Csepregi György*

Zene és múlandóság

A Gilgames-eposz

(sumer kezdete, amit címként szokás alkalmazni: Sa naqba imuru, ’Aki a mélységet látta…’)

az uruki epikus ciklus legismertebb darabja, az ókori Kelet egyik legismertebb, legnagyobb hatású mitológiai eposza. Az ókori keleti költészet legfontosabb eposza.

Ugyanaz a késztetés

Ugyanaz a késztetés: 1. az ok, amiért a mondabeli Gilgames útra kelt, 2. Galilei egy matematikára vonatkozó gondolata. Az első: felkutatni az örök élet forrását. A második: a felismerés, micsoda paradoxon végtelen mennyiségekkel történő számításokban véges logikát alkalmazni. A két időben is távoli, eleve eltérő nyelven (sumér-akkád, ill. olasz) megfogalmazott vízióra felfűzött csaknem teljes emberi kultúra ebben a tétova, eszmélő mozdulatban képezhető le. A logikánk és a meséink is a végtelenre irányulnak véges eszközökkel. Egy mesével, aminek a négyezredik oldalon mégiscsak vége van, egy egyenlettel, amely eredményként végtelen tizedes törtet ír le úgy, hogy annak sokadik számjegyére már csak utalást képes tenni.

Op. 23, No. 1

[Kocsis Zoltán] Chopin: Ballada no.1 in g, Op.23 – Live (8:28)

Chopin szerelmes g-moll balladája (Op.23, no. 1) furcsamód inkább gyász-zene, mint a nagy rekviemek. A vágyakozás féktelen, parttalan, értsd: halálra ítélt volta (nem eredményében – ezt a szenvedélyesen vívódó muzsikából nem tudhatjuk meg – hanem zenébe kövült állapotában az, amely az ébrenlét és a lázálom közül inkább az utóbbival rokon) másrészt a ballada-műfaj, az édeskés „ballada-érzet” bánata valahogy sötétebb tónusú, mint egy rekviemé. A rekviem katarzisa fényes és áttetsző, a lemondás és elengedés pátoszában nincsenek kérdések, szemben a nyugtalan nosztalgiájú Chopin-darabbal. „So we beat on, boats against the current, borne back ceaselessly into the past". (F. S. Fitzgerald) (Így haladunk, kis barkák az éjen át az árral, mely szüntelenül múltunk felé sodor).

Felejtés

A halál: felejtés. Mindegy, hogyan volt. Mindegy, ki születik újjá. A szerelme már nem azé, aki volt, annak a vallomásai is szétporladtak, mint a hamu. A halál tragikus és boldog elvesztése az emlékeztetnek, a birtoklásnak, annak az „én”-nek, aki szüntelen kényszert érez rá, hogy kontrollálja, ki is valójában, és nem enged szabadon, azonosít, mint az ujjlenyomat. A halál megszabadít az azonosító jeltől, aki utána jön, már más ujjlenyomat visel. A másik emlékei csak úgy jutnak el hozzá, ha a kezébe kerül egy kéziratsaláta annak több száz éve porosodó kottáival. Amikor meglátja elődjének legsikerültebb pillanatait letétben és az megérinti, újra létrejön az az érzelmi konstrukció, az az állapot, az a hőfok és tónus, ami akkor volt. Heroikus lenne azt mondani, hogy a zene ajándéka erőt vesz a halálon, cáfolni viszont egyenesen képtelenség.

Meg nem újulás

Porba rajzoló gyerekek

(jatsszunk-egyutt.hu)

Gyakori úgy tekinteni a halálra, mint egyszeri eseményre, noha a porba rajzoló, játékai között guggoló gyerek összes aggodalma, eszmélése úgy hal meg húsz éves korára, mintha sosem lett volna, nyom nélkül múlik el addigra összes csodálkozása, vagy emlékeiben kutatva úgy értesül ezekről, mintha valaki mással történtek volna meg: egy regény alakjával, egy újságcikk névtelen szereplőjével, vagy mintha egy hírportálon futna végig információként az, amivel annak idejen a létezését azonosította.

