JANURIK TÍMEA*

 

A finn és a magyar népdalok kutatásának és rendszerezésének párhuzamai

 

Bevezetés

A magyar népzene kutatásról számos forrás áll rendelkezésre, melyen bemutatják a népdalgyűjtések történetét a romantika szellemében zajló kezdetleges gyűjtésektől Kodály Zoltán és Bartók Béla gyűjtéseinek kiadásáig. Emellett ismert Kodály Zoltán és a finn népdalgyűjtő, zeneszerző, Ilmari Krohn személyes kapcsolata (Helisto, 1982). Kutatásomban nem a személyes kapcsolatuk megismertetését tűztem ki célul, hanem azon túlmutatva, a két nemzet népdalgyűjtését és az összegyűjtött népdalok rendszerezését kívánom bemutatni. Válaszokat kerestem arra, kik és mikortól gyűjtöttek a finneknél népdalokat, népzenét és ez hogyan, milyen mértékben hatott a magyar népdalgyűjtésre. A nagy mennyiségben összegyűjtött népdalokat rendszerbe kellett foglalni, ezt megtették a finnek és a magyarok is, de vajon a két rendszer között van-e összefüggés, és ha igen, akkor milyen? Megismerve e kérdésre a választ, újabb kérdés merül fel: hogyan ültették át a finn rendszert a magyar népdalgyűjtők a saját népdalaik rendszerezésébe? Tanulmányomban ezekre a kérdésekre kívánok rávilágítani és röviden összefoglalni e nagyon izgalmas téma alapvető tényeit, összefüggéseit.

 

A népdalgyűjtés kezdetei

A népzene jelentőségének említése Finnországban Jean Sibelius zeneszerző nevéhez fűződik, aki 1896-os vizsgaelőadásán úgy fogalmazott, hogy a műzene válságba került, újítását pedig a népdal hozhatja. Véleménye szerint más szemmel látja a világot az a zeneszerző, akit áthat hazájának népzenéje (Egey, 2007). Hazánkban Bartók Béla fogalmazott meg hasonló gondolatokat 1926-ban A parasztzene hatása az újabb műzenére című előadásában, miszerint olyan alaposan kell megismerni a népzenét, mint anyanyelvünket és átültetni azt a műzenébe. Továbbá nem elég a népzene motívumait használni, hanem a levegőjét kell átvinni (Bartók, 1966).

A népdalgyűjtés Finnországban a 19. század közepétől, hazánkban a 19. század végétől indult útjára a romantika szellemében. Mindkét országban először csak a népdalok szövegét tartották figyelemre méltónak, Finnországban először a népköltészet kísérőjeként lett jelentős, később önállóan is. A népművészet iránti érdeklődést az 1835-ben megjelent Kalevala hozta meg (Helisto, 1986), hazánkban pedig a honfoglalás ezeréves évfordulójára rendezett milleniumi kiállítás, ahol a néprajzi faluban csodálkozhatott rá a nagyközönség a parasztság anyagi és szellemi kultúrájának értékeire.

Magyarországon 1782-ben hirdették meg a Régi énekek gyűjtése és beküldése című pályázatot a pozsonyi Magyar Hírmondó nevű, első magyar nyelvű hírlapban. A pályázatot egy nyelvész, Révai Miklós írta ki, a lap szerkesztője pedig egy író és evangélikus lelkész, Ráth Mátyás volt. E pályázatra kezdetben csak szöveggyűjtések érkeztek, a dalok többsége népies műdal volt, mert a dalokat nem parasztoktól gyűjtötték, hogy ne kelljen elvegyülniük a szegény nép között. A dalokat a népszerűsítés érdekében ellátták zongorakísérettel, amitől a népdal elvesztette eredeti valóját és sokszor eltorzult (Paksa, 2012)

Kik is voltak a népdalgyűjtők? Mindkét országban az értelmiségiek, földmérők, jogászok, kántorok, írók, diákok, lelkészek, tanítók, a magyarok között volt operaénekes és dalszerző is. Magyarországon az 1800-as években először csak kéziratos gyűjteményeket adtak ki a dalgyűjtők, többek között Pálóczi Horváth Ádám, Mindszenty Dániel és Arany János, később nyomtatványokat is, melyek Füredy Mihály, Mátray Gábor, Színi Károly, Bartalus István nevéhez fűződnek. Az 1900-as évektől a népdalgyűjtés még nagyobb méreteket öltött, köszönhetően annak, hogy megjelent a fonográf, így a gyűjtő lejegyzései mellett már eredeti hangzóanyagot is közzé tudtak tenni. A legjelentősebb gyűjtők Vikár Béla, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Domokos Pál Péter, Lajtha László, Veres Sándor, Járdányi Pál és később Kallós Zoltán voltak.

