ELHUNYT KIRCSI LÁSZLÓ,

OBOAMŰVÉSZ-TANÁR, nyugalmazott egyetemi docens,
a Zeneművészeti Intézet egykori igazgatója

Emlékezés Kircsi László kollégánkra, barátunkra

Kedves Laci!

Tisztán emlékszem, akkor is hallgatók seregéből álló gyűrű vett körül, mikor először találkoztunk. A fiatalság érezte, valami egyedit tanulhat Tőled, nem csak zenét, hanem felfogást, látásmódot, a szemlélődés módszereit. Ma már ritka - leginkább nincs is ilyen - az a fajta zenei polihisztor, amilyen Te voltál: hangszeres előadó, alkotó, zeneesztéta, a zenetörténet és -elmélet szorgos ismeretterjesztője. És még orgonáltál is, micsoda sokoldalúság! A megszólítás képessége adomány, használtad a tanítás során, lebontva vele a generációs különbségek falait.

Jó volt Veled egyetérteni, és ugyanilyen intellektuális élményt adtak a közös vitáink dolgokról, melyeket máshogy láttunk. Mert lehetett máshogy látni, Te ugyanis mindig hittél a diskurzusban. Ezt is sokan megtanulhattuk Tőled.

Hiányozni fogsz, Veled egy darabka, egy kis világ ment el a Zeneművészeti Intézetünkből. Bár most érezhetően szegényebbek lettünk, de tudjuk, éveken át generációkat gazdagítottál, nyomot hagyva a környezetedben: hallgatókban, kollégákban, így az egész iskolában. Fény voltál, és hiszem, maradsz is sokunk számára.

Mindent köszönünk, Isten Veled!

Őszinte részvétem a Családnak!

Kovács Szilárd Ferenc

intézetigazgató

Kircsi László

(art.pte.hu)

Éreztük, hogy már nem lesz visszaútja. A második balesete, műtéte utáni felépülés egyre csak váratott magára. Egy mozgékony szellemű, szüntelenül gondolkodó ember, akinek a kapcsolatok, a kommunikációs lehetőségek az életet jelentették, végül megfosztatott mindezek alapvető formáitól is. Ez így már nem az Ő élete volt. És alig több, mint egy évvel azután, hogy felesége temetésén gyűltünk össze, szűkebb és tágabb köreihez tartozók, most az Ő elvesztésével nézünk szembe. Sosem fogjuk tudni, hogy ezen utolsó éve magányában, melyet annyira szeretett fiai, unokái és tanítványai enyhítettek, miként élte meg ezt a végső, kórházi ágyhoz kötött, szorító elszigeteltséget, hogy láthatott át a betegség emelte falakon, mennyire szenvedett helyzetétől.

Vele valami egészen különlegeset vesztett el a Művészeti Kar, a város, annak kultúrája. Oboaművészként Pécs – idők során többször megváltozott nevű – szimfonikus zenekara volt az elsődleges élettere, az ebből kinövő, fontos vendégművészeket is befogadó intenzív kamarazenei tevékenységgel szimbiózisban. Lokálpatrióta volt, a fogalom egyetlen provinciális hamisságok nélkül lehetséges értelmében. Miskolcról ideszármazottként ritka mély gyökereket vert, megingathatatlanul erős kötődést alakított ki a várossal. Intenzíven ápolta kapcsolatait az itt tevékenykedő művészek széles körével, hitt a város értelmiségi elitjének értékeiben, abban, hogy a művészeti ágak művelőinek, legyenek bár képzőművészek, építészek, táncosok, zenészek, bármely terület művelői, illő és érdemes odafigyelni egymásra. Ugyanakkor zenészként az általa belátható legszélesebb horizonton keresett és talált igazodási pontokat. Meggyőződése volt, hogy – kedvenc kifejezésével – a zene-csinálás, a zenéről való gondolkodás és a zeneértés kölcsönös függésben állnak, ha a három közül bármelyikre szolgáló képességek hiányoznak valakiből, az érvényteleníti zenész-létét, annak nem érdemes folytatnia.

Vérbeli tanár-egyéniségként is ezt képviselte: legyen szó oboa-, kamarazene-, zenesztétika-vagy bármilyen egyéb óráról, a tevékenység tárgya, a minőségigény, a zenei világkép egy és oszthatatlan! Tudta, hogy akár az Egyetemen, akár a Kodály Központ pódiumán, akár rádióműsort vezetve, vagy bármilyen nyilvános–privát körben zenéről magyarázva ugyanazt kell képviselnie az épp odaillő formában. Ugyanígy: tanítványait is törekedett holisztikusan értelmezni, nyűgeiket és értékeiket minél árnyaltabban rendszerbe foglalni, hogy valóban segíteni tudja fejlődésüket. Alapvető derűjéből, toleranciájából csak érdektelenséggel, kívülállással, primitívséggel lehetett kibillenteni.

Pontosan tudta, mit vesztett az európai zeneművészet a valamikori mester-tanítvány viszony felszámolásával: együtt kellene élni a hallgatókkal – hangoztatta újra és újra. Hogy a felsőoktatás, ezen belül a művészetoktatás épp ellenkező irányba halad évtizedek óta, nem az Ő tragédiája, csupán megszenvedni volt kénytelen. Építkezni próbált, amikor és ahogyan csak lehetett: ahogy a hozzá közel állók láthatták, miként építi, fejleszti kétkezi munkával egy életen át saját házát, kertjét, ugyanúgy keresett új és új építkezési lehetőségeket a zenében. Végtelenül taszította a nálunk kiirthatatlan feudális attitűd, függelmi rendszer, másokra mutogatás, tanult tehetetlenség. Vérbeli polgárként jól látta: kinek-kinek a maga köreiben, kreatívan együttműködve kellene megoldania, amit lehetséges. A néhányak egyikeként meghatározó szerepe volt abban a folyamatban, amely a nyolcvanas évek ásatag struktúráitól a Művészeti Kar megszilárdulásáig vezetett. Persze Ő képzőművészek és zenészek egymás felé fordulását képzelte el, nem permanens adok-kapok játszmákat; valódi műhelymunkát, nem adminisztrálható paraméterekre redukált „minőségbiztosítást"; a zene iránt mélyen elkötelezett hallgatókat, nem a rendszer által a formális teljesítés felé lökdösött kredit-zsonglőröket; a hallgatók és oktatók órákon kívül is épülő szoros kapcsolatát, nem pedig tanítványaik által hajkurászott, ágas-bogas karrierjük építése szüneteiben fel-felbukkanó kollégákat.

Az élet körülöttünk gyökeresen más lett, Ő azonban kitartott elvei mellett. Ezért szerették, szerettük oly sokan. Miközben búcsúzom Tőle, egyre világosabb, hogy értékrendjéből, gondolkodásmódjából mennyi mindennel azonosultam. Van, amivel példájából fakadóan, van, amivel már azelőtt, hogy megismertem. Tudom, hogy sokan mások – kollégái, tanítványai – ugyanígy felfedezték vagy fel fogják fedezni Őt önmagukban. Ez a biztosítéka annak, hogy immár nem a megszokott módon, de továbbra is köztünk legyen.

Gönczy László