Az eredetileg cimbalomra komponált Solo No. 15 ütőhangszeres verziójával gazdagodott Dubrovay László muzsikus-körökben méltán elhíresült Solo-sorozata. Ennek az „elhíresülésnek” elsődleges okát az adta, hogy a zeneszerző a legkülönbözőbb hangszereknek a megszólaltatási lehetőségeit szinte a végtelenig feszegette egy-egy darabban. Ami nemritkán meglepő hangzásokhoz vezetett, néha szinte megdöbbentve a művel először találkozó hallgatót.

A szerzőnek a zenei hangok „anatómiája” iránti érdeklődése aligha öltött volna ilyen mértéket, ha nem kapott volna életre szóló impulzusokat Európa különböző, legfejlettebb elektronikus stúdióiban, nemcsak tanulva, hanem konzultálva is az e területen élenjáró, avatott zeneszerzőktől. Vélhetően innen (is) származik a kihívás: az elektronika-kínálta lehetőségek nélkül életre hívni hasonlóképp érdekes-izgalmas, újszerű hangzásokat.

Ilyen meggondolásból akár „tanulmányoknak” is tekinthető a Solo-sorozat valamennyi darabja, mind zeneszerzői, mind pedig interpretációs szempontból. Hiszen ez a vásár is „kettőn áll”, szerzőn és előadón. A hazai hangszeres művészek élvonalát dicséri, hogy jutott érdeklődő a szerzőnek, akivel konzultálhatott a hangszere korábban feltáratlan lehetőségeiről, s aki később az újonnan megismert lehetőségekkel is élő darabo(ka)t meg is szólaltatta. A szerzői érdeklődés korántsem „didaktikus” jellegű volt – erről tanúskodik a sorozat darabjainak számozási (azaz, keletkezési) sorrendje. az 1979-es Solo No. 1 hegedűre készült, a folytatás pedig: harsona, tuba, cselló, basszusfuvola, kontrabasszusfuvola, fagott, fuvola, klarinét, nagybőgő, trombita, basszusharsona, kürt, tárogató, cimbalom (ez utóbbi datálása: 2002). A Solo-sorozatból hangfelvétel is készült 2010-ben (HCD 32674-75).

Dubrovay László a cimbalom-művet alkalmasnak találta a szólisztikus ütőhangszeres irodalom gazdagítására – ám hogy a speciális nehézséggel ne csak a szuper-profiknak adjon játszanivalót, úgy rendezte el az anyagot, hogy két játékos is eljátszhatja a négy tételből álló ciklust, vagy akár annak valamelyik tételét.

Mert nem célszerű szem elől téveszteni, hogy a zene leginkább hangzó valóságában él, tehát önmaga ellen dolgozik az a szerző, aki elérhetetlenül magasra állítja a mércét az előadó(k)nak. Ilyen meggondolásból kifejezetten hasznos az a lehetőség, hogy két játékos szólaltassa meg a művet. Nemcsak azért, mert így egyetlen megszólaltatáshoz is ketten ismerik meg, hanem azért is, mert aki részt vett az előadásban, indíttatás érezhet arra, hogy vállalkozzon egyszemélyben is az interpretációra.

Négy különböző karakterű tételből áll a ciklus (Allegro con fuoco, Andante, Moderato scherzando, Presto), saját címmel csak a zárótétel rendelkezik: Toccata. Technikailag (főként egyszemélyes megszólaltatásban gondolkodva) minden bizonnyal a II. tétel a legnehezebb – ez késztethette a szerzőt arra, hogy „könnyített” változatot is készítsen belőle. A kompozíciót követően „II ossia” címmel kapott helyet a kottában. Vélhetőleg ez a tétel került legközelebb alkotója szívéhez, ezért készített belőle vibrafondarabot, amelynek sajátos atmoszférájáról a pedál-használat gondoskodik. Az önálló darabbá vált tétel címe (Lament for vibraphone) „visszamenőleg” további támpontot ad a marimbás(ok)nak is a hangulatos előadáshoz.

Dubrovay Solo-sorozatánál nem lehet nem gondolni Schönbergre, aki – miután nyilvánosságra hozta új zeneszerzési „módszerét” – nem győzte hangsúlyozni, hogy művei nem TIZENKÉTFOKÚ kompozíciók, hanem KOMPOZÍCIÓK a tizenkét egymásra vonatkoztatott hanggal. Érdemes ezt szem előtt tartani, előadóknak és hallgatóknak egyaránt, nehogy kizárólag hangszín-kuriózumokként foglalkozzanak a Solo-sorozat darabjaival!

Aki figyelmen kívül tudja hagyni azt a „szakmai” szempontot, hogy mennyire lehet „nehéz” valamely darab, és magára a zenei anyagra figyel elsősorban, sok örömet lelhet az ütős-opusban is. Dubrovay korántsem az előzményeket tagadva kíván helyet kapni a zeneirodalmi kánonban, hanem inkább annak felmutatásával, hogy a történeti zenék megismerése során átörökölt intonációkkal, mint szókinccsel élve, hogyan tudja választékosan hangokba önteni saját (zenei) gondolatait – korszerűen.

Rá is jellemző (mint általában azokra a zeneszerzőkre, akik viszonylag jelentős előadói múlttal, másként: hangszertudással ill. hangszeres praxissal rendelkeznek), hogy ösztönösen is teret ad a játékörömnek. A 4/4-ben lejegyzett nyitótételben ilyenek a hangsúly-effektusok, a III. tételben a gyakran váltakozó kontrasztos dinamikák. A motorikusan száguldó Toccata-tétel különleges élményét a „trisztános” kromatikus dallamgesztus adja, amelyre „cantabile” előírással külön is felhívja a figyelmet.

Az Op. 15/B is szép példája annak, hogy a korántsem öncélú technikai „nehézség” fejlesztő hatású, kiváltképp, ha az előadó érzi: a feladat igényes megoldásával zenei szépséget tudott életre hívni.

A mű kottája a Koncert 1234 Kft. kiadásában jelent meg.

Fittler Katalin