Emlékkonferencia Kodály Zoltán születésének közelgő 140. Évfordulójára

„Mozgó dó…” IV. – Zene a katedrán – Kodály Zoltán zenepedagógiai műveinek művészi légköre (4:33:45)

A Pesti Vigadó, a Magyar Művészeti Akadémia székháza adott otthont annak az immár negyedik alkalommal megrendezett félnapos konferenciának, amelyet az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete immáron 4. alkalommal rendezett meg a „Mozgó dó…” címmel Kodály életművének zenepedagógiai vonalát vizsgálva. A sorozat kitalálója és szakmai vezetője az Intézet
megbízott kutatója, dr. Fehér Anikó volt.

A megfogalmazott „apropó” kedvesen mondvacsinált, hiszen gyakorlatilag a 139. évforduló előtt járunk – másrészt sejtteti, hogy a jövő decemberben aktuális 140. születésnapra megtervezetten készülnek (a programfüzet előszavából megtudjuk: a decemberi évfordulóról a jövő év tavaszára tervezik a megemlékezést – NB. március 6-án halálának 55. évfordulója lesz). „Zene a katedrán” – ehhez a tematikához figyelemfelkeltő alcím járult: Kodály Zoltán zenepedagógiai műveinek művészi légköre. És tulajdonképp innen érdemes kezdeni az élménybeszámolót.

Az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének rendezvényein hagyományosan 20 percesre tervezettek az előadások. Pontosabban, így szerepel a műsorban. Eltekintve attól, hogy a húsz perc nem tekinthető ideálisnak valamely téma érdemi kifejtéséhez, a meghívott előadók és támasztott témáik „formátuma” is ellene van ennek az elképzelésnek. A gyakorlatban immár hagyománya van a csúszásoknak, ami csak akkor problematikus, ha a terembérlet korlátozott időre szól. Most szerencsére nem kellett ilyen szemponttal számolni – legfeljebb azok nézhették gyakrabban az órájukat, akiknek további hivatalos programjaik voltak.

Szimpóziumok, konferenciák működő gyakorlata, hogy a levezető elnök a hátralévő, erősen rövidülő időre emlékezteti az előadót (diszkréten, 5, illetve 1 – percnyi időtartamról tájékoztató – tábla felmutatásával), mert érdemben hasznos előadásoknál aligha lenne indokolt a drasztikus „leköszöntetés” gyakorlata. A másik lehetőség az lenne, hogy eleve hosszabb időt kapnának az előadók – ami persze azzal a veszéllyel jár, hogy azt a terjedelmet sem tartják be, vagyis a csúszások nagyobb léptékben folytatódnak. (Sajnos, a régi rádiós gyakorlatban otthonos „kimásodpercezést” még percezésként sem szokás kontrollként alkalmazni a felkészülés során – ráadásul a szabad beszéd során többnyire megszűnik az időérzék…).

Kilenc előadásra háromszor hármas csoportosításban került sor, némi kávészünetek beiktatásával. Amik azért is voltak elengedhetetlenül szükségesek, hogy ki-ki feldolgozza a hallottakat – és azzal a többlet-haszonnal jártak, hogy a még covid-mentes időszakokban sem rendszeres személyes találkozásokra is lehetőség nyílt. Évek, akár évtizedek óta nem találkozó egykori iskolatársakban hirtelen múltbeli érzések-gondolatok támadhattak fel. A személyesség légkörében másként, intenzívebben működik a figyelem.

A kilenc előadó témaválasztásának (és feldolgozásának) köszönhetően minden szempontból sokszínű, változatos program alakult ki. Nemes László Norbert diákok kis csoportjával érkezett – és egykori bemutató tanítások légkörét idézte vissza a hangzó illusztrációkkal. A soknemzetiségű diákok érezhető anyanyelvi biztonsággal énekeltek. „Kodály Zoltán zenepedagógiai műveinek használatával kapcsolatos módszertani kérdések” – az első olvasásra elméleti ízű cím a jól felépített „mintapélda-sorozatoknak” köszönhetően posztgraduális hallásgyakorlat-foglalkozást rejtett, a szemléltető ábrák segítségével komplex élményt nyújtva.

