Az ismétl(őd)és bűvöletében:

Barricades by Jean Rondeau & Thomas Dunford (1:24)

Az ismétlésnek (az életben és) a különböző művészeti ágakban való szerepével-jelentőségével sokan, sokszor foglalkoztak. A magyar nyelven olvashatóak közül a muzsikusok számára Pernye András esszéje tekinthető alapvető jelentőségűnek, de érdemes foglalkozni Kierkegaard azonos című írásával is. De mindennél hasznosabb, ha ki-ki a saját (élet- és) művészi tapasztalatait gyakran „mozgósítja”, hogy eme egyedi ismétlődés által is közelebb férkőzzék ahhoz az imaginárius valamihez, amit esetenként akár mindig másként nevezhetünk.

Az ismétlés szerelmeseinek tekinthető az a két muzsikus, akik rajongásuk tárgyát hangfelvétel segítségével szeretnék megosztani. XIV. Lajos korabeli zenét játszanak (többnyire rondókat), számukra, s voltaképp a hallgatók számára is megunhatatlanul. Ők Thomas Dunford lantjátékos, és a csembalójátékos Jean Rondeau. Húsz számból álló műsorukhoz partnerként Myriam Rignol (viola da gamba) társult, továbbá két énekes: Lea Desandre (szoprán) és Marc Mauillon (bariton).

Az Erato-nál megjelent felvétel Couperin-darabtól („Les Barricades Mistérieuses”) kölcsönözte címét. Nyolc szerző (születésük időrendjében: Michel Lambert, Jean-Henri d’Anglebert, Marc-Antoine Charpentier, Robert de Visée, Marin Marais, François Couperin, Antoine Forqueray és Jean-Philippe Rameau) darabjaiból hallhatunk, eredeti verzióban avagy más apparátusra alkalmazva. Külön említésre méltó az a meggondolás, hogy „hallgatóbarát” módon szerkesztették az anyagot, nem egymásra torlasztva a stilárisan kétségkívül rokon tételeket. Tehát, a zenekedvelő a „tételszünetekben” késztetést érezhet, hogy kövesse a műsort, azaz ne csupán szinte háttérzeneként hallgassa az összeállítást, egyetlen tagolásként az apparátus-váltásra hagyatkozva. Így tehát nagyobb az esély a „tudatos” zenehallgatásra; arra, hogy az érdeklődő hozzárendeljen szerzőt és címet (ha nem is valamennyi, de legalábbis a számára leginkább és legkevésbé kedves) kompozíciókhoz.

Hat-tételes szvitet hallhatunk Robert de Vosée-től, Couperin csembalódarabjaiból pedig négyet (közülük csupán egyet játszik szólistaként a muzikális nevű Rondeau, a többit duójuk szólaltatja meg). A híres gambajátékos-szerző, Marin Marais pedig, akinek egy darabja viola és lant duójaként szerepel, Dunfordnak kínált szólódarabot.

Valamennyi közreműködő teljesítményét (elkötelezettségét és zeneiségét) dicséri, hogy a hallgatót sikerül a saját hullámhosszukra „bevonzani”: megunhatatlannak tűnik ez az idő-játék.

Csak azt sajnál(hat)juk, hogy a használt hangszerek pontos megjelöléséhez hasonlóan nem részletezték pontosan a műsorhoz használt kották elérhetőségét (avagy, saját átirat esetén a kéziratos forrást). Hogy azzal is utat mutassanak mindazoknak, akik kedvet kapnak hasonló kamarazenéléshez.

Egy apró sajátosság: eltérően attól a szinte általánosnak mondható kiadói gyakorlattól, hogy – habár rengeteg információ elérhető internetes forrásokból – a kísérőfüzetben semmi információt nem ad a főszereplő előadó-páros pályafutásáról. Sovány vigasz, hogy helyette lelkes-esztétizáló szövegüket olvashatjuk, három nyelven.

A francia lantművész Thomas Dunford (*1988) egyébként Jordi Savall „unokatanítványa”: szülei mindketten amerikai gambaművészek. 2013 óta megjelenő felvételei sorában ez a hetedik album. Jean Rondeau (*1991) zenei érdeklődése a csembalóból indult ki, és e hangszer jelenti tevékenységének centrumát szólistaként és kamaramuzsikusként is, a legkülönbözőbb stílusirányzatokban. Albumunk a 6. a felvételei sorában, azóta a Melancholy Grace-szel jelentkezett (Warner Classics, 2021).

(Erato 0190295269951)

Fittler Katalin