Béres János memoárkötetének lapjain egyszerre elevenedik meg egy hosszú és kiemelkedően sikeres, de küzdelmekkel teli művészi és tanári pályakép, valamint egy regénybeillően izgalmas életút 1930-tól napjainkig.

Béres János úttörő kezdeményezések sorát indította el mind furulyaművészként és a nevét viselő hivatásos népi kamarazenekar alapítójaként, mind a hazai intézményes furulyaoktatás megszervezőjeként, tantervek, tankönyvek írójaként, az oktatás számára kifejlesztett Béres-furulya megalkotójaként és a nagyhírű Óbudai Népzenei Iskola alapítójaként.

A könyvhöz kétórányi online hangzó melléklet is tartozik, amely a könyvbe nyomtatott kóddal érhető el a www.digikotta.hu oldalon.

I.

Nézzen bele a kiadványba:

VI. rész A népzeneoktatás története Magyarországon (pdf)

II.

Fittler Katalin recenziója

A memoárkötet indításából megtudjuk: voltaképp családtagok és ismerősök kérésének tett eleget Béres János ezzel a könyvvel. „Arra biztattak, hogy érdemes lenne lejegyezni vagy legalább magnetofonszalagra mondani mindazt, amit ezen a szép, hosszú úton megéltem.” – olvashatjuk. A „Befejező gondolatok”-ban konkrétumokkal is szolgál: „Ezt a könyvet 10 évvel ezelőtt kezdtem el írni, és magam sem gondoltam, hogy ilyen hosszúra fog nyúlni. Először egy rövid kötetre gondoltam, majd rájöttem, hogy azok a történetek, amik életutamat végigkísérték, két kötetben sem férnek el. Úgy határoztam, hogy különválasztom az életrajzi részt a szakmai történésektől. Majd összekapcsoltam, ezért lett ilyen vastag.” Ennyit a szándékokról és a tervekről, amelyek 400 oldalt meghaladó olvasnivalót eredményeztek, amihez online hangzó mellékletről is gondoskodott a szerző. A bő két órányi (két CD-mellékletnyi) válogatás Béres János életművének jelentős fejezeteit idézi: a Béres János Népi Kamarazenekar felvételeit követően az általa életre hívott Óbudai Népzenei Iskola növendékeinek és tanárainak 1984 és 2000 közötti produkcióiból kapunk ízelítőt.

A hangképek elsősorban az élmény-szférába tartoznak, míg az olvasnivaló rétegezett tanulságokban bővelkedik. Rögvest belátható, hogy korántsem egyszerű az életrajzi rész és a szakmai történések különválasztása. Mert az életpálya felidézése nyilvánvalóan tartalmaz szakmai mozzanatokat (Béres János esetében nem is keveset!) Az olvasó boldogan falja az ízes történeteket, amelyek egymásra következésükben izgalmasabbak bármiféle szappanoperánál. A kilenc részre tagolt olvasnivalóból hat követi az időrendet (A gyermekkor – A legénykor és a népi kollégiumok – Menekülés Sárospatakra – A művészi pálya kezdete és az 1956-os forradalom – Hangversenyek világszerte). Itt jegyzem meg, hogy a távolról érdeklődő számára megtévesztő lehet a könyv alcíme (Gagybátor – Wellington – San Francisco), mert a szülőfalu korántsem csupán afféle origóul szolgált, ahonnan szakaszok, félegyenesek által közelített volna a sok funkciójú művésztanár valamiféle tervezett, avagy a sors ajándékaként elért végcél felé. A címbeli „hosszú út”, amelyet több népdalunk is említ, Béres János esetében korántsem csupán földrajzi távolság(ok)ra utal. A szellemi, művészeti élet területén többször vállalkozott „úttörésre” (egymaga felvállalva afféle „bolhási kertek alatti” térkép készítését – ott a „de sok utak”-at megannyi legény „egyet csinál”-ása hozta létre), s az idő távlatában derül ki, melyik milyen hegyrajzi környezet kialakításához járult hozzá.

Az egyes részek apró fejezetekre tagolódnak, a szinte észrevétlen időutazás mindenkori aktuális történelmi kontextusba ágyazódik. Szubjektív történetről lévén szó, aligha hiányoljuk a még gyakrabban feltüntetett dátumokat (jóllehet, néha meg-megállunk, utánagondolva: melyik esztendőben járunk?), és az apró visszautalásokat az időfonal erősítéseként értékeljük. És néha már-már úgy érezzük: képzeletben végigkövettük az életpályát.

Magyar Rádió Stúdiója, a Beszélgetések a népzenéről c műsor egyik felvétele.

