A teljes könyv ingyenesen letölthető:

Tartalomjegyzék

Előszó. 7

Az erkeli életmű öröksége

Somogyváry Ákos: A himnusz műfaji stációi az erkeli œuvre-ben és utóélete 11

Kiss Eszter Veronika: Kottával írt történelem – Párhuzamok Erkel Ferenc és Szörényi Levente életművében 19

Erkel, a vezető

Gombos László: Erkel Ferenc utódlása a Zeneakadémián – Pozícióharcok a zenei életben az 1880-as évek végén 29

Debreczeni-Droppán Béla: „Ez egy küzdelmekben edzett tábor, élén a

genialis vezér – Erkellel” – Erkel Ferenc és a Magyar Nemzeti Múzeum 39

Műhelytanulmányok

Szabó László: Anomáliák Erkel szimfonikus zenekari hangszereléseinek gyakorlatában, különös tekintettel a mélyréz szólam basszusára 57

Lantos Szabó István: Erkel Ferenc Friss Magyarjának kézirata 73

Windhager Ákos: Párbeszédben a hatalommal – Az Erkel-életmű új

értelmezési kísérletei. 79

Erkel-értéktár

Szőnyiné Szerző Katalin: Szemelvények a Zenészeti Lapok (1860–1876) és Erkel Ferenc kapcsolatának történetéből 97

Szerkesztő: Windhager Ákos

Olvasószerkesztő: Bognár-Borbély Réka

ISBN 978-615-5869-91-4 MMA MMKI 1121 Budapest, Budakeszi út 38.

A kiadásért felel Kocsis Miklós, az MMA MMKI igazgatója.

II.

„Kortársunk, Erkel” cím alatt jelentette meg tanulmánykötetét a Magyar Művészeti Akadémia, írásba foglalva az ugyanilyen címmel 2018‑ban rendezett műhelytalálkozó anyagát. Erkel Ferenc halálának 125. évfordulóján azzal kénytelen szembesülni mind a szakma, mind a közönség, hogy Erkelért nem tettünk eleget. Életművének nagyobbik része feledésbe merült, sőt elveszett, és még a cím alapján ismert operák is túlnyomórészt elérhetetlenek, akár írott, akár hangzó formában keressük. A borítót is beleszámolva épp 125 oldalas kötet bevezetője így fogalmaz: „a felkért előadók kérdéseket tettek fel az eddigi Erkel-képpel kapcsolatban” – ezzel is érzékeltetve, hogy Erkel ügyében még több a kérdés, mint a válasz.

Somogyvári Ákos kiegyensúlyozott, alátámasztott zenetudományi munka helyett az előadóművész zenei felfedezéseiből táplálkozó, saját élményeit és a számára fontos felfedezéseket közvetítő előadást tartott, sok-sok hangzó zenei idézettel. Ebből adódóan egyes részeket, műveket részletesebben elemez, másokat kevésbé. De egyáltalán nem baj, hogy tőle mást kapunk, mint a zenetudósoktól megszoktuk. Rámutat, hogy Erkel életműve a két „nagy” opera kivételével lényegében ismeretlen, s ez még a Himnusz eredeti formájára is igaz. Ezt, és a korabeli himnusz-pályázat jó néhány fennmaradt pályaművét Somogyvári jóvoltából ma már meghallgathatjuk. CD-je az értékmentés nagyszerű példája, magát a kort jeleníti meg, amely Erkel Himnuszát környezte. Egy kis önreklám ez esetben nemhogy megbocsátható, de már-már kötelező is, különösen, hogy másnak eddig nemigen akarózott a Himnusz eredeti verziójának propagálása (és más műveké sem). Sajnálatos, hogy az előadás során elhangzott zenei részleteket a kötet nem adhatja vissza, de talán többek érdeklődését felkelti, hogy utánajárjanak e zenetörténeti ritkaságnak.

