Észak-déli rokonság*
A finn–magyar
kapcsolatok történelmi változásairól, a helsinki Magyar Kulturális Intézet
megváltozott kultúraőrző szerepéről beszélgettünk Richly Gábor történész-hungarológussal, az intézet
igazgatójával
Helsinkiben, Finnországban mekkora figyelem irányul Magyarország, a
magyarok felé?
A Magyarország iránti különleges érdeklődésnek történelmi gyökerei
vannak. A nyelvrokonság XVIII. századi felfedezése, majd a nemzeti romantika és
a nemzeti ébredés XIX. századi megjelenése a finn értelmiségi körök figyelmét a
közép-európai régióban elsősorban a magyarokra irányította. Ez a
kitüntető figyelem a két világháború között, az úgynevezett néprokonsági
eszmének köszönhetően a társadalom szélesebb rétegeire is jellemző
lett. Kádár János és Urho Kekkonen
finn köztársasági elnök később különféle állami eszközökkel igyekezett
ösztönözni az együttműködést, szoros kapcsolatainkat a békés egymás
mellett élés nagyszerű példájaként kívánták felmutatni. A vasfüggöny
mögött elzárkózó szocialista táboron belül elsősorban a kádári
Magyarország vonzotta a finneket, miközben például a Szovjetunió keretei közé
kényszerített – szintén nyelvrokon – észtekkel nem tarthattak fenn hasonlóan
intenzív kapcsolatokat. Ez a megkülönböztetett érdeklődés a globalizáció
előretörésével, és főleg a fiatalabb nemzedékek körében
egyértelműen csökken, ami sajnálatos, ugyanakkor olyan adottság, amivel
tisztában kell lennünk. Immár egy évtizede tartó fejlemény, hogy a finn média
szinte kizárólag kritikával illetett politikai témákat közvetít
Magyarországról, ami beszűkíti a finnek ismereteit hazánkról. A helsinki
Magyar Kulturális Intézet számára többek között ez a megváltozott befogadó
közeg jelent olyan új kihívást, amivel korábban nem kellett számolni.
Finn–magyar két jó barát? Egy átlag finnek mi jut eszébe Magyarországgal, a
magyar kultúrával kapcsolatban?
A finnek nyelvrokonként, tehát bizonyos értelemben valóban „barátként”
tekintenek ránk. Egyébiránt a nemzetközileg ismert sztereotípiák jellemzők
a finnek magyarságképére is: mi vagyunk a tüzes, velük vendégszerető,
barátságos, másokkal szemben viszont sokszor harcias, rebellis „déli rokonok”.
Hagyományosan a magyar népzene, néptánc, a cigányzene, az operett volt a
legkedveltebb a finnek körében, az idősebb nemzedék még napjainkban is
tódul az ilyen programokra. Az elmúlt évtizedekben elsősorban a
komolyzenei és filmművészeti eredményeinket értékelték nagyra – mind a
szélesebb közönség, mind a szakma neves képviselői. Sok finn szakember
állítja például, hogy a finn komolyzenei élet mai színvonala, a kortárs finn
zenei sikerek nagyrészt a hetvenes-nyolcvanas években érkezett elkötelezett
magyar zenepedagógusoknak köszönhetők, akik a Kodály-módszerrel új
dimenziókat nyitottak a finn zenei képzésben.
Magyarország Bogányi-hangversenyzongorát
ajándékozott Finnország függetlenségének centenáriuma alkalmából.
Bogányi Gergely zongoraművész, Szilvay Réka hegedűművész és Richly
Gábor a Helsinki Zenepalotában
Mik a Helsinki Magyar Kulturális és Tudományos Központ legfontosabb
tevékenységei? A kulturális programok, koncertek, kiállítások, filmvetítések
mellett van nyelvtanfolyam és könyvtár is? Mekkora irántuk az érdeklődés?