Béres János furulyaművész-tanár, dr. Péczely Attila népzenekutató, Kaszás László, Károlyi Béla (1958)

Aztán jönnek az egy-egy témakört kiemelő szakmai részek (A népzeneoktatás története Magyarországon – Az Óbudai Népművészeti Iskola – A rádiózás és a népművészek – Népművészeti oktatás felsőfokon), és hirtelen megszédül az olvasó (főként, ha a könyv folyamatos végigolvasására vállalkozott). Komoly feladat a lineáris tájékozódás után szembesülni a ténnyel: perspektíva-váltás következett. Az idő-tengely helyett immár más felbontású, tágasabb terepre, több-szereplős környezetbe kerültünk. Visszacsatolásra kínálnak lehetőséget az életrajzi részből már ismert mozzanatok, ám sebességet kell váltanunk ezen a másfajta terepen. Vezetőnk ezúttal más perspektívából irányítja figyelmünket, s valóban, itt nagyobb szerep jut a figyelemnek. Megkockáztatom: talán érdemes lenne ezekkel a tematikus fejezetekkel kezdeni az olvasást, mert ez az ismeretanyag még empatikusabbá tenné a főhős iránt érdeklődőket.

„Munkás életemnek három nagy szerelme volt. Ezek közül az egyik a színpad, a másik a rádiós és televíziós munka. Végül mindkettőt összefoglalta a legnagyobb szerelem, a tanítás.” – olvashatjuk a „Befejező gondolatok” -ban. A potenciális olvasóközönség minden bizonnyal megoszlik, Béres János munkássága különböző területeit illetően. A táncosra, a saját furulyázására táncolóra már csak a legidősebbek emlékezhetnek, rádiós és televíziós műsorai archívumok kincsei, ahonnan csak ritkán, részletekben kerülnek elő. Aminek munkásságából a legfolytonosabb, mondhatni, állandó jelenlét, ismertség jutott osztályrészül, az sok kiadást megért Furulyaiskolája, valamint a nevét viselő (általa szabadalmaztatott) furulya, amely a hangszertanulás kezdeteinél erősíti a gyerekek muzsikáló kedvét. A pedagógia iránti elkötelezettségének van olyan területe is, amely még a muzsikustársadalom körében sem tekinthető általánosan ismertnek. A javító szándékú, a kivitelezhetőnek tűnő újdonságok bevezetése érdekében végzett szervezőmunka területére, a kétségkívül „hálátlan” kilincselések-talpalások labirintusába is betekintést nyerhetünk a szakmai fejezetekből.

A memoárkötet fókuszában mindenkor a visszaemlékező kap helyet, s rajta múlik, tőle függ, környezetének alapjai körül kikre irányítja az érdeklődés reflektorát, s kiket büntet az említésen kívül hagyással. Emberi kapcsolatok rajzolódnak ki, különböző generációhoz tartozók és hasonló életkorúak között. Rendkívül szimpatikus vonása Béres János könyvének, hogy nemcsak a későbbiekben híressé vált egykori muzsikustársak kerülnek szóba (pl. Vásáry Tamást), hanem olyan neveket is olvashatunk, amelyek egyébként aligha mondanának valamit a ma emberének. Nemes rehabilitáló gesztus azok felé, akiknek a feledés homálya jutott osztályrészül. És mint a mesékben (mondákban, legendákban), mindig feltűnnek az „ellenpólus” képviselői, a főhős ellenségei, irigyei, olyanok, akik akarva-akaratlanul nehezítik elképzelései érvényesülését. Előkerülnek olyan apró-cseprő történetek is, amilyenekhez hasonlót szinte bárki tudna felhozni a saját életéből (soha be nem váltott ígéretek stb.), meglétük (és az, hogy tüskeként megmaradtak minden sikeressége ellenére Béres Jánosban) annak bizonysága, hogy nincsenek akadálymentes pályák. Mondhatni, hozzátartozik az emberi természethez, hogy szimpátia-antipátia, avagy más meggondolások mentén (szóval, gondolattal, tettel vagy mulasztással) megannyi esetlegesség hozzájárul a tervek-szándékok megvalósulásához vagy azok akadályozásához.

Múlt idejű a pályakép, a történeti távlat talán kicsit tompítja az egykori negatív gesztusok élét – a jelen problémáival való együttéléshez talán erőt ad, hogy azok az időszakok/korszakok sem voltak gondtalanok, amelyek oly sok értéket teremtettek és örökítettek át az utókorra.