(Az olvasóban felmerülhet a kérdés: a hasonló tanulmánykötetekhez a mai korban lehetne-e a zenei illusztrációkat tartalmazó hangzóanyagot is mellékelni? Hogy ne csak beszéljünk a zenéről…)

Kiss Eszter Veronika váratlan párhuzamba állítja Erkel Ferencet és Szörényi Leventét, előbbinek Bánk bánját, utóbbinak István, a király c. rockoperáját. Mégsem annyira a két opera, inkább a Himnusz és Szörényi kapcsolatáról szól, Szörényit értelmezi. Érthető, Erkelt már sokat elemezték, Szörényi bekerülése a zenetörténetbe, vagyis annak klasszikus részébe viszont új jelenség, van mit behozni. A szerző kísérletet tesz Szörényi „zenetörténetesítésére”, bemutatva az elemzett művön túlmutató, a zeneéletben betöltött szerepét, például a népzenei összefüggéseken keresztül. (Kiss Eszter kiemelkedő felkészültségére vall a népzenei kitekintés.) Szörényi – és szerzőtársa, Bródy János – politikai mondanivalója egész életművén keresztülhúzódik. A Himnusz gyakori felbukkanása az István, a királyban nyilván nem véletlen: épít a magyar közönségben széleskörűen meglévő felfűtött nacionalizmusra, ami a témaválasztással együtt biztos sikerre visz. Fontos megállapítás, hogy mindkét mű csak hazánkban lett jelentős, amiben a nemzeti mítoszteremtésnek lehet szerepe – külföldön, az egyetemes zenetörténet számára nem jelent értéket a magyar nacionalizmus. Végül szinte sugallja az olvasó számára a kérdést: Szörényi volna korunk Erkelje?

„Pozícióharcok a zenei életben” alcímmel a másfél évszázaddal ezelőtti kor mindennapjaiban vezet körbe minket Gombos László. Belesüllyedve a korba, az események útvesztőibe, úgy mutatja be a kisszerű háborúskodásokat, mintha mi is benne élnénk, mellőzve az utókor leegyszerűsítő, a részletek felett elsikló, áttekintő megítélését. Nem szól Liszt és Erkel személyes kapcsolatáról, hogy vajon volt-e a pártok ellenségeskedéseinek bármi rájuk visszavezethető oka. Hátborzongatóan életszagú! – milyen keveset változott a világ hazánkban… Pártok és pártoskodás, az érdekek egymás ellen való lelkes érvényesítése, az együttműködésre való képtelenség jól ismert jelenségei hozzák közel hozzánk és teszik érthetővé számunkra Erkel korát.

Debreczeni-Droppán Béla Erkelnek a Filharmóniai Társaság alapításában és „hőskorában” betöltött szerepét tárgyalja. Ez azonban inkább csak eszköz arra, hogy a Nemzeti Múzeumot, mint a korabeli hangversenyélet fontos helyszínét mutassa be. A Vigadó megépítéséig Pest első számú zenekari hangversenyterme mára feledésbe merült, de talán újra felfedezhető volna. Azt is kevesen tudják, hogy Erkel hagyatékának köszönhetően jött létre a Nemzeti Múzeum (később Országos Széchényi Könyvtár) önálló Zeneműtára, hazánk leggazdagabb zenei gyűjteménye, mely – szomorú aktualitás – 96 év után épp nemrég vesztette el önállóságát.