Meg kell említeni, hogy Vikár Béla ösztönzése is hatással volt a népdalgyűjtőkre, mert véleménye szerint a gyűjtéshez nem szükségesek zenei ismeretek, sokkal fontosabbak a néprajzi ismeretek. Ő maga sem zenész volt, hanem etnográfus-műfordító, többek között a Kalevala műfordítója. 15 év alatt 1500 dallamot gyűjtött, bejárta a magyar nyelvterületeket, kivéve Moldvát, munkáját Kodály Zoltán és Bartók Béla teljes értékűnek tekinti (Paksa, 2012).

Finnországban a népdalgyűjtés kiemelkedő személyiségei a Helsinki Egyetem diákcsoportjának tagjai, későbbi zeneszerzők, Ilmari Krohn mellett Arman Lounis Väisänen, Toivo Kuula és Leevi Madetoja voltak (Egey, 2007). Közülük is Ilmari Krohn volt népdalgyűjtés úttörője, a népzene ügyének felkarolója. Édesapja német folklorista volt, ő maga a Helsinki Egyetemen és a Lipcsei Konzervatóriumban tanult, ahol már tanulóévei alatt gyűjtött népdalokat, majd 1900-ban doktorált elsőként zenei témájú disszertációval a Helsinki Egyetemen, melynek később oktatója lett (Tyrväinen, 2011).

Ilmari Krohn egyetemi éveinek kezdetén, 1886-ban, 20 évvel Kodály első gyűjtőútja előtt kezdett el népdalokat gyűjteni Finnország középső részén. Ez azért is volt jelentős, mert értelmiségiként a nép közé tudott vegyülni, megnyíltak neki a parasztok az eltérő társadalmi réteg ellenére is. Gyűjtéséből kiadták a 20 legjobbnak ítélt dalt. Mivel Krohn hamarabb elkezdte a gyűjtést, mint a mi népzenekutatóink, így hamarabb választ kapott azokra a népdalkutatás kapcsán megfogalmazódott kérdésekre, amik felmerültek Kodályban és Bartókban is (Helisto, 1986).

 

A népdalgyűjtés irányítói

Finnországban az 1831-ben alakult Finn Irodalmi Társaság (Suomalaisen Kirjallisuuden Seura) volt, rövid nevén SKS vette kezébe a népdalgyűjtés irányítását. Az SKS útmutatást adott a gyűjtőknek az alábbiakra vonatkozóan: nem szabad a dallamot megváltoztatni, bővíteni, csak nyelvi-esztétikai változtatás lehetséges. A dalokat minden versszakkal le kell jegyezni, pontos adatokkal kell szolgálni a gyűjtés helyét, idejét és az adatközlő teljes nevét és korát illetően. Minden daltípust és zenei vonatkozású anyagot fel kell gyűjteni, a különböző műfajú dalokat külön füzetben kell gyűjteni. A műfaji besorolás feladata abból a szempontból különösen érdekes, hogy a gyűjtők ugyan értelmiségiek voltak, de csak nagyon ritkán zenészek, tehát nem lehettek tisztában a dalok műfajaival. Továbbá a dalok tempóját is jelölni kellett az olasz terminológia szerint, végül pedig beszámolót kellett írni a társaságnak a gyűjtésről.

Hazánkban az 1800-as években a Kisfaludy Társaság irányította a népdalgyűjtést, később a Magyar Tudós Társaságból lett MTA vette át ezt a szerepet, majd 1953-tól az akadémia Kodály által alapított Népzenekutató Csoportja, ám később politikai nyomásra átkerült a Zenetudományi Intézethez.

