Megmentő és elveszejtő dallamok
(Novák Gábor fordítása, 21. Század Kiadó,
Budapest, 2020.)
Meg Waite Clayton könyvének középpontjában az az Idegenek karjaiban című,
világhírű angol-amerikai dokumentumfilmben (2000) is megörökített,
hősies Kindertransport akció áll, amelynek
keretében a náci Németországból, s az 1938 márciusában végrehajtott Anschlusst
követően Ausztriából, mint a Német Birodalom részéből zsidó gyermekek
sokaságát igyekeztek Nagy-Britanniába menekíteni. A mentőakciónak sok és
megrendítő írásos dokumentuma van, köztük Kurt Fuchel
1938-ban, az osztrák fővárosban papírra vetett feljegyzései.
Meg Waite Clayton regényíró (USA, 1959)
A
gyermekmentésnek az angol segítők mellett voltak holland szereplői
is, köztük Truus Wijsmuller,
a holland ellenállás egyik vezéralakja, Az
utolsó vonat Londonba egyik központi figurája. A jómódú, férjével együtt
nagylelkű és bátor, minden vágyakozása ellenére gyermektelen, mert több
magzatot elveszítő Geertruida pontosan olyan,
mint Brecht Kaukázusi krétakör című
drámájának hősnője, a biológiai anyaság nélkül is anyaszívű Gruse, akit pártfogoltjai, azaz inkább megmentettjei „Tante Truus”-nak
becéznek.
Meg
Waite Clayton regénye
bővelkedik dokumentum erejű, illetve történelmi tényekben is. Truus asszony mellett megismerkedhetünk a tizenhét éves,
oroszlánkörmeit próbálgató ifjú drámaíróval, Stephan Neumannal, egy bécsi csokoládégyáros fiával, legjobb
barátnőjével, a keresztény Zofie-Helenével, egy
náciellenes újságírónő lányával, továbbá a Neumann szülőkkel, akik az
anya csontrákja miatt nem tudnak elmenekülni Bécsből. A könyv egyik nagyon
kedves szereplője Stephan kisöccse, Walter, aki
Péter nevű plüssnyula fülébe (egy Beatrix Potter figurába!) kapaszkodik ugyan, de anyja kis testőreként és „zenemestereként”
is működik.
A
történet leginkább magával ragadó epizódjai (akár a felszabadult örömet, akár a
rettegést érzékeltetik!) egyaránt zeneiek. Nem is
lehet ez másként, hiszen Bécs a muzsika egyik fővárosa. Az Anschluss
előtt pillanatokkal, amikor Ausztrián végighömpölyög az önállóságot
éltetők és a „Heil Hitlert!”-t
üvöltözők hangja, Stephan és Zofie
bemenekül egy katolikus templomba, ahol – sejtésem szerint – éppen a Wiener Sängerknaben
adja elő Schubert Ave Mariá-ját:
„Fiatal, kék-fehér matrózruhába öltözött fiúk
érkeztek, felsorakoztak az oltár előtt. Pillanatnyi csend után egyetlen,
csodálatos énekhang szólalt meg a karzatról, Schubert Ave Marijának első taktusa az egyetlen ott maradt fiú torkából. A
hátramaradt ifjú tiszta hangjában
Wiener Sängerknaben
(December 16, 2016) Franz Schubert, Ave Maria (4:44)
a dallamok ritmikusan mozogtak fel-le, majd
visszatértek a nyitóhanghoz és ott megpihentek… A magányos nyitányra egy egész
kórus felelt, a csodálatos fiúhangok még feljebb szárnyaltak, visszhangot
vertek a boltíves mennyezet tiszta, fehér falain, körbevették Zofiét minden irányból, összevegyültek az elméjében az
egyenlettel, amin már egy hete töprengett, [lám, a zene és a matematika örök
párhuzama! P. É.] mintha ugyanabba a mennyországba tartoznának. Ő pedig
csak ült mozdulatlanul, hagyta, hogy a zene betöltse a számok és a szimbólumok
közti üres helyeket, és még akkor is, amikor mindenki más csöndben távozott.
Végül már csak ő és Stephan ültek az üres, mégis
csordulásig telinek tűnő kápolnában.”
Nem
sokkal a lélekemelő, spontán koncerthallgatás után, amikor már Eichmann uralkodott Bécsben, egy rohamosztagos parancsnok –
Zofie és a titkon nácibarát Walter szeme láttára –
arra kényszerítette Stephant, hogy egy zsidógúnyoló
dalocskát énekelve masírozzon föl-le a város szívében, miközben újra és újra
elgáncsolta az összetört fiút.
A
híres-hírhedett Kristallnachtot követően, amikor
a Neumann család saját háza személyzeti traktusába szorult, s a családfőt
már elhurcolták, a halálához közeledő, nyomorék anya egyetlen vigasza
ugyancsak Schubert remekműve: búcsú az élettől, s búcsú hamarosan
Angliába induló gyermekeitől. Elköszönés, elválás, az igazi, a régi
Bécshez méltó módra: „A fiú [a játéknyulával szinte
összenőtt kis Walter! P. É.] a készülékhez lépett és elforgatta a kart –
mindig imádta ezt a feladatot, de az arcán most nem látszott öröm, csak feszült
összpontosítás, ahogy a helyére tette a tűt. A zene recsegve életre kelt;
a lemez megsérült, de a zenét így is fel lehetett ismerni, az Ave Maria első taktusai betöltötték a
hideg szobát.
- Gyere az ölembe, hogy felmelegíts –
mondta Ruchele. - És Péter is.
- A kisfiú engedelmeskedett, így
várakoztak. Walter időnként lemászott, amikor a felvétel véget ért, és a
korong elejére tette a tűt. Ilyenkor elölről kezdődött az Ave Maria.”
Rohmann
Ditta - J. S. Bach: G-DÚR SZVIT (17:52)
(Deák téri evangélikus templom - 2017. június
6.)
Zene szól akkor is, amikor Stephan a bécsi háztetőkön keresztül menekül a jól
ismert csatornajáratokba, hogy vissza tudjon térni rá várakozó anyjához és
öccséhez: „Fülét megütötték Bach G-dúr
csellószvitjének taktusai. Feszülten hallgatta a nyitószólamot, a panaszos
vágyódást a pattogó, recsegő akkordokban, amelyek egyértelműen nem az
Ave Mariához tartoztak. -Igaz, a
Neumann-házba beszállásolt nácik – csodálatosképpen – nem tették tönkre a
család dédelgetett zongoráját, de négyük életét, amely még a halálos betegség
árnyékában is szép és zenével elviselhetővé varázsolt volt – véglegesen.
Petrőczi Éva
József Attila-díjas költő,
író, műfordító, irodalomtörténész, publicista, a Károli Gáspár Református
Egyetem nyugalmazott egyetemi docense, a Parlando
állandó munkatársa.