Frideczky Katalin[1]
Mesterkurzus
A mesterkurzusok
többnyire nem arról szólnak, amire kitalálták őket, nevezetesen, hogy az
ifjú muzsikusok művészi fejlődése előtt új dimenziókat nyissanak.
Janka tapasztalatból tudja ezt, még növendék korából. Az ember viszonylag kész
produkciókkal jelentkezik, a mester legföljebb már csak csiszolgat rajta és a
nevét adja hozzá, amit viszont később be lehet írni az önéletrajzba. A cél
az ismerkedés, a helyezkedés, a bulizás. Janka jószerével nem is emlékszik másra
a kurzusokból, mint az ott kötött barátságokra, a flörtökre, a nagy berúgásokra,
az éjszakai andalgásokra. Egész más a helyzet viszont, ha az ember tanárként
vesz részt egy ilyen kurzuson. Itt már keményen dolgozni kell. Janka
zongorakísérőként több mesterkurzuson is részt vett pályafutása során. A
kurzusokat általában nyaranta rendezik, valamely nagy zenei hagyománnyal
rendelkező kisvárosban. Előfordul, hogy a színvonal emelése érdekében
neves külföldi professzort is meghívnak a honi tanárok mellé. Néha rivalizálás
alakul ki közöttük, máskor együttműködnek. A külföldinek könnyű,
ő a kurzus végeztével szépen hazamegy, míg ellenben mi itthon maradunk és
rójuk tovább köreinket. Janka megszokta, hogy a vendégtanár, aki mellé beosztják,
figyelmes hozzá, nem hagyja magára, partnerként tekint rá, értékeli a munkáját.
Egyszer talán valamelyikük felajánl neki egy külföldi állást. Janka állandóan a
kitörési pontokat kereste. Mint minden nyáron, ez évben is ebben reménykedett. Az
idős professzor, aki gyakori vendég Magyarországon, már korábban felfigyelt
Jankára és meghívta asszisztensnek a kurzusára. Janka sokat remélt ettől a
munkától. Ha bevágódik az öregnél, akár az álma is valóra válhat. Bár a
repertoárral nagyjából tisztában volt, a biztonság kedvéért előre elkérte
a résztvevőktől a műsorukat. Volt, aki azt írta: „Bármi!” Janka
elhatározta, hogy megleckézteti az illetőt és az első alkalommal elé
rakott egy nehéz darabot, na most mutasd meg, hogy bármit eljátszol! A
fickó fogát összeszorítva küzdött, de becsületére legyen mondva, nem adta föl. Janka
hozzászokott a feszített munkatempóhoz, de amit az öreg professzor művelt,
az túlment minden határon. Reggel nyolckor kezdett és este nyolckor úgy kellett
kidobni az épületből. Janka persze végigzongorázta a napot, estére már nem
érezte a kezét, ráadásul plusz feladatokat kapott, a közelgő koncertre
való tekintettel. A professzor nemigen törődött vele, szinte
levegőnek nézte. Ellenben kitüntetett figyelemmel, szinte rajongással
fordult egy ifjú hölgy felé, akinek szerepe tisztázatlan volt, ugyanis a
kurzuson sem hallgatóként, sem kollégaként nem vett részt. Az öreg mester
kizárólag vele töltötte minden szabadidejét. Kapcsolatuk, úgy tűnt,
régebbi keletű, az ifjú hölgy a jelek szerint többször is megfordult a
mester svájci otthonában. Viszonyuk meghitt volt, több mint baráti. Az öreg
szerelmes rajongással csüggött a nő minden szaván, mozdulatán. Janka meg
volt sértve. Hozzá volt szokva, hogy a vendégtanárok őt kényeztetik és ha
éppen flörtölni támad kedvük, azt vele teszik. Más kérdés, hogy ennek az
öregúrnak az udvarlását eleve elutasította volna.
Jankát a
diákokkal közös kollégiumban helyezték el. Aludni lehetetlen volt az éjszakai
dajdajozás miatt. A nagyobbak piáltak, cigiztek, hangoskodtak, csapkodták az
ajtókat, döngették az ágyakat, a kisebbek rohangáltak össze-vissza és éjszakába
nyúlóan pingpongoztak, némely elvetemült pedig nyekergette a hegedűjét.
Janka a harmadik nap után valósággal szédelgett a kialvatlanságtól, ezért úgy
döntött, szóvá teszi a szervezőnél, hogy helyezzék át a szállodába, ahol
például a professzor lakik. Az ő munkája talán kevesebbet érdemel? Abba
már beletörődött, hogy a gázsija csak töredéke a profénak, de hogy még
aludni se hagyják, az már mindennek a teteje! A szervező nagy kegyesen
ráállt, hogy az utolsó éjszakára átköltözteti abba a panzióba, amelyben a
professzort is elhelyezték. Este, az új szállásra térve Janka szinte beájult az
ágyba és azonnal elaludt. Az éj közepén arra riadt, hogy valaki beszél hozzá.
Egy férfihang: „Erősebben! Még! Ne hagyd abba!” Janka megdermedt, szíve
hevesen zakatolni kezdett. Remegő kézzel kitapogatta a kapcsolót és
felkattintotta a villanyt. A szoba üres volt, de a hangok továbbra sem
szűntek meg. Janka fülelni kezdett. A hangok a szomszéd szobából jöttek.
Valószínűleg valami film megy a TV-ben, talán pornó vagy krimi, de az
isten szerelmére, nem hangos ez egy kicsit? Éjjel fél kettő van! Már-már
azon volt, hogy átkopog, amikor ráébredt, hogy a hangok nem TV-ből jönnek,
hanem „élő, egyenes adást” hall egy intim együttlétről. Bármilyen
fáradt volt, irtózott attól, hogy egy légyottot megzavarjon. Csendben lapult
tovább, bízva abban, hogy a hancúrozás után a párocska végre elcsendesedik és
álomba merül. Csalódnia kellett. A férfi elfúló hangon, meg-megújuló
hevességgel instruálta partnerét, aki halk sikkantásokkal társult hozzá. Janka
imádkozott magában, szinte drukkolt nekik, legyen már vége, az isten
szerelmére, meddig lehet egy aktust elhúzni? A hangjáték egészen hajnalig
tartott. Janka idegei pattanásig feszültek. Kutatta, honnan erednek a hangok.
Vajon a csövek vezetik, vagy a falak túl vékonyak? Kinyitva a gardróbszekrényt,
rájött, hogy a szobák valószínűleg tükör-elrendezésűek, tehát az
ő szekrényfala közös a szomszédéval. A szekrény rezonátorként működik,
felerősítve a hangokat. Akár egy hegedű! Íme, a mesterkurzus újabb
tanulsága.
Janka
letámolygott a reggelihez. Csak egyetlen asztal volt megterítve. Az asztalnál
már ott ült a professzor, rózsásan, derűsen. Gyümölcsöt majszolt a
hatalmas, díszesen megrakott tálból és gyöngyöző, fehér pezsgőt ivott
hozzá. Aha, szóval innen az energiája! – gondolta Janka. Nem sok szót váltottak.
Hűvösen elbúcsúztak egymástól. Véget ért a kurzus, mindenki mehet haza. A
külföldi meghívásnak alighanem lőttek.
Janka
elmenőben még odahajolt a recepcióshoz, hogy megtudakolja, ugyan kik
voltak az éjjeli falszomszédjai, talán egy nászutaspár?
– Ó, dehogy! Önön
és a professzoron kívül nem lakik senki a panzióban.