PÉTERFFY GABRIELLA*

Bénédiction

Bogányi Gergely világában

Bogányi Gergely (zeneakademia. hu)

Kottáim lapjai közül feljegyzés kerül elő: egy emlékezetes koncert utáni pillanatokat idéz. Most, amikor nem járhatunk hangversenyre, megelevenedik az élmény…

A koncert után nem vágytunk szavakra.

Beburkolóztunk hát a csendbe, féltőn őrizve a varázslatot. A lélekemelőt, a boldogítót, a fenségest kívántuk marasztalni még. A különös, bensőséges atmoszférát, melyet az előadó a legnagyobbak egyszerűségével teremt, hogy aztán megindító őszinteséggel ragyogtassa fel benne a zsenialitás fényeit.

Mintha egész lénye válasz lenne minden zenei hangra, olyan méltó összetartozás, nemes hűség, értő szeretet fűzi őt szerzőihez. Az „előad”, „játszik”, „interpretál” szavak hétköznapivá szürkülnek immár, helyettük felfénylik az „azonosul”, „teremt”, „megél”. Létezik a műben – érte, vele, általa. S ahogy azon az estén is: Lisztért és Chopinért.

Színpadi lénye egy korszakot idéz: a tizenkilencedik század Párizsában vagyunk – igen, ismerős a zongoránál ez a magas, vékony fiatalember; finom rajzú, nemes arcvonásait, vállára omló haját festményeken láttuk eddig.

Hogy itt és most...?

A Teremtő ezúttal bőkezű: a szerző képére formálja az előadót.

A kiválasztottaknak megadatik, hogy méltó örökösük legyen itt a földön.

A kiválasztottaknak megadatik, hogy a legnagyobbak méltó örökösei legyenek.

Liszt Ferencnek megadatott, hogy szeretett Magyarországán, a huszonegyedik században valaki arcvonásait és kézalkatát is örökölve képes megidézni az ő mindenséggel mérhető univerzumát, amelyben menny, pokol és földi szépség tükröződik az ezerarcú hangzásvilágban. Hogy valaki mintegy őt megtestesítve szólaltatja meg műveit nemzeti ünnepeinken, a tűzijátékkal ékesített Duna felett. Hogy van valaki, akinek neve immár Kínától Mexikóig válasz az ő nevére.

És nem csak az övére...

Így történhetett, hogy azon a koncerten egyszer csak megjelent egy különös, törékeny alkatú férfiú. Fázósan, olykor köhintve suttogta, hogy ritkán jelenik meg műveinek előadásakor, egészen ritkán, de most eljött, itt van közöttünk, s láthatóan azon töpreng: Ez a művész érzékeli minden rezdülésemet, velem lélegzik, ért engem, ismer engem, de honnan tudja a legrejtettebb titkaimat, vajon honnan? Mert nála valóban minden hang a tükörképem, magamra ismerek benne: az a szólam éppen úgy kelt életre, ahogy én akartam, az a dallam éppen úgy szárnyalt, ahogy megálmodtam. Hogyan lehetséges ez? Lélektől lélekig?

Eugène Delacroix: Frédéric Chopin portréja (1838) - Louvre, Párizs

Igen: lélektől lélekig – mint minden Bogányi-koncerten.

Ahonnan a hallgató nem vágyik kilépni a nyirkos utcára, járműre szállni, cselekedni, beszélni. Inkább egy csepp magányban elmélkedni, megőrizni és megköszönni.

Hálásnak lenni az áldásért.

*A szerző a szegedi Király König Péter Zenei Alapfokú Művészeti Iskola zongoratanára. Filmművészeti tárgyú cikkei és tanulmányai a Filmkultúra és a Filmvilág című lapokban jelentek meg.