ELHUNYT BUSA
TAMÁS OPERAÉNEKES
(1955-2021)
Busa
Tamás
(Operaház
archívuma)
I.
2021.
április 8-án tudtam meg a szörnyű hírt: szeretett örökös osztálytársunk,
Busa Tamás operaénekes eltávozott földi világunkból, április 3-án, négy hét
szenvedés után adta fel szervezete napjaink rémével, a Covid-dal folytatott
küzdelmet.
Egykori osztályunk, a szegedi Tömörkény István Gimnázium 1973-ban érettségizett
zeneművészeti szakközépiskolai osztálya egyik legnépszerűbb és
legsikeresebb tagja ment el, nagyon-nagyon idő előtt, életkora és
művészi pályája felől nézve egyaránt.
Tamásra
mindig nagy tisztelettel néztünk fel, eleganciája és termete szerint egyaránt
kimagaslott közülünk; miközben kedves, vicces haver tudott lenni: 1972-ben
egyik osztálytársunk, Nemes Éva készített a tanárainkról parodisztikus
jelenetet, melyben Tamás alakította az Urat, a mennybe és a pokolba küldte a
szereplőket, érdemeik szerint. Nemes hangszíne már a középiskolában
sokunknak feltűnt, bíztattuk: lépjen fel énekesként, ő azonban
szerényen legyintett: még éretlen erre.
De akkor
nem is énekesi pályára készült: egyszer elszólta magát egy, a
jövőnkről folytatott beszélgetésben: „Akkor én már fel leszek
szentelve.” Igen, papnak készült, ami azokban az években rendkívüli bátorságra
valló elhatározás volt. S bár 1973-ban, mint kiváló oboistát, felvették a
zenetanárképző intézet szegedi tagozatára, egy évvel később már a
Szegedi Hittudományi Főiskolára nyert felvételt. Nem lett pap, de egyházi
foglalkozást választott: a kántorképzőt végezte el, s éveken keresztül
szolgálta a katolikus egyházat zenei felkészültségével, hangjával.
Busa
Tamás (jegy.hu)
Majd
igazi áldozatos területen dolgozott: mentős, sőt mentőtiszt
lett, kevés híján e nehéz, de szép munka vált élethivatásává.
Igen
nagy öröm volt sokunk számára, amikor 1987-ben visszatért a szegedi
zeneakadémiai tagozatra, magánének-szakosként, ahol a legendás
énekművésztanár, Sinkó György lett a mestere. Örömmel hallgattuk
fellépéseit, néztük a szegedi színház színpadán (a szegedi társulatnak 1990-ben
lett tagja).
1993-ban
volt Umberto Giordano André Chénier
c. operája első szegedi bemutatója, Galgóczy
Judit rendezésében, a Szegedi Nemzeti Színházban. E grandiózus előadás
bariton főszerepét – Gérard – Tamás játszotta,
énekelte, minden szempontból zseniálisan; az akkori szereplőgárdában
ő volt a legtökéletesebb, leghitelesebb; ekkor is kimagaslott
művésztársai közül.
U.Giordano/André Chenier
III. Gérard:Busa Tamás (2:07)
A felvétel a
Szegedi Nemzeti Színházban készült.
Valamennyi
szerepében nagyszerű volt. 1997-ben az Operaház tagja lett
(először 1992-ben lépett itt fel, két beugrásos Bohémélet-Marcellel) – de,
mint tudjuk, valamennyi magyarországi operatársulatnál énekelt – ettől
kezdve Szegeden csak ritkán lépett fel. 2019-ben időben egymáshoz közel
kétszer is láthattam. Előbb Tóth Péter operájában, az Örkény-drámából írt Tótékban; ekkor a következőt írtam Róla a Parlandóban: „Komoly többletet kaptunk Busa Tamástól, aki
Tomaji plébános figuráját hangsúlyossá tette, szépen intonálva jól megírt
szerepét.” Valóban: az eredetileg nem igazán jelentős szerep fontossá vált
Tóth Péter és Busa Tamás által. Két hónappal később Bécsben játszotta a győri
színház társulatában Bartolo-t a Figaro házasságában:
zeneileg-színészileg egyaránt kifogástalanul. A szünetben megölelgettük
egymást; ő szabadkozott: most a „középszerepek” korszaka következik
számára – korábban volt Figaro és a Almaviva gróf is Mozart operájában. Mint mindig, ezúttal is
túlzottan szerény volt, hiszen hangja töretlenül szólt: egy baritonnál nem
életkor még a 64-65 év; erre számos példát láttam.