 

 

A népdalok rendszerezése

A századfordulón ugyanaz a probléma merült fel egész Európában: hogyan, mi alapján lehetne rendszerezni az összegyűjtött sok és sokféle népdalt? Az Internationalen Musikgesellschaft című folyóirat első évfolyama erre keresett megoldást. 1903-ban a finn Ilmari Krohn bemutatta elképzelését a probléma megoldására, majd egy évvel később A finn nép dalai (Suomen Kansan Sävelmiä) II. kötetének előszavában is megírta javaslatát, miszerint a dalokat a sorok záróhangja szerint csoportosítva rendszerezzék (Helisto, 1986). Így a rendszerezés nem szövegközpontú, hanem tisztán zenei szempontú volt, mely a rokon dalokat egymás mellé sorolta. Krohn rendszere és az azt alkalmazó A finn nép dalai I-IV. kötete nagy hatással volt a magyar népdalok rendszerezésére (Bereczky, 2002).

A rendszerezés után megfogalmazódott a gondolat, hogy a népdalokat egységes gyűjteményben javallott kiadni. Finnországban Antti Almberg, írói nevén Jalava, magyarbarát író, műfordító, nyelvész, tanár és lapszerkesztő vetette fel e gondolatot (Egey, 2007).  Itthon Kodály és Bartók közölte 1913-ban, Az új egyetemes népdalgyűjtemény tervezete című munkájukban az erre vonatkozó nézeteiket. Leírták benne a gyűjtés módszereit, elképzeléseiket a rendszerezésre, illetve publikálásra vonatkozóan, és benyújtották a tervezetet a Kisfaludy Társaságnak. E tanulmányban kiemelten fontosnak tartották a szövegalapú rendszerezés helyett a tisztán zenei szempontú rendszert, melyben saját gyűjtéseiket és Vikár Béla gyűjtéseit vették alapul. Azért volt sürgős számukra a népdalgyűjtemény kiadása, hogy eloszlassák az Európában uralkodó tévhiteket, miszerint példának okáért a magyar népdalokban bővített szekund van, ahogyan Liszt Ferenc magyar rapszódiáiban, így a kiadványoknak köszönhetően megismerhesse a külföld az igazi magyar népdalokat.

A gyűjtemények kiadása Finnországban A finn nép dalai köteteiben valósult meg. Eredetileg három kötetet terveztek, végül négy kötetet készítettek, majd ide soroltak egy ötödik kiadványt is. A dalokat műfajok szerint rendezték. Az első három művet, mely az Istenes énekek, Világi dalok, Táncdallamok címet viselte, Ilmari Krohn szerkesztette, a negyedik, Rúnó- dalok című kötetet Armas Launis népzenetudós, zeneszerző és író. Az ötödik kötet szintén Launis szerkesztésében jelent meg Lappische Juoigosmelodien címmel, hagyományos lapp dalokat bemutatva. Zoder osztrák népzenekutató véleménye szerint nagy hatással lesz A finn nép dalai a jövő hasonló kiadványaira (Egey, 2007) és mint tanulmányom is alátámasztja, valóban így lett.

Az istenes énekeknek nagy hagyománya van Finnországban, Ilmari Krohn ebből írta doktori disszertációját. Lipcsei tanulmányai alatt talált egy egyházi énekgyűjteményt, ekkor jött rá az egyházi népénekek jelentőségére. 1898-1901 között kb. 1000 dallamot gyűjtött, melyek között voltak korálvariánsok, világi dallamok variációi és önálló istenes énekek is. Az egyházi népénekeket azért volt a többi műfajhoz képest könnyű gyűjteni, mert a népénekek egyházi változatait megtalálhatta a korálgyűjteményekben és azok számozását vette alapul. Ám egyik műfajba sem voltak besorolhatóak, ezért kapott külön kötetben helyet (Helisto, 1986).

A világi dalok, a tulajdonképpeni népdalok kerültek A finn nép dalainak második kötetébe. Itt alkalmazta először Krohn a népdalrendszerezési elveit, melyben szempont volt a népdalok versszakainak hosszúsága, a kadenciák és a hangnem. Tanulmányom végén részletesebben ki fogok térni Krohn rendszerére.

A Táncdallamok című kötetben külön műfajokba sorolták a táncokat, azon belül pedig a dallamok időrendi sorrendben következnek, valamint a műfajokon belül alvariációkat is megállapított Ilmari Krohn.

