Húsz évvel ezelőtt Kodály műveivel
találkoztam Amerikában
(Az
Amerikai Katolikus Egyetem 70. évfordulójára
egy 20 éves dokumentum ürügyén)
Amikor húsz éve, 2000. november 15‑én reggel a
Ferihegy Budapest
Liszt Ferenc nemzetközi repülőtérről átszállással Washingtonba
indultam egy szakmai konferenciára, nem sejtettem, hogy egy évtizeddel a
rendszerváltás után milyen meglepetés vár rám Amerikában. A kora délutáni órákban,
az interneten lefoglalt központi fekvésű szállodába érkezve, rövidesen
újra az utcán voltam egy gyalog séta kedvéért. Ugyan kétszer már voltam az USA‑ban,
mindkétszer Marylandban, mégpedig Baltimore‑ban és Annapolisban
(az utóbbiban a leghosszabb német tartózkodásom színhelyén, a Karlsruhéban
lévő, a város középpontját jelentő műemlék kastély
nyolcszögletes tornyának tökéletes másolatát fedezhettem fel), így a
washingtoni repülőteret már jól ismertem. Tehát harmadszor érkeztem ide, de
először nyílt lehetőségem, hogy a nap hátralévő idejében, nagyon
kellemes időben, szabadon ismerkedjem az amerikai főváros
belvárosával. A szállodához egészen közel volt a város legrégebbi, több
mint 300 éves katolikus temploma, a St. Patrick’s
Catholic Church. Bejárati
ajtaján nagyméretű plakát hívta fel a figyelmemet az aznapi templomi
koncertre, amelyet a washingtoni Amerikai Katolikus Egyetem zenei tagozata 50 éves
jubileuma alkalmából rendeztek az egyetem női kórusának
közreműködésével. Úgy intéztem a további bóklászást, hogy negyed 7
előtt ismét a templomhoz érkezzek.
A templomban, benn a padokon egy négyoldalas programfüzetecske
várta az est hallgatóit. A füzetből megtudtuk, hogy az Amerikai Katolikus Egyetem először 1927‑ben
kezdett zenei tanfolyamokat kínálni., de a zenei
tagozatot, mint az egyetem szerves részét csak 1950‑ben hoztak létre,
majd 1965‑ben a tagozat zenei főiskolává (School
of Music) vált. A főiskola 1984 tavaszán a Benjamin T. Rome Zeneművészeti Főiskola nevet vette fel, az
öregdiák Benjamin T. Rome szponzor tiszteletére.
Ma már elmondható, hogy a főiskola korábbi master
class növendékeinek oktatói között olyan neveket
találunk, mint Renata Scotto,
André Watts, Misha Dichter
vagy Mstislav Rostropovich. Nemrég, vagyis 2018‑ban a főiskola
neve Benjamin T. Rome Zene, Dráma és Képzőművészeti
Főiskolára változott, a három tudományág egyesítése, a tudományágak
közötti együttműködés ösztönzése és az egyetem művészet iránti
elkötelezettségének rögzítése érdekében.
A füzetben a koncert
műsorát is közölték, amiből megtudhattam, hogy hat művet
fogunk hallani. Az igazi meglepetés itt ért: a füzetben a „Zoltán Kodály”
név háromszor is szerepelt, kétszer a hat előadandó műből
kettő szerzőjeként, harmadszor pedig a műsorhoz kapcsolódó „Fordítások”
részben a harmadik mű, az Ave Maria
latin szövege és annak angol fordítása mellett. (Az Angyalok és pásztorok
szövege itt nem szerepelt). Be kell vallanom, hogy én Kodály zeneszerzői
tevékenységének egyházi zene részéről semmit sem tudtam, „hála” annak,
hogy mérvadó iskolai tanulmányi időszakom az 50‑es évekre esett,
amikor Magyarországon Kodály zeneszerzői tevékenységének egy jelentős
része a tiltott kategóriába tartozott. Persze ezt nem tudhattam, ezzel csak
ekkor szembesülhettem, nevezetesen, hogy Amerikában jobban megbecsülik Bartók
pályatársának oeuvre‑jét, mint itthon. (Sajnos a média most sem igyekszik
korrigálni a mulasztást, a tiltott művek helyrerakását.) Én magam
mindössze a Kodály Zoltán – Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz című
kánonját énekeltem az 1948. vagy 1949. évi keszthelyi Helikon ünnepségek záróeseményeként a
résztvevők összkarában, majd a zeneiskolában a
szolfézsórákon a Bicinia Hungarica és a magyar kórusok jóvoltából is
csak a gyermek- és nőikarokig, népdalokig terjedt az általános
műveltségem. Sőt jóval később is, mint amatőr hangszeres zenész,
csak a Háry szvit, a Galántai táncok, a Psalmus
Hungaricus (ezt a Műegyetemi Zenekar – amelynek ifjúsági titkára
voltam 1958
és 1961 között – 75. évi
jubileumi hangversenyén játszottuk a Zeneakadémián) jött hozzá a zenekari
repertoáromban, és mint zenehallgató, a Norvég leányok, a Mátrai
képek és a Felszállott a páva.