2021
január
17-én közvetítette az M5 TV-adó az Operaház Tosca előadását: ekkor láttam
utoljára énekesként; Sciarrone rövid, de hangsúlyos
szerepét alakította. Ezen opera bariton főszerepe, Scarpia
soha nem került be a szerepei közé; szerencsére sok szép – szám szerint 44 –
szerep igen. Idézzük föl a legjelesebbeket: Tiborc, Petúr (Erkel Ferenc: Bánk
bán); Figaro (Gioacchino Rossini: A sevillai
borbély); Háry János és Marci bácsi (Kodály Zoltán: Háry János); Papageno (Wolfgang Amadeus Mozart:
A varázsfuvola); Guglielmo és Don Alfonso (W. A.
Mozart: Cosě fan tutte); Don Giovanni (W. A. Mozart: Don
Giovanni); Figaro és Almaviva gróf (W. A.
Mozart: Figaro házassága);
Busa Tamás és László Boldizsár Tiborc Bánk duett 2019 január 17 Daegu Kórea (8:42)
Erkel Ferenc: Bánk bán. Bánk és
Tibor kettőse (II. felv.)
Közreműködik: László
Boldizsár (Bánk bán) és Busa Tamás (Tibor), valamint a Magyar Állami Operaház
zenekara, vezényel: Dénes István
Marcel
(Giacomo Puccini: Bohémélet); Marco (G. Puccini: Gianni
Schicchi); Sharpless (G.
Puccini: Pillangókisasszony); Tonio (Ruggiero Leoncavallo: Bajazzók); Posa
márki (Giuseppe Verdi: Don Carlos); Ford (G. Verdi: Falstaff); Miller
(G. Verdi: Luisa Miller); Gerard
és Mathieu (Umberto
Giordano: André Chénier); Wolfram von Eschenbach (Richard Wagner: Tannhäuser);
Tóték és Tomaji plébános (Örkény István - Tóth Péter: Tóték).
Mindben
kiváló volt. Énekművészi tudását szívesen adta tovább: idén március
elejéig a Honvéd Férfikar énekmestere volt. Operaénekesi pályáját Dömötör-, Vaszy Viktor- és Melis
György-díjjal ismerték el, sajnálatos azonban, hogy elmaradt a nagyon
megérdemelt Liszt Ferenc-díj.
Kodály:
Tiszán innen, Dunán túl (4:32)
Kodály Zoltán: Háry János c.
Daljátékából Háry és Örzse kettőse
Előadja: Busa Gabriella és
Busa Tamás, valamint Oberfrank Péter (zongora)
Nagyon
korai távozása mérhetetlen fájdalommal töltötte el családtagjait,
hozzátartozóit; felesége, nyolc gyermeke – köztük sikeres operaénekes lánya,
Busa Gabriella, kire nagyon büszke volt – hat unokája gyászolja; ugyanígy
előadásainak, fellépéseinek közönsége, barátai, volt osztálytársai,
kollégái. Az Operaház saját halottjának tekintette és posztumusz örökös tagjai
közé fogadja; Csongrád város – szintén posztumusz – díszpolgári címet adományoz
neki. Temetése 2021. április 24-én volt a Csongrád Római Katolikus
Temetőben, katolikus szertartás szerint; operaénekes kollégái nevében Bátki Fazekas Zoltán operaénekes (énekkel és beszéddel),
egykori zeneművészeti szakközépiskolai osztálytársai nevében a jelen sorok
írója búcsúzott Tőle. A szertartás előtt Posa
halála szólt a Don Carlosból, az Ő hangján, megidézve egyik legjobb
szerepét.
Verdi: Don Carlo MÁO 2002. parte II.
(1:31:18) (Teljes előadás)
(1:16:06-tól
Don Carlos és Posa jelenete, valamint Posa halála (III.felv.)
Gianluca Zampieri (Don Carlos), Busa Tamás (Posa
márki)
Magyar Állami
Operaház Zenekara, vezényel: Lukács Ervin (2002)
Reményeink
szerint szép számmal maradtak Róla hang- és filmvételek; nagyon fontos lenne
ezek összegyűjtése és nyilvánosságra hozatala legalább egy CD-ben. Élete
és pályája tanulmányban történő megörökítése talán már a közeljövőben
lehetséges lesz. Művészként sokáig emlékezzünk Rá.
