JAKAB GÉZA
Élmény,
pillanat, szenvedély
Kate és Cho
(XVII. Nemzetközi
Chopin Zongoraverseny, Varsó)
Ezen
a helyen a 2020. évi, XVIII. Nemzetközi Chopin Zongoraversenyről szóló
beszámolónak kellene állnia. A vírus azonban átírta az életet, a versenyt –
talán – 2021 őszén rendezik meg. Ezért, mintegy előzetesként,
gondoljunk vissza pár sor erejéig az előző, 2015-ös versenyre,
amelyről a magyar zenei sajtó (sajnálatos módon) elmulasztott hírt adni.
A zenei verseny áldás és átok egyszerre. Áldás, mert ösztönzést ad az ifjú zenészpalántának, hogy saját, sokéves munkáját céllal szorgalmasabban végezze, és példaképet állít elé, aki korban is közel áll hozzá. Lehetőséget ad a kiemelkedő tehetségnek, hogy kitűnjön, felfedezze őt a világ és eljuthasson az igazán széles közönséghez. Nekünk is lehetőséget ad, hogy felfedezzük, mennyi remek fiatal születik évről évre, hogy zsenge művészetével szebbé tegye számunkra az életet. És átok, mert néha az érdemtelent emeli föl és a tehetséget ejti el, sok év elszánt munkáját teszi tönkre egy rossz pillanat (néha nem is a versenyző, hanem a zsűri rossz pillanata), elfedve a mögötte álló értékeket. És a lehetetlenre kényszerít: megítélni a megítélhetetlent, összehasonlítani a különbözőt, objektív döntést hozni a világ legszubjektívebb jelenségéről. Ha versenyeztetnénk Mozartot Beethovennel, vagy Lipattit Rubinsteinnel, ki nyerhet, melyiket választanánk? Hát persze, hogy mindkettőt!
A varsói Chopin-verseny talán a leginkább vágyott cél a fiatal (és idős…) zongoristák számára. Már rajta részt venni is jelentős tehetséget és kiművelt képességeket követel. És ott díjat nyerni, netán megnyerni a versenyt – ennél szebb álom nincs is. Varsó a csúcs, és Chopin a mérce.
Seong-Jin Cho remek zongorista. Talán megérdemelten nyerte meg 2015-ben a világ egyik legnagyobb, legendás versenyét, a varsói Chopin-versenyt. Játékát felsőfokú jelzőkkel illethetem. Virtuozitása makulátlan, a hang, amin játszik, briliáns, játéka a legnehezebb pillanatokban is problémamentes. Igazi szólista alkat, uralkodik hangszerén, uralkodik a művön, uralkodik az előadás minden résztvevőjén, és uralkodik saját magán is. Nincsenek kirívó, szokatlan vagy meghökkentő megoldásai, minden elem egységben van játékában. Ha hallgatjuk, az az érzésünk: igen, ezt így kell játszani. Igazi versenyművet hallunk – amelyben győz a szólista, és még csak nem is került túl nagy fáradságába, minden világos és magától értetődő. Ifjú zongorista-palánták álma ez az előadás: ha nagy leszek, én is így…
A korábbi Chopin-versenyek győzteseivel teletűzdelt zsűri számára 1. helyezést ért produkciója.
Valamiért mégsem fejezem be itt. Valamiért mégsem Seong-Jin Cho-ról szól ez az írás.
Volt valaki a versenyzők között, akiről szót kell ejteni. Kate Liu[1] az első fordulóban a 38. helyen végzett (43 versenyző jutott tovább a 78 induló közül), a továbbjutásra adott igen-nem zsűriszavazatok között 11 igen mellett 5 nemet is kapott. A második fordulóban már a 4. lett, és már csak 1 zsűritag nem kívánta továbbjuttatni. A 3. fordulót megnyerte, és immár senki sem akadt, aki ne akarta volna hallani a zenekari döntőben, ahol a zsűritől végül 3. díjat nyert (öt zsűritagtól első, kettőtől utolsó helyezést kapott). A verseny közönségétől az egyetlen állva ünneplést az ő e-moll zongoraversenye érdemelte ki (úgy, hogy csak azon a hangversenyen épp negyedszer hallották ugyanazt a művet), a lengyel rádió közönségszavazásán pedig magasan első lett, elnyerve a „Mój Chopin” („az én Chopinem”) címet.
Ennyiből érzékelhető, hogy rendkívüli zongorista, de valami „nem gömbölyű” az előadásában.
Chopin: e-moll zongoraverseny op. 11
(43:27)
Kate Liu (刘珒)
De kell-e, hogy minden gömbölyű legyen? Ha életünk jelentős zenei élményeire visszagondolunk, arra emlékszünk-e, ahol minden gömbölyű volt? S ha már Chopinről van szó: Cortot, Lipatti, Rubinstein előadása gömbölyű-e?
