
vész a zenében), és Járdányi szól azokból a végtelen derűs hangszeres
szonatinákból is, amelyeket – zenetanárok mesélik
– mindig kivételes kedvvel játszanak a gyerekek, 2020-ban is.
Most
tehát, a második száz évbe érve, ennek az újabb emléktáblának az avatásával,
mely újabb járókelőket szólíthat fel az emlékezésre, újragondolásra,
összpontosíthatunk Járdányi pályájának sikereire, zenéjének, saját stílusának, zeneszerzői ötleteinek
szépségeire, népzenekutatói eredményességére. Talán itt az ideje, hogy ne
méltatlan nehézségeire koncentráljunk, hanem örüljünk annak, hogy ilyen
sokoldalú életművet hagyott hátra, és érezzük: ez az életmű mégiscsak
a hűségről, kitartásról és összetartásról szól.
Kusz Veronika
Most
tehát, a második száz évbe érve, ennek az újabb emléktáblának az avatásával,
mely újabb járókelőket szólíthat fel az emlékezésre, újragondolásra,
összpontosíthatunk Járdányi pályájának sikereire, zenéjének, saját stílusának, zeneszerzői
ötleteinek szépségeire, népzenekutatói eredményességére. Talán itt az ideje,
hogy ne méltatlan nehézségeire koncentráljunk, hanem örüljünk annak, hogy ilyen
sokoldalú életművet hagyott hátra, és érezzük: ez az életmű mégiscsak
a hűségről, kitartásról és összetartásról szól.
*A 2021. I. 28.-án megtartott emléktáblaavató ünnepség
krónikája: Felavatták Járdányi Pál emléktábláját
Függelék:
Járdányi Pál: Vörösmarty szimfónia öt részben
Vörösmarty Symphony in five
Sections I. Hazádnak rendületlenül (5:33)
Vörösmarty Symphony in five
Sections II. Virág és pillangó (5:58)
Vörösmarty Symphony in five
Sections III. Hová merült el
szép szemed világa (5:08)
Vörösmarty Symphony in five
Sections IV. Harci dal (4:34)
Vörösmarty Symphony in five
Sections V. A vén cigány (8:03)
Szent István Király Szimfonikus Zenekar, vezényel: Ács János
℗ 2000 Hungaroton