Fuvolanégyesek – Haydntól és Mozarttól

Pontosabban: Mozart két fuvolanégyese (D-dúr, K. 285 és C-dúr, K. Anh. 171/285b), valamint Haydn két vonósnégyese (Op. 76 No. 2. és No. 5) Győri Noémi átiratában.

A CD borítóján ismerős arcos mosolyognak – bizalomgerjesztő, s ezúttal korántsem hatásos beállításról van szó! Olyan muzsika szól előadásukban, amelytől hasonlóképp mosolyra fakad a hallgató, vagy legalábbis hirtelen sokkal jobban érzi magát a bőrében – s ez napjaink pandémia-sújtotta légkörében nem kevés!

A hallgató különböző tanulságok tapasztalatával gazdagodik, akkor is, ha szinte nem is vesz tudomást erről a lelkes zenehallgatás folyamán és azt követően. A kamarazenélés mint örömforrás: ez lehetne a felvétel mottója, hiszen a négy, különböző formációkban, koncertezőként és felvételkészítőként egyaránt rutinos művész olyan őszinte-spontán muzsikálókedvvel játszik, ami „profiknál” ritkán hívható elő. A vonósok (Kokas Katalin – hegedű, Bársony Péter – mélyhegedű, Kokas Dóra – gordonka) különleges érzékenységgel társulnak a fuvolához, aki viszont ettől a kitűnő társaságtól fellelkesedve, kifejezetten szólisztikus ranggal (és minőséggel) játssza szólamát. Az összhatás: négy kitűnő muzsikus tolmácsolásában négy kompozíció, amelyek mindegyike (tételről tételre) maximálisan leköti a hallgató figyelmét. Mint amikor kiváló előadói képességekkel rendelkező személy mesél el történeteket…

Kiválóan alkalmas ez a felvétel arra, hogy a komolyzenétől ódzkodókat meggyőzze: korántsem „szomorú” (komor) mindaz, amit e címkével látott el az utókor…

Szellemesség, humor (mondhatni, báj és kellem) hatja át a hallgatnivalót, s az érdeklődő aligha foglalkozik olyasmikkel, mint hogy „mikor” készültek a művek, vagy az apparátus-módosítás tényével.

Az átirat-készítésnek történeti hagyománya van – a legfontosabb szempont talán mindig is az volt, hogy bizonyos hangszer(ek) játékosai a számukra tetszetős zenét maguk is szerették volna megszólaltatni, akár repertoárjukba illesztve. S mivel egyik-másik hangszer irodalma stíluskoronként korántsem egyenletesen gazdag, az előadók az időközben megnövekedett játszanivaló-kínálat ellenére is szívesen vállalkoznak ilyesfajta átiratok készítésével.

Győri Noémi nemcsak saját maga számára gondoskodott játszanivalóról az eredetileg vonósnégyesre komponált Haydn-művekkel, hanem közvetlen hangvétellel a hallgatót is megszólította, a kísérőszöveg szerzőjeként. Nem a műveket elemzi, nem is a zenetörténeti szempontokat juttatja érvényre, hanem inkább beavatja a hallgatót abba, hogy mennyiben jelent másfajta feladatot a felvételkészítés az előadók számára, mint a koncert-fellépés. Talán meglepő ez az ötlet (kiváltképp, mivel olyan művészről van szó, aki mindkét minőségben kellő rutinnal rendelkezik) – de korántsem felesleges. Annál inkább érdekes, mivel lehetőséget ad vonós-partnereinek, hogy megfogalmazzák: mennyiben követel tőlük másfajta attitűdöt a megváltozott apparátus.

Csaknem hetven perc felhőtlen boldogság – az eredeti Haydn-vonósnégyesek ismerete nem felesleges, de aki ebben a verzióban ismeri meg a műveket, remélhetőleg indíttatva érzi magát, hogy meghallgassa az eredeti verziót is. És a különböző hangnemű, hangvételű tételekkel betelni nem tudó hallgató számára az is „egyértelmű” lesz, hogy annakidején miért nem volt szükség „könnyűzenére”…

Fittler Katalin