A negyedik kötetben a runó-dalok, régi stílusú siratók és a gyermekdalok kaptak helyet, melyeket a Bartók-rend szerinti régi stílusok osztályába sorolhatnánk. Erre utal Oramo és Kolehmainen tanulmányának (Oramo & Kolehmainen, 2001) megállapítása is: „Az öreg rúnó énekes nagyon kihalófélben van, (…), egy kimagaslóan gazdag népzenei alkotásnak mutatja magát, (…) fokozatosan feledésbe merült, (…) sok foszlányt vissza tudtak hozni.” Érdekesség, hogy Kodály 52 népdalunkat tudta rokonítani a finn runó-dalokkal (Eősze, 1971). A dalokat a Karjala területén élőktől és az inkeri-finnektől gyűjtötték. E különálló terület és etnikailag, kulturálisan elkülönülő népcsoport zártsága kedvezett a hagyományok megőrzésének. Az inkeri-finnek kulturális jelentőségét mutatja, hogy a tőlük gyűjtött népköltészeti alkotások képezik a finn népköltészeti alkotások egyharmadát (Kaija, 1989). A Rúnó-dalok kötetébe Armas Launis az előének hosszúsága, a ritmus és a dallamtípus szerint sorolta a dalokat.

Magyarországon az összegyűjtött népdalokat a Magyar Népzene Tára köteteiben adták ki. Az első kötet a Gyermekjátékok címet viseli, Kerényi György szerkesztette. E kötetet azért adták ki elsőként, 1951-ben a MNT kötetei közül, mert a politika engedte, mivel meglátásuk szerint a gyermekdalok nem is népdalok, nem erősíti a magyar tudatot az emberekben. A második kötetet szintén Kerényi szerkesztette, ide a jeles napok dalai kerültek. A harmadik kötet két részben jelent meg Lakodalom címmel, Kiss Lajos szerkesztésében. A negyedik kötet párosítókat tartalmaz, Kerényi György szerkesztette, az ötödik kötet pedig Kiss Lajos és Rajeczki Benjámin nevéhez fűződik és siratókat mutat be. A 6-12. kötet már nem visel külön műfajra utaló címet, ezek a Népdaltípusok 1-7., melynek szerkesztői Vargyas Lajos, Olsvai Imre, Járdányi Pál, Paksa Katalin és Domokos Mária voltak.

Tanulmányomban már kitértem külön-külön a finn és a magyar népdalok rendszerezésére. Így felmerül a kérdés, mi az összefüggés a két nemzet rendszerében?

Kodály véleménye szerint a népdalokat nem a szöveg, hanem a dallam sajátosságai szerint kell csoportosítani. Mivel a korabeli magyar kiadványok a dalok szövegének tartalma szerint osztályozták a dalokat, így Kodálynak és Bartóknak külföldi példát kellett keresni, amelyek közül Kodály Ilmari Krohn rendszerét találta a legmegfelelőbbnek (Eősze, 1971).  Alapvető elveit elfogadta a két magyar népzenekutató, de saját nézeteiknek megfelelően alakították át magyar rendszerré. Az új egyetemes népdalgyűjtemény tervezete című munkájukban mutatták be először a finn mintára kidolgozott rendszert.