Requiescat in pacem – et lux perpetua luceat ei.
Kiss
Ernő
II.
Elment Busa Tamás
Ott ült
Pécsett a jelmezes zenekari próbán, a földszinten a tizedik sor közepe tályán s
hallgatta lányát, Gabit. Több mint 1 éve, a Carmen bemutatója előtti
próbahéten, találkoztam vele utoljára. A bemutató előtti napokban, már nem
szólalok meg, vagy legalábbis igyekszem nem megszólalni. Amit addig nem mondtam
el, az már bennem marad. A karmesteré, zenekaré ilyenkor a pálya. Az igazgatói
páholy hátsó sarkában, a sötétben ültem, ahonnan még éppen rálátni a tizedik
sor közepére. Figyeltem a reakcióit, apró gesztusait, amint Gabi éppen a
habanérával, kártyaáriával, jelenetekkel, együttesekkel, táncokkal, a
szereppel, könnyedén kötött testvéri barátságot.
Busa Gabriella (Carmen) a Pécsi Nemzeti Színház
előadásán Gulyás Dénes zeneigazgató rendezésében (2020)
Az apa bólintásai, mosolyai, izgalma, energiájának összpontosítása, segítsége, ahogyan szinte küldte a lányának fel a tizedik sor közepéről a színpadra, mind valami csodálatosan vegyes érzelmet mutattak. Az izgalom, féltés, a drukk, az együtt lélekzés érzelmei. Igen, a régmúlt helyesírás szabályaival írtam, – lélekzés. Szebb ez a szó így k betűvel. Különösen, ha Tamásról van szó. A félhomályban is érzetem azokat a tiszta indulatokat, apai, emberi, művészi „magatartást” – ha egyáltalán létezik művészi magatartás – melyeket jól ismertem tőle. És most jöhetne itt egy sztereotip rész az emlékezésben, miszerint azért ismertem, mert ő, meg én, hú, de sokszor, itt, és ott, együtt, s ő hány ezerszer villantotta fel a titkot… De nem jön egy ilyen sztereotip rész, mert az ilyen részek unalmasak. Egyáltalán nem az a fontos, hogy hány szerepet énekelt, hogyan lett énekes, hol, merre járt, kikkel dolgozott. Ezt bizonyosan elmondta már ő, nem egyszer, de sokszor újságnak, rádiónak, televíziónak. Az még kevésbé fontos, – sőt talán illetlenség, modortalanság is, hogy az emlékező bármilyen vonatkozásban önmagáról beszéljen, írjon, miközben mást kell méltatnia. A fontos szerintem az, hogy titkainak megfejtésével próbálkozzunk. Ezek a titkok teszik örökké közöttünk maradóvá, a művészt. Mert az igaz titok megfejthetetlen, így akárhányszor próbálkozunk Tamás titkait megfejteni, mindig találkozunk majd vele. Ez a titok lényege, ez tartja őt mindig közöttünk. Mi az a műszerrel nem fogható, nem mérhető hullám, ami ott a tizedik sor közepéről is érezehető és ugyanolyan volt, mint amikor ő állt a színpadon, s ugyanezeket sugározta nekünk a nézőtérre, ahol Gabi is bizonyosan sokszor ott ült édesapját hallgatva. Láttam a feszültséget az arcán, az izgalmat, hiszen lánya az egyik, ha nem a legnehezebb szerepre készült. A próba végén a félig sötét nézőtéren átöleltem a vállát, s gratulálok Tamás, nagyon jó a gyerek – mondtam neki. Igen, – válaszolta – nekem is tetszik, de ezt, meg azt még majd. Persze ez, meg az, mindig van és lesz is. Ettől nem nyugszunk meg soha, ezért gyakorlunk, készülünk, egyébként unalmas lenne a pálya, s mi is unalmassá válnánk. Menj a lányodhoz, öleld meg, mert megérdemli. Köszönöm Dénes – mondta és indult Gabi öltözője felé. Ez az utolsó kép, ami megmaradt nekem Tamásból. Nem tudtam, hogy ez a kép az ő távozása is egyben. És kérlek, Tamás nézz le olykor – lehetőleg gyakran – a színpadra, ahol Gabi énekel, mert nagyon jó a gyerek! Örömöd lesz benne odafönt.
Gulyás
Dénes