A helsinki intézet működésében a művészeti profil a meghatározó,
mert erre van leginkább igény, erre jön a közönség, ezen a téren lehet aktív
finn partnereket találni. Az intézetben megvalósuló programok mellett nagyon
fontos a vidéki nagyvárosokban évente rendezett Magyar Kultúra Hetei nevű
programsorozat, vagy a fesztiválokkal való aktív együttműködés magyar
előadóművészek fellépései érdekében, hiszen így tudunk szélesebb
közönség előtt bemutatkozni. Hasonlóan fontos az egyre újabb finn–magyar
szakmai projektek kezdeményezése, felkarolása, amelyek később már az
intézet közreműködése nélkül is folytatódhatnak. A Helsinki Egyetem
korábbi vendéglektoraként és az ELTE adjunktusaként személyesen is elkötelezett
vagyok az intézet tudományos profiljának erősítése mellett. Újfajta
előadássorozatokat, szimpóziumokat, továbbképzéseket próbálunk szervezni,
de figyelembe kell venni ennek a területnek a korlátait is: egyfelől
fogynak azok a szakemberek a humán tudományok területén, akik finn–magyar
vonatkozásban megfelelő felkészültséggel rendelkeznek, új kutatási
eredményekre jutnak, másfelől a természettudományos együttműködések
évtizedek óta az intézet közreműködése nélkül fejlődnek.
Nyelvtanfolyamok négy csoportban zajlanak az intézetben. Az érdeklődés
többek között azért sem lankad ezek iránt, mert az egyetemi, népfőiskolai,
szabadegyetemi magyar kurzusok sajnálatosan megritkultak, így
szükségszerűen hozzánk fordulnak a nyelvtanulók. Könyvtárunkat
folyamatosan bővítjük, a könyvtárlátogatók többségét a helyi magyarok
adják.
Hol van hungarológiai képzés Finnországban? Milyen a kapcsolatuk az
intézettel?
Ez a kérdés a már érintett problémára világít rá. A nyolcvanas és
kilencvenes években az államközi kulturális egyezmény, a célzott finanszírozás,
az egyetemi vendégoktatói státusok és a hallgatóság fokozott érdeklődése
három egyetemen – Helsinkiben, Turkuban és Jyväskyläben
– biztosította a magyar szak feltételeit, valamint további egyetemeken –
például Tamperében és Ouluban – is létezett a
nyelvoktatásnál szélesebb tematikájú magyar specializáció. Mindez sajnos már a
múlté. A szakok megszűntek, illetve beolvadtak, már nincsenek
vendégoktatók, a hallgatók pedig szinte elfogytak. Nagyon komoly problémának
tartom – nemcsak finn viszonylatban –, hogy az EU által kínált közvetlenebb
kapcsolattartás eufóriájában, az angol „világnyelv” diadalútjának árnyékában
kevesebb figyelmet kap az európai nyelvek és nemzeti kultúrák egyetemi oktatása
és mélyebb elsajátítása, ami hosszabb távon ellehetetleníti egymás
megismerésének, a nemzeti kultúrák közötti valódi párbeszédnek az
előfeltételeit. A finnországi hungarológusoknak sincsen utánpótlásuk, a
finn Hungarológiai Kutatóhálózat megszűnt. Ilyen körülmények között
gyakorlati haszna leginkább a finnországi magyartanárok találkozójának és
továbbképzésének van, amit ittlétem óta minden évben igyekszünk megrendezni az
intézetben, kiváló hazai szakemberek közreműködésével.
Mióta működnek magyar szervezetek Helsinkiben, hiszen a hivatalos
kulturális kapcsolatok a két világháború közötti időszakra, az 1937-es
kulturális egyezményre nyúlnak vissza. A helyi
magyarok hogyan kötődnek az intézethez?
Valóban, már a két világháború között voltak magyarbarát szervezetek
Finnországban, ezeket azonban 1945 után háttérbe szorították. Helyettük
baloldali Finn–Magyar Társaságot alapítottak, amely később szerencsére
ideológiailag sokszínűbbé vált.
