Az Anima Musicæ Kamarazenekar harmadik vonósszerenád-albumáról

(Hungaroton - HCD 32847)

Ezt a felvételt hallgatva, többszörösen is aktuálisnak érzem a „szolgálat” szó hangsúlyozását. Miközben időről-időre változik több jelentésének rangja/sorrendje, ezúttal egyenrangúan érvényesül közülük több is. Korántsem korlátozódik a munkakörbe tartozó feladat ellátására, hanem emlékeztet a miniszter szó eredetére csakúgy, mint arra az odaadó gesztusra, amelyet a Parsifalban Kundry oly szívhez szólóan jelenít meg.

A műsor, amelyben három ciklikus mű mellett egy átirat-tétel szerepel, korántsem tekinthető bármely előadóművész vágyott álom-feladatának. Egyik sem ad kihívás-jelentőségű teljesítenivaló (az igényes művek előadásához szokott együttes akár „könnyű”-nek is titulálhatná őket), ugyanakkor éppen ritkán játszottságuk arra késztette a vonósokat, hogy mindazt kihozzák a partitúrából, ami a művek megítélésének javára lehet.

Victor Herbert Szerenádja (Op. 12) karakterdarabok egymásutánja, amihez a tételcímek is segítséget nyújtanak. A nyitótétel induló zsánerű, a második stilizáltan polonaise-t idéz, a harmadik zsánerkép, afféle szerelmi jelenet, a negyedik Canzonetta, a Finale pedig mozgalmasságával egyértelműsíti a cikluban elfoglalt helyét. Az Anima Musicæ olyan átgondolt-alapos interpretációját adja valamennyi tételnek, hogy a hallgató aligha tudná elhelyezni az előadást akár időben, akár pedig a tekintetben, hogy milyen életkorú muzsikusok játszanak. Nagy empátiával veszik komolyan a romantikus gesztusokat, komolyan véve azokat, ám sohasem téve ki eszmei idézőjelet az egyes tételek érzelmi töltését illetően. Talán csak a Canzonetta esetében érzünk némi erőltetettséget, olyasfajta igyekezetet, amely arról vall: jól kidolgozott szerep csupán valamennyi karakterdarab.

Edward Elgar Serenade-ja (Op. 20) kétségkívül az összeállítás legismertebb darabja; mégis, Herbert darabját követően, Robert Fuchs kétségkívül hatásosabb kompozíciója előtt inkább csupán mintha intermezzo lenne a program egészében.

Fuchs 9. opusa (öt zenekari szerenádja közül az első) aligha csupán a földrajzi távolságból adódóan áll közelebb első hallásra a hallgatóhoz (az ír származású Herbert oeuvre-jének jelentős része Amerikában készült, s nem nélkülöz kifejezetten operettes tónust sem, Elgar a britek elismert szerzője). Műsorra tűzése azért is örvendetes, mert ráirányítja a figyelmet egy olyan zeneszerzőre, akinek neve leginkább más szerzők életrajzából ismert (az egykori Bruckner-növendék később olyan híressé vált növendékekkel büszkélkedhetett, mint Mahler, Wolf, Richard Strauss – hogy csak a legnagyobbakra hivatkozzunk). Jóllehet a szerenád-műfajban való sikerének köszönhetően tréfás-gunyorosan „Szerenádos Fuchsként” emlegették, a szerző életműve – amelynek játszottságáért maga nem tett lépéseket – hamar feledésbe merült. Márpedig a Schumann-Mendelssohn-féle irányt követő szerző műve ifjúsági (és amatőr) együttesek számára kifejezetten hasznos és hálás játszanivaló.

A programot végigolvasó jogosan várja a zárószámot, Schubert Ständchen-tételét (a Schwanengesangból). A rutinos átiratkészítő, Matthew Naughtin munkája azonban korántsem koronázza meg a műsort; némiképp idegen testként követi az előzményeket. Érezhették ezt a felvétel készítői is, akik jelentős szünetet iktattak a záró-tack elé.

Az Anima Musicæ valamennyi műsorszámot olyan műgonddal játssza, hogy a hallgató úgy érzi: jórészt nekik köszönhetően válik egyvégtében végighallgathatóvá az egyórás műsor, mert játékuk olyannyira árnyalt, hogy szinte fejleszti a hangszínérzékenységet. Minden nüansznak lehet örülni, és az érzelmileg-indulatilag viszonylag lehatárolt zenei anyag nekik köszönhetően nem válik háttérzenévé.

Fittler Katalin