Most viszont az interneten már mindent
megtalálhatok. Így azt is megtaláltam, hogy az Amerikai Katolikus Egyetem vegyeskara tíz éve,
2010. május 9‑én, Budapesten vendégszerepelt Murry
Sidlin karmester (a Washingtoni
Katolikus Egyetem zenei igazgatója, az Aspeni Zenei
Fesztivál vezetője és az ottani Karmester-akadémia alapítója) vezetésével.
Azt is megtudtam, hogy a Vasúttörténeti Múzeum Orient Csarnokában Lázadó Requiem – Verdi Terezínben címmel a Sidlin
elképzelései alapján készült multimédiás produkciót mutatták be, amelyről 120 perces
magyar koncertfilm is készült. Ez a mű a terezíni koncentrációs táborba deportált, majd Auschwitzban többségükben megsemmisített zsidó művészek
helytállását idézi fel. A világ felé kirakatként mutogatott táborban
1943‒44‑ben tizenhat alkalommal adták elő Rafael Schaechter karmester vezényletével Verdi Requiemjét. A terezíni
tábor százötven fős kórusa túlélőinek visszaemlékezéseit
narratív módon felhasználó előadás ősbemutatójára 2002‑ben, az
Oregoni Szimfonikusok közreműködésével került sor. A budapesti
bemutatón az amerikai vendégekhez a MÁV Szimfonikus Zenekar, az Angelica Leánykar, a Honvéd Férfikar és magyar szólisták csatlakoztak.
*Keszthelyen születtem 1938-ban. A Kaposvári
Táncsics Mihály gimnáziumban érettségiztem 1956‑ban, a Budapesti
Műszaki Egyetemen kétszer két (gépészmérnöki – 1961/2011 és
villamosmérnöki – 1967/2017) kitüntetéses diplomát/aranydiplomát szereztem, a
BME‑n dr.‑techn címet szereztem (1972). Az
MTA Központi Fizikai Kutató Intézet Atomenergia Kutató Intézetben (ma ELKH
Energiatudományi Kutató Központ) jelentős szerepem volt a Paksi
Atomerőmű reaktorai biztonsági elemzéseinek elkészítésében, innen
mentem nyugdíjba (1998, de még 14 évet rádolgoztam). 1997‑ben
„Mérnökök a Békéért és az Egyetemes Kultúráért” plakettet kaptam a debreceni
Akadémiai Bizottságtól. 2011‑ben „Ronkay Ferenc
energetikai mérnöki díj”‑at adományozott a
Magyar Mérnöki Kamara Energetikai Tagozata, amelynek elnökségi tagja voltam két cikluson
át (2011‒2019). 1958‒1961 között a Műegyetemi Zenekar ifjúsági
elnöke, ebben a minőségben a Műegyetem KISZ kultúrabizottságának
tagja voltam – anélkül, hogy KISZ‑tag lettem volna. A német atom-technikusok
amatőr zenekara, a Camerata Nucleare
tagja voltam 27 éven át (1987‒2014, 85 koncert, hat CD felvétel)
Budapestről ingázva. 2004 óta az Alapítvány a (budapesti öntevékeny)
Koncertmuzsika Zenekarért kuratóriumának elnöke vagyok.