A társaság természetes partnere intézetünknek, országos irodájuk az
intézetben működik, de sajnos aktivitásuk – más társadalmi szervezetekhez
hasonlóan – egyre csökken, tagságuk elöregszik. A Finnországi Magyarok
Egyesülete a rendszerváltás után alakult, a magyar nyelvű kulturális
programok többségét velük közösen szervezzük, egyébként is igyekszünk
„otthonos” helyszínt biztosítani az eseményeik megrendezésére.
A Helsinki Magyar Intézet egyes művészeti ágakat bemutató
kiállításokkal ünnepelte fennállásának 40. évfordulóját 2020-ban.
Marosi Miklós alelnök (balra) az MMA Építőművészeti Tagozatának
kiállítását nyitja meg Turi Attila tagozatvezető (jobbra) jelenlétében
Finnország számára mit jelent Közép-Európa, mennyire tekint egységes
régióként a Visegrádi négyekre?
A finnek – mint a legtöbb nemzet – elsősorban saját régiójukra, közeli
szomszédjaikra, valamint a nagyhatalmi tényezőkre fordítanak figyelmet.
Számukra Észak-Európa, a Baltikum és Oroszország összehasonlíthatatlanul
fontosabb, mint Közép-Európa vagy a Visegrádi Együttműködés.
Megkockáztatom, hogy a finnek nagy többsége számára semmit nem mond a V4. A
visegrádi országok közül – rajtunk kívül – még leginkább Lengyelország jelenik
meg a finnek horizontján, hagyományosan, mint érdemi gazdasági partner,
manapság pedig az ismétlődő politikai kritikák révén. A mi
szempontunkból ez a régiónkkal kapcsolatban tapasztalható ismerethiány persze
nem feltétlenül hátrány. Az országok és kultúrák versengeni kényszerülnek a
nemzetközi porondon a többi nemzet figyelméért, és Magyarország szerencsére
sokkal dominánsabban van jelen a finnek mentális térképén, mint régiónk bármely
más országa. Ez ugyanakkor felelősséget is jelent: nap
mint nap dolgoznunk kell azért, hogy megőrizhessük ezt a kedvező
pozíciónkat.
Működik Cseh Centrum, Lengyel és Szlovák Intézet Helsinkiben? A Magyar
Intézet szokott közös V4-es programokat szervezni?
Régiónkból egyedül Magyarország tart fenn kulturális intézetet Helsinkiben
(és Tallinnban), ezt a finnek számon is tartják,
értékelik és jólesően nyugtázzák. A V4-es megjelenések alapvetően a
nagykövetek kompetenciájába tartoznak, de kétségtelen, hogy a „közös
megjelenés” az esetek többségében valamilyen kulturális eseményt jelent. És
mivel kizárólag mi rendelkezünk kulturális intézettel, ebből adódóan a
legtöbb V4-es programnak is mi vagyunk a motorjai. Általában közös koncerteket,
kiállításokat vagy filmsorozatokat szervezünk. Ügyes kulturális diplomáciával
elérhető, hogy Finnországban fenntartsuk primus inter pares pozíciónkat a többi
visegrádi ország viszonylatában, ráadásul úgy, hogy ők még örüljenek is
ennek a kezdeményező, biztos alapot jelentő szervezési
kompetenciánknak. Ugyanez igaz az Európai Unió országainak kulturális intézeteit
és képviseleteit tömörítő EUNIC finnországi klaszterére is: gyakran mi
koordináljuk a nagyobb EUNIC-projekteket. Egyébként
nem kisebb célt tűztünk ki magunk elé, mint hogy aktivitásunk és
láthatóságunk a helsinki Goethe és Francia Intézet láthatóságával vetekedjen.
Sokak szerint ezt a célt már túl is teljesítettük az elmúlt években.
*művészeti,
tudományos, közéleti folyóirat (12/08/2021)