B. Horváth Andrea „A nép dala életet hirdet, el nem múló életet” című előadásában arra is rámutatott, hogy a népdalok szövegének részletező vizsgálatából milyen messzemenő, zenén kívüli ismeretanyaghoz juttathatja a pedagógus a diákokat. Múlt és jelen egyetlen értőn követhető folyamattá válik, ha a hagyományt őrizzük és tovább is éltetjük. Átöröklött zenei fordulatokkal nem elég élni – jó, ha tudjuk azok „eredeti” jelentését is. És értő szakmai közönségre számítva, mintegy marginális megjegyzésként hangot adott zenén túli, a pedagógus-pálya rangjának, értékének változását leképező mozzanatoknak.

Hartyányi Judit gazdag képanyagon kívül hangfelvételekkel is illusztrálta előadását: „Az első Kodály gyermekkari esten szereplő népdalfeldolgozások és azok további élete az iskolai nevelésben”. 1929. április 14-én 13 gyermekkar csendült fel, közülük öt bemutatóként. Különleges élmény csaknem egy évszázad távolából/távlatából hallgatni a Wesselényi utcai polgári fiúiskola nagylétszámú fiúkórusát. Az egykori Pátria-lemezeken edződött fül persze érzékeli a hangrestaurálás áldásos hatását – de ami elementáris erővel „átjön” a felvételen, az az éneklés öröme. A fiúk nem „kortárs zenét” szólaltattak meg, nem is művészi produkcióra inspirálta őket a már akkor is rangos szerző műve, hanem maximális átéléssel elevenítették meg a játékot a Lengyel Lászlóban. Vajon hová tűnt ez a dalolókedv a mai gyerekek többségéből? (Válasz sokféle van, mindegyik részigazságokat tartalmaz – ám az idő visszafordíthatatlan kereke megnehezíti, hogy hasonló átélt élménnyé váljék a fiatalok sokaságának az általuk is megszólaltatható zene, az ének.) A távoli múlt felidézése után jutott idő a nevezetes 2014-es eseményre is, amikor ama első gyermekkari hangverseny műsorát a legismertebb gyermek- és ifjúsági kórusok szólaltatták meg. Történt ez Ittzés Mihály ötletének megvalósításaként, az első Éneklő Ifjúság-hangverseny 80. évfordulójának és az első Kodály-gyermekkarest 85. évfordulója alkalmából. És megjegyezném: ha már szóba került az Éneklő Ifjúság mozgalom, méltányos lett volna megemlíteni Bónis Ferenc nevét, aki a ’70-es években (az Ifjúsági Rádió zenei szerkesztőségének vezetőjeként) szinte új életre galvanizálta a mozgalmat, rádiófelvételi lehetőségekkel, s évről-évre kiharcolva a legjobbak számára hanglemez-felvételt is (a rádióműsorok felelős szerkesztője Vogel Mária volt).

Frappáns Kodály-idézetet választott előadása címéül Fehér Anikó, a Bicinia Hungarica bevezetőjének zárómondatával: „Örvendjen az egész világ!” És a Bicinia Hungaricáról szólva, amely mindmáig hasznos anyag lehet a többszólamú éneklésben való jártasság megszerzéséhez, mondandóját áthatotta az az öröm, amit diákkorában élt át, többek között a kodályi tananyagnak köszönhetően.

Felvillanyozó volt Windhager Ákos művelődéstörténész előadása (A Kodály-koncepció a magyar hangszeres iskolákban – tandarabok mögöttes tartalommal), amely nemcsak feltérképezte a múlt század közepe táján Kodály-tanítványok közreműködésével összeállított hangszeriskola kottákat, hanem arra is rámutatott, hogy az énekközpontúság és a népdal-alapú zenei gondolkodás következtében tértek el a korábbi német és orosz módszertani szempontjaitól. Élő zenét is hallhattunk (zongorakíséretes kürtjátékot), olyan tételeket, amelyekben mögöttes többletjelentést vélt találni, a kor zenei életének, a művek keletkezési körülményeinek, és a szerzők Kodályhoz való viszonyulásának ismeretében.

Az előadók sorában a zeneszerzőket Olsvay Endre képviselte, aki az Epigrammák sorozatával kapcsolatos meglátásait osztotta meg hallgatóságával. A kötetlen előadásmódnak tudható be, hogy kissé csapongó lett a téma tárgyalása (előrebocsátásokkal és visszautaló hivatkozásokkal). A tartalmi lényegre figyeléshez képest kevéssé törődött az előadás megtervezésekor a felsőfokú intézményekben felnőtt-fiatal hallgatósághoz szokott zeneszerző, így szereplése afféle mélyfúrásokhoz kedvet csináló, a témában való elmélyülésre inspiráló „felütésnek” hatott. Remélhetőleg a konferencia anyagának kötetben való (nyomtatott) megjelenéséhez kibővítve foglalja össze mindazt, amit továbbadásra méltónak értékel vizsgálódásaiból.