Ó, rengeteg gömbölyű Chopint hallottunk már. Szárnyaló dallam a gazdag harmóniák ölelésében, holdfény és napsütés, az élet hol szép, hol szomorú… szeretjük Chopint. De amikor Kate Liu játssza, kiderül, hogy nem kétszólamú a chopini szövet, hol itt, hol ott tűnik fel egy hang, egy harmónia, egy szólam, amelynek eddig a létezéséről sem tudtunk; amely mindig jön valahonnan és mindig tart valahová, életet kér magának és életet ad a környező szólamoknak. Egyetlen hang is válhat szólammá, kaphat olyan értelmet, amelytől az egész szövet átrendeződik, és mi csak azon csodálkozunk: hol voltak ezek a szólamok, ezek az élmények az elmúlt 190 évben, miért nem láttuk, miért nem kerestük ezeket a nézőpontokat, amelyektől minden olyan ismeretlenül otthonos, olyan egyszerűen igaz lesz?
Kate Liu (刘珒)
(alchetron.com)
Az első, ami mellbe vág: az idő kezelése. Mondta valaki, hogy két negyednek, két ütemnek mindig egyforma hosszúnak kell lennie? Nála a kotta újjászületik, minden hang pontosan addig tart, amíg a kifejezés kívánja, amíg a kapcsolat létrejön a következő hanggal, amíg a pillanat megszületik. Éspedig olyan pillanat, amilyet még nem hallottunk soha, mégis olyan természetes, mintha bennünk, belőlünk születne. Kate Liunak mindenre van ideje, ahogy az öreg, bölcs embereknek szokott. Pedig mindössze 21 éves – de Chopin is (akár Schubert) csak 30 volt, amikor „időskori” műveit írta, amelyekben 200 évnyi bölcsesség és szépség és életszeretet és fájdalom határoz meg minden szekundlépést. Nincs hang, nincs dallamlépés, nincs effektus, amely csak önmagáért van, csak önmagáért szép. Mindig jelen van a lélek. S ez a lélek mindennek mondható, csak „gömbölyűnek” nem. Boldogság és bánat, életöröm és kín egyidejűleg benne él, s ez az, amit Kate Liu letaglózó pillanatokban tár elénk. Olyan pillanatokban, amelyeket ezerszer hallottunk, talán magunk is játszottunk, mégsem fedeztünk fel sohasem, pedig kétség nélkül ott vannak, hiszen halljuk játékából: ezt maga Chopin mondja. Úgy markol belénk kínzóan, hogy közben felemel, és úgy emel fel ismeretlen boldog magasságba, hogy velünk marad egyetlen cseppbe sűrített fájdalma. Egyetlen hang képes ellenkezőjére fordítani mindent, mert minden hangban együtt van a szenvedély és szenvedés, az ellentét teljessége.
Chopin: H-dúr noktürn op. 62 no. 1 (8:05)
Kate Liu (刘珒)
A technikája kiváló, villámkezű és virtuóz, ha arra van szükség, de ez kit érdekel, ki nem ilyen, ha már elindul a Chopin-versenyen? Viszont hibát követnék el, ha elhallgatnám azt az elképesztő hangszínérzékenységet, végletekig kifinomult billentéskultúrát, amely – az idő páratlan kezelésével együtt – olyan hangzásélménnyel ajándékoz meg, amelyre az igazán jó zongoristák is csak vágyálmaikban képesek. Kate Liunak annyiszor és úgy sikerül elérnie ezt a hatást, ahányszor csak Chopin ezt várja. Végtelenül elcsépelt volna erre azt mondani: varázslat, mert több annál. Amikor az e-moll concerto lassú tételében, egy pillanatnyi pihenő után olyan, 1830 körül még soha nem hallott harmóniák állítják meg az időt és teret, azzal sokan tudnak varázsolni. Kate Liu számára egészen mást jelentenek: dimenzióváltást, mellyel egy ismeretlen világba enged egyetlen röpke bepillantást, és azonnal rájövünk, hogy mindeddig fogalmunk sem volt róla, mit jelentenek ezek az illékony, sehonnan-sem-jött, sehová-sem-tartó harmóniák. Most már tudjuk, hogy nem ezen a világon léteznek, csakis Chopin belső univerzumából származnak – ahonnan Kate Liu.
Chopin: Polonéz-fantázia op. 61 (14:16)
Kate Liu (刘珒)
A verseny végeztével megkérdezték őt Chopinhez fűződő érzéseiről, gondolatairól. Megkérték, mondja el három szóban, mit jelentett számára a verseny. Kate ezt válaszolta:
– Élmény. Pillanat. … Szenvedély.[2]
Ez az, ami személyiségét és játékát minden más résztvevőétől csalhatatlanul megkülönbözteti.
Seong-Jin Cho remek zongorista. Talán megérdemelten nyerte meg a versenyt. Chopin és a zongora nagyszerű eszközök az ő számára, hogy kiváló képességeit, zeneértését, jelentős virtuozitását csillogtatva értékes koncertélménnyel ajándékozzon meg bennünket. Ha őt hallgatjuk, az az érzésünk: igen, ezt így kell játszani.
De másnap vajon emlékszünk-e még rá?
Kate Liu nem zongorista. Ő megmagyarázhatatlan jelenség, csodálatos eszköz Chopin számára, hogy szelleme és lelke olyan mélyen áthasson, ahogyan csak a legkivételesebb, könnyeznivalóan áldott pillanatokban tudunk befogadni muzsikát. Ha őt hallgatjuk, hangjainak igazsága kitörölhetetlenül ég bele szívünkbe.
Chopin lelke ismét velünk van – talán Lipatti óta először.
Chopin:
c-moll mazurka op. 56 no. 3 (6:00)
Kate Liu (刘珒)