Hasonlítsuk össze a már említett és egymáshoz hasonló két rendszert! Krohn rendszerében minden dalt négysorosnak tekintett, míg Kodály és Bartók szerint a dalok túlnyomórészt négysorosak, ám szép számmal találunk sorokba nem rendezhető dalokat is, gondoljunk a nem strófikus siratókra. Az egyik legfontosabb különbség, hogy Krohn a dalokat C, a, F, d hangokra zárta, záróhangban is megkülönböztetve a dúr és moll hangsorú dalokat, nem kilépve a kor zenészeire jellemző funkciós gondolkodásmód kereteiből (Bolya, 2018). Ezzel szemben Kodály és Bartók minden dalt g1 záróhanggal jegyzett le, ami a kadenciarendben az egyes számot kapta. Ehhez a g1-hez viszonyítva kapta a dal többi sorának záróhangja a fokszámát, így kialakult egy következetes, szótárszerű rendezési elv, mely már alkalmazható volt a magyar népdalokra. Megállapítható, hogy mindkét rendszer alapvető szempontnak vette a dal utolsó sorának záróhangját, a további szempontokat pedig a dal többi sora adta. Az utolsó sor záróhangja után megvizsgálták a második sor záróhangját, hiszen az a négysorosnak tekintett dal félzárlata, végül pedig Krohn az első és harmadik sor, Kodályék pedig először a harmadik és végül az első sor záróhangját vették figyelembe a dalok alcsoportokba történő besorolásakor. Ne felejtsük el, hogy Krohn záróhangjai az előjegyzés nélküli és az egy bé előjegyzéses hangnem alaphangjai, C, a, F és d. Kodály és Bartók egy külön szempontot is bevezetett rendszerükben, ez pedig a szótagszám szerinti csoportosítás. Ennek alapján ma már könnyen meg tudjuk mondani, hogy egy 14 szótagú sor nagy valószínűséggel egy új stílusú dal sora. Különösen, ha figyelembe vesszük a fentebb említett kadenciát is. Továbbá a két rendszer fontos szempontja a dalok hangterjedelme. Míg a finn zenetudós a szélesedő ambitussal foglalkozott, tehát határhangtól függetlenül növekvő hangterjedelemmel, addig Kodályék a növekvő ambitussal, mely esetében emelkedik az alsó határhang (Szalay, 2004).

Kodály és Bartók munkája mellett érdemes szót ejteni Vikár Béláról is, akinek munkássága nagymértékben hozzájárult a két nemzet szoros kapcsolatához és gyors információcseréjéhez, így tudott értesülni a két népdalkutatónk A finn nép dalai köteteiről és a bennük alkalmazott népdalrendszerezési elvről (Helisto, 1986).

Ilmari Krohn és a hazai népzenekutatóink munkája, mi több, hivatása lehetővé tette a felgyűjtött népdalok rendszerezését és kiadását, így közkinccsé téve őket a saját országukban és azon túl is. Nekünk már csak élni kell a lehetőséggel és megismerni kultúránk ezen ágát is.

 

Irodalom

 

Bartók, B. (1966).  A parasztzene hatása az újabb műzenére, In Szőllősy, A. (Ed.), Bartók Béla összegyűjtött írásai, 1966, (pp. 675). Zeneműkiadó Vállalat.

Bereczky, J. (2002). Ilmari Krohn hatása a magyar népzenetudományra. In Sz. Farkas, M. (Ed.), Zenetudományi dolgozatok 2001-2002 (pp. 1-105). MTA Zenetudományi Intézet.

Bolya, M. (2018). Információelmélet és népzenekutatás. A magyar népzenei rendszerezés és nyilvántartás vizsgálata adatbázis szemlélettel. Hivatalos dokumentum.

Egey, E. (2007). Finn vonatkozások Kodály Zoltán népzenetudósi és zeneszerzői munkásságában. Zempléni Múzsa, 7 (4), 46-51.

Eősze, L. (1971). A múlt magyar tudósai. Akadémiai Kiadó.

Helisto, P. (1986). Zoltán Kodály und Ilmari Krohn. In Bónis, F. & Szőnyi, E. & Vikár, L. (Eds.), International Kodály Conference Budapest (pp. 47-50). Editio Musica.

Kaija, M. (1989). Az inkeri-finnekről. In Mikola, T. (Ed.), Acta Universitatis Szegediensis: sectio ethnographica et linguistica. Néprajz és nyelvtudomány (pp. 23-27). Szegedi Tudományegyetem.

Oramo, I. & Kolehmainen, I. (2001). Finland (Suomi) In

Oxford Music Online: https://www.oxfordmusiconline.com/view/10.1093/gmo/9781561592630.001.0001/omo-9781561592630-e-0000040050. Utolsó megtekintés: 2021. 06. 07.

Paksa, K. (2012). Magyar népzenetörténet. Balassi Kiadó.

Szalay, O. (2004). Kodály, a népzenekutató és tudományos műhelye. Akadémiai Kiadó.

Tyrväinen, H. (2011). A musicologist is born (on Ilmari Krohn). Finnish Music Quarterly: https://fmq.fi/articles/a-musicologist-is-born-on-ilmari-krohn#. Utolsó megtekintés: 2021. 06. 06.

 

*Janurik Tímea a Nyíregyházi Egyetem hallgatója (ének-zenetanár, népzene- népi kultúra tanár szak)