Megmentő és elveszejtő dallamok

(Novák Gábor fordítása, 21. Század Kiadó, Budapest, 2020.)

Meg Waite Clayton könyvének középpontjában az az Idegenek karjaiban című, világhírű angol-amerikai dokumentumfilmben (2000) is megörökített, hősies Kindertransport akció áll, amelynek keretében a náci Németországból, s az 1938 márciusában végrehajtott Anschlusst követően Ausztriából, mint a Német Birodalom részéből zsidó gyermekek sokaságát igyekeztek Nagy-Britanniába menekíteni. A mentőakciónak sok és megrendítő írásos dokumentuma van, köztük Kurt Fuchel 1938-ban, az osztrák fővárosban papírra vetett feljegyzései.

Meg Waite Clayton regényíró (USA, 1959)

A gyermekmentésnek az angol segítők mellett voltak holland szereplői is, köztük Truus Wijsmuller, a holland ellenállás egyik vezéralakja, Az utolsó vonat Londonba egyik központi figurája. A jómódú, férjével együtt nagylelkű és bátor, minden vágyakozása ellenére gyermektelen, mert több magzatot elveszítő Geertruida pontosan olyan, mint Brecht Kaukázusi krétakör című drámájának hősnője, a biológiai anyaság nélkül is anyaszívű Gruse, akit pártfogoltjai, azaz inkább megmentettjei „Tante Truus”-nak becéznek.

Meg Waite Clayton regénye bővelkedik dokumentum erejű, illetve történelmi tényekben is. Truus asszony mellett megismerkedhetünk a tizenhét éves, oroszlánkörmeit próbálgató ifjú drámaíróval, Stephan Neumannal, egy bécsi csokoládégyáros fiával, legjobb barátnőjével, a keresztény Zofie-Helenével, egy náciellenes újságírónő lányával, továbbá a Neumann szülőkkel, akik az anya csontrákja miatt nem tudnak elmenekülni Bécsből. A könyv egyik nagyon kedves szereplője Stephan kisöccse, Walter, aki Péter nevű plüssnyula fülébe (egy Beatrix Potter figurába!) kapaszkodik ugyan, de anyja kis testőreként és „zenemestereként” is működik.

A történet leginkább magával ragadó epizódjai (akár a felszabadult örömet, akár a rettegést érzékeltetik!) egyaránt zeneiek. Nem is lehet ez másként, hiszen Bécs a muzsika egyik fővárosa. Az Anschluss előtt pillanatokkal, amikor Ausztrián végighömpölyög az önállóságot éltetők és a „Heil Hitlert!”-t üvöltözők hangja, Stephan és Zofie bemenekül egy katolikus templomba, ahol – sejtésem szerint – éppen a Wiener Sängerknaben adja elő Schubert Ave Mariá-ját:

„Fiatal, kék-fehér matrózruhába öltözött fiúk érkeztek, felsorakoztak az oltár előtt. Pillanatnyi csend után egyetlen, csodálatos énekhang szólalt meg a karzatról, Schubert Ave Marijának első taktusa az egyetlen ott maradt fiú torkából. A hátramaradt ifjú tiszta hangjában

Wiener Sängerknaben (December 16, 2016) Franz Schubert, Ave Maria (4:44)

a dallamok ritmikusan mozogtak fel-le, majd visszatértek a nyitóhanghoz és ott megpihentek… A magányos nyitányra egy egész kórus felelt, a csodálatos fiúhangok még feljebb szárnyaltak, visszhangot vertek a boltíves mennyezet tiszta, fehér falain, körbevették Zofiét minden irányból, összevegyültek az elméjében az egyenlettel, amin már egy hete töprengett, [lám, a zene és a matematika örök párhuzama! P. É.] mintha ugyanabba a mennyországba tartoznának. Ő pedig csak ült mozdulatlanul, hagyta, hogy a zene betöltse a számok és a szimbólumok közti üres helyeket, és még akkor is, amikor mindenki más csöndben távozott. Végül már csak ő és Stephan ültek az üres, mégis csordulásig telinek tűnő kápolnában.”

Nem sokkal a lélekemelő, spontán koncerthallgatás után, amikor már Eichmann uralkodott Bécsben, egy rohamosztagos parancsnok – Zofie és a titkon nácibarát Walter szeme láttára – arra kényszerítette Stephant, hogy egy zsidógúnyoló dalocskát énekelve masírozzon föl-le a város szívében, miközben újra és újra elgáncsolta az összetört fiút.

A híres-hírhedett Kristallnachtot követően, amikor a Neumann család saját háza személyzeti traktusába szorult, s a családfőt már elhurcolták, a halálához közeledő, nyomorék anya egyetlen vigasza ugyancsak Schubert remekműve: búcsú az élettől, s búcsú hamarosan Angliába induló gyermekeitől. Elköszönés, elválás, az igazi, a régi Bécshez méltó módra: „A fiú [a játéknyulával szinte összenőtt kis Walter! P. É.] a készülékhez lépett és elforgatta a kart – mindig imádta ezt a feladatot, de az arcán most nem látszott öröm, csak feszült összpontosítás, ahogy a helyére tette a tűt. A zene recsegve életre kelt; a lemez megsérült, de a zenét így is fel lehetett ismerni, az Ave Maria első taktusai betöltötték a hideg szobát.

Schubert: Ave Maria (2:44)

(Mórocz Virág a dunaszerdahelyi Nagyboldogasszony- és Szent György templomban)

- Gyere az ölembe, hogy felmelegíts – mondta Ruchele. - És Péter is.

- A kisfiú engedelmeskedett, így várakoztak. Walter időnként lemászott, amikor a felvétel véget ért, és a korong elejére tette a tűt. Ilyenkor elölről kezdődött az Ave Maria.”

Rohmann Ditta - J. S. Bach: G-DÚR SZVIT (17:52)

(Deák téri evangélikus templom - 2017. június 6.)

Zene szól akkor is, amikor Stephan a bécsi háztetőkön keresztül menekül a jól ismert csatornajáratokba, hogy vissza tudjon térni rá várakozó anyjához és öccséhez: „Fülét megütötték Bach G-dúr csellószvitjének taktusai. Feszülten hallgatta a nyitószólamot, a panaszos vágyódást a pattogó, recsegő akkordokban, amelyek egyértelműen nem az Ave Mariához tartoztak. -Igaz, a Neumann-házba beszállásolt nácik – csodálatosképpen – nem tették tönkre a család dédelgetett zongoráját, de négyük életét, amely még a halálos betegség árnyékában is szép és zenével elviselhetővé varázsolt volt – véglegesen.

Petrőczi Éva

József Attila-díjas költő, író, műfordító, irodalomtörténész, publicista, a Károli Gáspár Református Egyetem nyugalmazott egyetemi docense, a Parlando állandó munkatársa.