A különböző fórumokon különböző létszámú érdeklődőt megszólítva tanító Béres János számára nem jelentett problémát emlékeinek szavakba öntése. Az sem okozhatott neki álmatlan éjszakákat, hogy mely ellenlábasai kicsinyességét pellengérezze ki. Ha valami, a végleges formába öntés jelenthetett szokatlan feladatot, éppen a nagy terjedelme miatt. Aligha kárhoztatható, amiért több olyan ismétlődés maradt a kéziratban, amelyek egyike-másika fájdalommentesen kihúzható lett volna – ehhez „új szem” kellett volna. És ahhoz is, hogy a kétségkívül olvasmányos „párbeszédes” idézeteknél szigorúbb kontroll alá vegyék a szerző emlékezetét (mert így óhatatlanul is csökken az általa leírottak hitele – aki az egyik idézőjelesen idézett párbeszéd hitelét megkérdőjelezik gyanakvással fogadja esetleg némely másikat is). Elhihetjük a betűszerinti igazát annak szövegnek, amelyet nem is neki, hanem Gulyás Lászlónak mondott Lajtha? (Amennyiben hangfelvétel örökítette meg, érdemes lett volna rá utalni – 154. old.) Béres János „palócos” beszédéről a fiatalabb generációk (és az utókor) talán csak az ő leírásából értesül – ízes kifejezéseinek gyakran hangulat-értéke van (és hatásosabbnak, mint ha egzakt definíciót adott volna), megmosolyogjuk az ürge-bürgét, kifejezi véleményét a „kekeckedés”-sel, értjük, mi történt, amikor „lesmaccantott” valakit – ám fiatalabbtól tiszteletlenségként értékelnénk, ha úgy fogalmaz, hogy Emma néni (Kodály első felesége) „teljesen kiakadt”. A fiatalkori, udvarlással-nemiséggel kapcsolatos kiszólásai közül sem érzem mindegyiket indokoltnak (akkor sem, ha forrásmegjelöléssel idézi - 182. old.).

Béres János

(nol.hu)

Béres János - A furulyám jaj de szépen szól (1:02)

Béres János - János vitéz pásztorok királya (1:08)

Béres János - Csillagok, csillagok szépen ragyogjatok (1:07)

A memoárkötetek írói a legritkábban tudják megtartóztatni magukat olyan apró sztorizásoktól, amelyekkel – úgy érzik – közvetlenebb kapcsolatot alakítanak ki a távoli (olvasó)közönséggel. A Cziffra Györggyel való „találkozások” pillanatkép-értékűek, a Vásáry Tamással való együttlakás (a szülei kitelepítését követően egyedül maradt fiatalembernek a mindennapi életben jobban kiigazodó barátjaként) olvasásakor az embernek szinte kedve lenne kikeresni az adott szituációt a másik visszaemlékezőnek az életrajzi kötetében.

Béres János ízes történeteihez hozzájárul az az őszinteség, ami nyomon követhető az indulatok kifejezésében. Amikor felháborodására emlékezik vissza, érződik: nem múlt el a múló idővel…

Szerkesztői érzékenység kellett volna ahhoz, hogy a különleges hangulatot keltő szavak/kifejezések ne mechanikusan tapadjanak visszatérő szövegkörnyezethez (pl. a bujdokolni ’56-hoz). Néha lehetett volna pontosítani a mögöttes gondolatot is („két napig csupa barokk zenét hallgattam, ami dögunalom volt” – 224. old), és kiirtani a képzavart („Czövek Erna, mint egy tyúkanyó irányította csemetéinek lángolását” – 256).

Komolyra fordítva a szót: zenei kiadónál nem illik hibásan megjelenni hangszernévnek (helyesen: Hackbrett – 238. old., dulcimer – 297. old.), és semmi sem menti a nevekben megjelenő betűhibákat (helyesen: Rátonyi – 152. old., Szvatopluk – 157. old., Hammerschlag – 270. old.). Érzékenyebben lehetett volna reagálni az Antal Dóráról leírottakra, és főképp, utána kellett volna nézni az Erkel Ferenc Konzervatóriumnak (a Nagymező utca 1. sz. alatt)…

A következő mondat érdemi megértése feltehetően nem csak más hangszereseknek okoz problémát: „A zenekarban furulyán játszó Bige József például a flazsolett mintájára billentyűket rakott a népi furulyára, hogy tisztábban tudja fújni a félhangokat” (404. old.).

Az a mondata viszont korántsem csupán népzenészeknek megszívlelendő, hogy „Akkor leszünk igazán képzett népzenészek, ha egy kicsit széjjelnézünk hazánk népművészetének területén. Ha mindenki fogja tudni, hogy a csitári hegyek nem Erdélyben vannak.” (406. old.) Béres János pedagógiai vénájának köszönhetően továbbolvasva az ő írásából megtudjuk, hogy hol található Csitár. És még sok konkrét adatot – néha indulatok közegébe rejtve. Ami viszont annak bizonyítéka: mindhalálig szívügye a népzene, a népi kultúra ügye. Ezt mindenképp érdemes lenne megtanulni tőle!