Mondják, hogy a tudomány fejlődése során egyre többet tudunk egyre kisebb dolgokról. Ez jut eszembe a kiváló tubás Szabó László tanulmányáról, mely a mélyrézszólam basszusával foglalkozik Erkel műveiben. Felületes megítélés volna ezt jelentéktelennek nevezni. A zenetörténet olyan szeletébe világít bele, amellyel senki sem foglalkozik – mert olyan speciális tudást igényel, amelynek nagyon kevesek vannak birtokában: tubásnak kell lenni hozzá (és kis túlzással azt mondhatjuk, hogy a magyarországi tubásokat egy kezünkön összeszámolhatjuk). A mélyréz hangszerek használata épp Erkel idejében ment keresztül olyan átalakuláson, amelyhez hasonló a más hangszerek esetében évtizedekkel, sőt századokkal korábban történt, és mára kiterjedt irodalmuk van. A historizmus fő hulláma még nem érte el a romantikát, de nem fog elmaradni. Akkor pedig ugyanolyan jelentősége lesz a megfelelő hangszerválasztásnak (akár Erkelnél is), mint azt a barokk és klasszikus előadóknál már megszoktuk. Ehhez Szabó László kutatása olyan kulcsot ad, amelyet ha ő nem adna kezünkbe, senki sem tenné meg. – Nota bene: a hangszeres muzsikusok nagy része kelletlenül fogadta, amikor már diplomájuk megszerzéséhez is szakdolgozatra lett szükség (nem is beszélve a doktori fokozat megszerzéséről). Sokuknak nem fűlött a foga az íráshoz, s ami ennél rosszabb, az olvasáshoz sem. Néhányan azonban elindultak a gyakorlati muzsikálás elméleti megtámogatásának rögösebb útján. Ennek példája Szabó László eme apró, de igazi gyöngyszeme.

Az elsősorban operaszerzőként közismert Erkelről csak sejtjük, hogy milyen kiváló zongorista is volt, hangszeres műveiről pedig – Kassai István áldozatos erőfeszítéseitől eltekintve – végképp nincsenek hangzó tapasztalataink. Ezért az újdonság erejével hat egy zongoraművének közlése, amelynek a nyomtatott kiadásnál korábbi autográf verziója nemrég került elő Berlinben. Lantos Szabó István a két változatot egymás mellé illeszti, és röviden elemzi is eltéréseiket. Kisebb-nagyobb hibáktól eltekintve, nagy szolgálatot tesz a kézirat átírásával, hiszen így mindenki maga is összehasonlíthatja, saját kezűleg megszólaltathatja a művet. Talán még jobb lenne, ha a 4 oldalon, szellősen nyomtatott modern kottát sűrűbben szedve, mellette a kézirat facsimiléjét is közreadná – ha ennek nincsenek jogi akadályai.

A kötetből is láthatóan nincs bőséges választék Erkel-tanulmányokból. A szerkesztő Windhager Károly ezért az alkalomtól függetlenül született, rövidebb lélegzetű írásaival egészítette ki a gyűjteményt, melyek több oldalról is közelítenek tárgyához. Operakritikájában jobb sorsra érdemesként méltatja az Erzsébet c. potpourri-opera Erkel által készített II. felvonását, melyet nemrég a Doppler testvérek által írt többi felvonás nélkül mutattak be. Erre rímel izgalmas interjúja Somogyvári Ákossal, Erkel leszármazottjával. Talán a „szenvedélyes tehetetlenség” fejezi ki legpontosabban Somogyvári hozzáállását szépapja ismeretlenségbe süllyedt műveinek feltámasztásához, amely azonban a zenész és zenetörténész szakma, a kulturális intézményrendszer és a politikai környezet közönyével szemben csak apró eredményeket hozhat.

Az iménti gondolatot a tudomány fejlődéséről (egyre többet tudunk egyre kevesebbről) némi iróniával így is szokták folytatni: végül mindent tudunk majd a semmiről. Ezt persze gonoszság említeni azon tanulmány kapcsán, melynek tárgya, hogy miért nem írt Erkel balettet, hiszen az életmű e kitöltetlenül maradt foltja ürügyén Windhager érdekes megállapításokat tesz Erkelnek a tánchoz való általános viszonyáról. Azonban hiányzik az életmű mindeddig ismeretlenül eltemetett (nem kis) része, a népszínművek elemzése, és az Erkel-fiúk szerepe is említetlen maradt. Az a tény pedig, hogy Erkel valójában mégis írt balettet, amely azonban elveszett, eleve meggátolja, hogy erről a kérdésről meggyőzőt lehessen állítani.