A harmadik harmad további új színekkel gazdagította a palettát. S. Szabó Márta „két helyszínen” tartotta előadását, a prózával egyenrangúsítva a zongorát az idézetek megszólaltatásakor. „Romantikus stíluselemek Kodály énekgyakorlataiban” – a címben ígértek részletezően feltárásra kerültek, ráadásul olyan őszinte lelkesedéssel, amely ékesen bizonyította a diákkori élmények egész életre történő kihatását, és azt is, hogy a személyes meggyőződés elementáris hatással érvényesül a „szívügy” témák tárgyalásakor. Nem kétséges: S. Szabó Márta növendékei biztos iránytűt kapnak a zenei értékekben való eligazodáshoz.

Remekelt Ordasi Péter is. Különleges témát választott: Kodály Triciniája, a kromatika intonálásának iskolája. Messziről indított, elmondva, hogy már pályakezdő énektanárként feltűnt neki, hogy Bertalotti solfeggio-sorozatában nincsenek romatikus fordulatok, habár tobzódik alterált hangokban. Nem úgy Kodálynál, ahol meglepő a kromatikus menetek változatossága. Rámutat a kromatikus fordulatok (menetek) intonációs problematikájára, hangsúlyozva, hogy a tiszta intonáláshoz elengedhetetlen a többszólamú, egymásra figyelő éneklés. A lényegre törekvő szemléltető ábráknál Kardos Pál fiának, Gábornak a munkásságára is támaszkodott. Az előadás külön értéke, hogy hangzó illusztrációi afféle posztgraduális hallásgyakorlatokként hatottak. Nem tudom, a tanulságoknak és tapasztalatoknak ezt a szegmensét hogyan lehet majd írásban visszaadni, hacsak nem lesz hangzó melléklete a kiadványnak.

A befejező előadás a szó másik értelmében is előadásnak minősült. „Legyen mindennapi kenyerünk” – Kodály gyakorlatai a mindennapokban. Gráf Zsuzsanna a Városmajori Gimnázium ének-zene fakultációs csoportjával szólaltatott meg triciniumokat és epigrammmákat – akik a szolmizált énekléssel kivételes élményt adtak. Érezhetően jelentéssel bírt számukra a „szöveg”, amellyel biztosan tájékozódtak a tételek hangrendszerében. Érezhető örömmel mutatták be tudásukat a kisszámú, de lelkes közönségnek. Ezt igazából „élőben” volt érdemes megtapasztani.

Mindazok, akik jelen voltak, meggyőződéses hívei Kodály koncepciójának, értő zenélésre nevelő munkásságának.

Eddig az élménybeszámoló – de ezzel korántsem ért véget a tájékoztatás. A rendezvény zártkörű voltán nehéz volt napirendre térni, ám a nem néma gyermeknek lehet érteni a szavát. A szervezőktől első kézből kapott információ szerint korlátlan ideig hozzáférhető a neten a konferencia anyaga. Remélhetőleg ez a beszámoló sokakat inspirál arra, hogy megkeressék - és a közvetítés révén részesüljenek az élményszerűen tudást gyarapító előadásokból.

Addig is, amíg megjelenik majd a konferencia anyaga nyomtatásban is – bár hangzó melléklet nélkül csupán töredékesen informál az elhangzottakról. Nagy haszna lesz viszont az, hogy az olvasó szabályozhatja az olvasás idő-tényezőjét: megállhat, amikor utánagondol valaminek, visszalapozhat, amikor több előadásban is szóba kerül egyazon mű, s teheti ezt korlátlan számban!

Variációk ismeretszerzésre – ez lesz a summája a többféle közlésnek. A lényeg viszont mindig ugyanaz: tenni azért, hogy a jelenlegi oktatási körülmények között is személyiségformáló erővel hassanak az énekórák, s lehetőleg a csatlakozó elméleti órák is, hogy minél több kritérium teljesüljön azok közül, amelyek jó zenésszé tesznek valamit. Diákot, tanárt egyaránt.

Fittler Katalin