Muzsikáló
asszonysorsok
Athenaeum, Budapest, 2021.
Amióta
2020-ban, éppen a Parlandóban[1],
ismertettem Finy Petra Bodzaszörp című
gyerekkönyvének zenei epizódjait, biztos voltam abban, amit az írónő egy
közelmúltbéli beszélgetésünk alkalmával meg is erősített. A zene számára
nem egyszerűen szép élet-háttér, nem a 21. Század Kiadóban végzett munka
és az írói pálya sormintája, hanem igazi élet-elem.Amelyben
nyilván nem csekély szerepe lehetett annak, hogy hét évig zongorázni tanult, s
– bármilyen intenzívek, zsúfoltak napjai – mindmáig le-leül kedves hangszere
mellé, ha csak néhány percre is.
Ezek után természetes, hogy új, máris
komoly sikerű regényében, a Kerti
szonátá-ban a sokat szenvedett – legyenek azok a második világháború, az
azt hamarosan követő „vörös terror”, vagy éppen a Kádár-korszak szigorúbb,
majd protest songok sokaságát termő, már „lágyuló” évei – női főszereplők,
de voltaképpen a könyv úgyszólván minden figurája életét a hangok, a klasszikus
és populáris művek teszik
élhetővé. A cselekmény 1944-től 1987-ig ível, s már a történések
nyitánya is a gyógyító hangok irányába mutat.
Finy Petra
(Budapest, 1978) író, költő
A nyitó jelenetben, 1987-ben egy még
elhanyagoltságában is gyönyörű budai kertben találkozunk az idős
ikerpárral, Magdával és Médivel. Miközben mindketten besúgót sejtenek alkalmi
kertészükben, Paliban, Magda, az egész életében „mesélő lány” reggeli
hátfájását a virágok csak lelki füllel hallható „kerti szonátá”-ja
gyógyítgatja: „Közelebb húzódott a virágokhoz. Aztán még közelebb. Igen. Határozottan
úgy tetszett, hogy egy különös melódiát susognak. Amelyben egyszerre van
szabadság és harc. Bolond kis virágok, megvívtam én már a magam harcát,
miről beszéltek, ki vagyok én már csellózva, kampec.” Médi, kettejük közül
a tehetséges zongorista nem zenét érez a virágokban, hanem fenyegetést: attól
retteg, hogy kertészük, Pali lehallgatókészüléket rejtett ezeknek szépségeknek a kelyhébe! E riadalommal teli
kerti közjáték után visszerepülünk vagy hatvan évet az időben, az
ikerlányok gyerekkorába, amelyben az apa korai halálát a napjaikba
szövődött dallamok enyhítették: „Zene volt abban, ahogy anyjuk reggel
kitárja az ablakot, és hagyja, hogy a napsugarak átfésüljék a haját. Majd ahogy
lehajol a dunyhákhoz, párnákhoz, kirázza belőlük az álmokat – csak a
rémisztőeket, a szépeket bennük hagyja –, hogy másnap éjjel tovább
lehessen őket álmodni… Vajon milyen muzsika bújik meg a mai napban? –
morfondírozott magában Médi, figyeljen a staccatókra,
kérem, az nem lehet, hogy símogatja a billentyűket, amikor fel kellene
őket tépni, egész délután gyakoroltam, tanárnő, beleszakadt a hátam,
az kevés, a szíve szakadjon bele. Megvan. Nem zongora, cselló! Sosztakovics
második keringője! Hallottam egyszer egy csellós feldolgozását. Tudod, a
muzsika tele van hittel, erővel, szine rohan..”
Hamarosan ismét idősíkváltás és újabb
zenei párhuzam következik: miközben az idős Magda szeretettel bontogatja
ikerhúga, Médi őszen is gyönyörű, erős szálú haját, Chopin
„Forradalmi etűd”-jét véli hallani, nyilván ötvenhatos emlékeik nyomán…
Fréderic Chopin:c-moll ,,Forradalmi" Etűd Op.10, No.12 (2:28)
Cziffra György (1921–1994)
Azután a regény számomra legdrámaibb
jelenete következik: amikor a zongoraművésznek készülő Médinek
mestere, Samu bácsi 1944 végzetes napjaiban, a gettóban, egy terítőn ad
„leckét” tehetséges tanítványának, rövid időre visszalépve így , még ezzel
a pótmegoldással is, szeretett hivatásába, igazi életébe: „Médi pedig leült
Samu bácsi mellé az asztalhoz… és játszott. Samu bácsi pedig »hallgatta« a néma
játékot, és ha döccent a billentés, rossz volt a ritmus, korrigált, Médi
dúdolta a dallamot, a férfi zümmögte, és abból olyan kórus emelkedett, mintha
százezrek énekelnének, százezrek hangja zúgott benne, a halálba hurcoltak
kórusa volt kettőjük dala…”
Egészen más regiszterbe lépünk, amikor egy
koncepciós perben elítélt, nem-értelmiségi szülőpár gyermeke, a
Kádár-idők vége felé lassan ellenállóvá érő Frida, az idős ikrek
ifjú barátnője anyja börtönmeséit hallgatja (amelyeket férfiúi változatait
én is megismertem, hat évig raboskodó apám krónikáiból!). Szó esik ebben az
anyai történetmondásban a kenyérbélből gyúrt szobrocskákról („a remény
szörnyetegeiről”, amelyekből nekem is jutott egy nem fehér, hanem színesre festett Miki-egér!), vagy éppen a
férjét gyászoló, fiától megfosztott Rajk Júliáról, aki óriási
dal-repertoárjával tartotta rabtársaiban a lelket!
Rajk László és
társai újratemetése 1956. október 6-án. Rajk Lászlóné Földi Júlia fiával, ifj.
Rajk Lászlóval elöl jobbra.
(Bartal Ferenc
felvétele, MTI)
A regény megrázó befejezésében
felcseréldőnek a szerepek: Médi, a muzsikus iker végső altatódalt
énekel és közben mesél egész életét végigmesélő, haldokló nővérének,
Magdának: „Akkor Magda fölé hajolt… Elénekelte a leggyönyörűbb dalt, ami
csak az utolsó szárnyalásról szólhat.” A záró kép egy temetői látogatás,
amelyen Médi a rendszerváltozásról mesél halott húgának, remélve, hogy a
történelem nem ismétli meg önmagát, nem torkollik da capo al fine! szenvedésekbe. A költészetben is otthonos
szerzővel együtt reméljük, hogy ez valóban nem fog bekövetkezni. Elvégre,
a sokat bíró asszonyi, emberi erők is végesek. De ott, ahol a Zene jelen
van, könnyebb talpon maradni.
Dr. habil Petrőczi
Éva
József Attila-díjas költő,
író, műfordító, irodalomtörténész, publicista, a Károli Gáspár Református
Egyetem nyugalmazott egyetemi docense, a Parlando állandó
munkatársa.