Másrészt a halál: passzivitás. Nem a cselekvés-e a – praktikus értelemben vett – élet? Vajon a nem-csekekvő nem az elmúlásban él már életében is? Tétlen mindennapjai nem mutatnak-e valami rokonságot a nem-létezéssel? A cselekvőnek viszont ideje sincs töprengeni azon, lehet-e másképp lenni, mint cselekedve, amikor pihen, a teste és az elméje is az aktivitást piheni ki, és újra meg újra erre készül minden porcikája még akkor is, amikor alszik. Ezek az állapotok – élőként éni, halottként élni – nem valóságosabb modellek-e, mint élet és halál abszolutizált fogalmai? Nem reálisabb-e az élet lineáris gondolatánál az, hogy a szellemi és biológiai létezés – tőlünk függetlenül is – mindig van, a halálnak pedig szüntelen látható a jelenléte a tétlenségben, a csüggedésben, a szükségszerű felejtésben és a dolgok elengedésében, néha legyőzendő, néha pedig egyenesen szükséges elemeként az életnek?

Strauss - Perpetuum mobile - Karajan – YouTube (3:12)

(Bécsi Filharmonikus Zenekar, 1987, I.1.)

Egy skicc: ifj. Johann Strauss Perpetuum mobiléje az aktivitás frappáns karikatúrája, ha szembe lehetne helyezni vele bármit is, akkor az ugyanez a mű lenne: végtelenített szalag, folytonos ismétlődés, az élet negálása a szüntelen meg nem újulásban.

A sorok fölött olvasni

Vissza a kezdő gondolathoz: 1. az ok, amiért a mondabeli Gilgames útra kelt, 2. Galilei egy matematikára vonatkozó gondolata. Ott ért véget a mondat, hogy logikánk és a meséink is a végtelenre irányulnak véges eszközökkel. A mesével, amelynek a négyezredik oldalon vége van, az egyenlettel, amely eredményként végtelen tizedes törtet ír le megszámlálható számjegyekkel.

Ezzel szemben az Evangéliumi Igazság nem-logikai érvekkel közli a vitathatatlant: „a szó megöl, a Lélek megelevenít”. Innen nincs vita, nincs kérdés, mert a gondolat vagy a módszer maga van felülírva. A módszer, amely általában sokféle lehet különféle szövegértelmezésekkel kapcsolatban, itt nem érvényes. Nem szó szerint, nem is a sorok között, hanem a sorok fölött kell olvasni. A verbalitás lehet vita tárgya, az is, amit a sorok rejtenek, de ami fölötte van, az nem. A Teremtő láthatatlan érintése a válasz élet és halál kérdéseire. A „sorok fölött” olvasni: nem egyfajta szándék, hanem megérintettség, amely lehetővé tesz a végtelenről vagy az igazságról nem polemizálva gondolkodni. Hogy melyik módszert választom, az nem az ún. szabadság. Szabadság: a helyes utat választani. Az pszichológiai motiváltság kérdése, hogy szó szerint olvasok-e, vagy rejtett üzenetek után kutatok a sorok között. Az én karakterem térképe az, ahogyan belebújok a szövegbe.

Galileo Galilei

(Pisa, 1564. február 15. – Arcetri

, 1642. január 8.) itáliai fizikus, csillagász, matematikus, természettudós

Bármilyen elfogadó vagy vonatkoztató választ adhat az olvasó a könyvre, saját belső térképe, pillanatnyi állapota vagy világképe alapján (ami általában alig több, mint biológiai késztetések – félelmek, megerősítések, emlékek – definiált összegzése). A sorok fölött azonban nincsenek betűk. A sorok fölött a végesség cáfolata van.

*Csepregi György zeneszerző, képzőművész, irodalmi publicista. Tagja a Magyar Zeneszerzők Egyesületének, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete képzőművész tagozatának, az Alkotó Muzsikusok Társaságának és az Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda komolyzene tagozatának.