Erkel és a politika, a hatalom kapcsolatának kényes kérdésével behatóan foglalkozik negyedik írásában a szerző-szerkesztő. Igazán hiteles erkeli megnyilatkozás hiányában az utókor a zenébe rejtett üzenetekre kénytelen hagyatkozni, a felhasznált dallamoknak, idézeteknek, utalásoknak a zenén túli jelentőséget tulajdonítani. Ezt a szerző meggyőzően teszi, ugyanakkor felébreszti a szomorúságot: miért természetes, hogy a kultúra óriásainak kell egyensúlyozni, megfelelni, kiszolgálni, mondanivalójukat elrejteni – miért nem a hatalom szolgálja ki a kultúra óriásait?

Itt jegyzem meg, hogy a kötet szöveggondozása kívánnivalókat hagy maga után. Hadilábon áll az x betűvel (amely, önálló életre kelvén, a „szeksztakkord”-ból elvándorolt a „faximilé”‑be), de a helyes központozás vagy egyértelmű szórend terén sem segíti kellően az olvasót. A természetes módon heterogén nyelvi színvonal kiegyenlítésének szándéka nem fedezhető fel. Valójában az egyes szerzőkön múlott, hogy munkájuk mennyire gondos szövegezéssel kerüljön sajtó alá, pedig az ő feladatuk kizárólag a szakmai tartalomért való felelősségvállalás volna. – Tanulmánykötettől szokatlan módon, jólesően egészíti ki az írásokat a bennük elhelyezett néhány, jól megválasztott képi illusztráció, szemünk számára is felidézve a kort és alakjait.

A főszereplők mellett kevesebb figyelem jut a mellékszereplőknek, sőt őket leginkább csak arra használják, hogy megvilágítsák számunkra a legnagyobbakat. Idősebb Ábrányi Kornél is az Erkellel való kapcsolata ürügyén lett tanulmány tárgya, pedig önmagáért is megérdemli, mint azt Szőnyiné Szerző Katalin kiváló dolgozata tanúsítja. Korabeli források és Ábrányi-idézetek segítségével olyan gazdag és átfogó képet rajzol a Zenészeti Lapok főszerkesztőjéről, a kor megbecsült zenei munkásáról, amit csak a szűkre szabott terjedelem megenged. Ezt Erkellel kapcsolatos „kulcsírásokkal” illusztrálja, melyek Ábrányi lapjában, sok esetben az ő tollából származóan jelentek meg. Kiviláglik belőlük, hogy a Zenészeti Lapok nemcsak elsősége okán jelentett mérföldkövet, de színvonala is etalonként szolgált a későbbi magyar zenei szaksajtó számára.

Meg kell valljam, irigylem azokat a könyvtárosokat és kutatókat, akik évszázados, poros-sárguló papírlapok lapozgatása közben első kézből találkozhatnak szembe jeles elődeink szavaival, érzéseivel, reményeivel. A korabeli nyelvezet szépségéből árad a kor levegője, amelyben a zenét is jobban érthetjük, és amely által a „száraz” zenetörténeti tanulmányok papírmasé alakjai valós szereplőkké, körülöttünk élő hús-vér kollégáinkká válnak. Csak ajánlhatom mindenkinek az eredeti forrásokkal való személyes találkozást: tartsák kezükben a lapokat, amelyek talán épp Ábrányi, Liszt vagy Erkel keze nyomát őrzik; és becsüljék meg a könyvtárakat és könyvtárosokat, akik ezt lehetővé teszik számunkra.

Végül, kérem, bocsássák meg nekem az itt következő, a Zenészeti Lapok iránti tiszteletből tett, gyöngécskén stilizált aktualizáló megjegyzést:

Vallyon mit várhatnók a’ mai magyar zenei sajtótól, melly szerencsétlen sorsában elektronikussá válék, s így papirost sosem látván, a’ tárgyi valójában sehol meg nem őriztetik, s ekképpen már a’ legközönségesb áramszünet is semmivé teendi; s mit majdan, száz esztendő múlván, a’ nemzeti múltunk kincsei közt hazafias enthusiasmussal kutakodó szépunokáink még a’ gróf Széchényi által a’ nemzet javára s okulására alapíttatott könyvtárban sem találhatnak, így korunk s nevünk a’ tisztes emlékezet babérja helyett csakis a’ feledés enyészetében leend részes?

Jakab Géza