A CD-borítón elefánt sziluettjét látjuk, amint a zongora felé lopakodik. Talán ő is szeretné hallani a kedves elefént-mesét? Néhány mozdulat, és máris felcsendül Jean Brunhoff meséje Jancsó Júlia fordításában, Hegyi Barbara hangján. Sokdimenzióssá Francis Poulenc zenéjének köszönhetően tágul, Simon Izabella zongorajátéka által.

A mesék állatfiguráinak van nevük – ennek köszönhetően tudnak személyes ismerőseinkké válni, akikre úgy tudunk gondolni, s akikről úgy tudunk beszélni, mint ismerőseinkről. A TV-néző gyerekek számára nem ismeretlen Babar „személye” –ők még könnyebben tudják elképzelni a kedves állatgyereket, akinek megannyi közös érzése-gondolata van az embergyerekekkel –akár a maiakkal is. Poulenc meséje a fordításban könnyen követhető – és a történet mozzanatait, a szereplők érzéseit a zongora nagyítja fel. Tegyük hozzá rögtön: a mese cselekménye nem tartalmaz különösebb indulatokat (legfeljebb némiképp felfokozott pozitív érzelmeket), nincsenek benne (a világhírű német mesékben otthonos) „horror-elemek”, hallgatható tehát bármely napszakban, bármely korosztály számára. A felnőttek számára pedig Simon Izabella játéka már-már előrevetíti Debussynek azt a sokat idézett meglátást, miszerint „a zene ott kezdődik, ahol a szó hatalma véget ér”. A mese-kíséret tehát korántsem „gyerekzene”, legalábbis nem abban az értelemben, hogy gyerekeknek szánt játszanivaló. Viszont olyannyira plasztikus, mondhatni, „láttató”, hogy a több éve zongorázni tanulók kedvet érezhetnek ahhoz, hogy kottából is megismerkedjenek a mese kísérőzenéjével.

LP-formátumon ez lenne az A-oldal – a B-oldal pedig Debussy-darabok sorozata. A CD-n folytatásként jelentkezik a hét darab, amelyek annyiban folytatják a mesevilágot, hogy fantáziaébresztő címük van. A Debussy-program önmagában is jól felépített, ugyanakkor érezhetően kiragadni szándékozik a hallgatót a már-már ábrándozva hallgatható mesevilágból. Golliwogg’s Cakewalkjával (ha tetszik, Paprikajancsi táncával) kezdődik a válogatás, erre rímel majd befejezésképp a hasonlóképp táncos jelenetet felidéző prelűd, a Minstreles. A következő ív két népszerű tétel között feszül (Holdfény és A lenhajú lány), a „kupolát” pedig a Gyermekkuckóbeli A kis pásztor, valamint a szintén (köz)ismertnek tekinthető két Arabeszk adja.

A Debussy-tételek többsége olyan, amelyet akár már a zeneiskolák magasabb osztályosai is játszhatják (nemritkán akár korábban is meg akarják tanulni, mintsem, hogy eredményesen megoldhatnák a feladatot, vagyis, zeneileg alaposan kidolgozhatnák) – hallgatnivalóként viszont mindenképp „korhatár nélküliek” ezek a darabok. Simon Izabella előadása némiképp „becsapós”: a hangulatos-tetszetős miniatúrák lelkes hallgatója könnyen abba a révhitbe ringathatja magát, hogy „könnyűek” ezek a tételek. Pedig aki „gyakorlatból” ismeri őket, tudja: a könnyed-elegáns interpretációnak megannyi alapfeltétele van.

A zongoraművész Simon Izabella haszonnal kamatoztatja anyai tapasztalatait – számomra mindmáig emlékezetes az a gyerekkoncertje, ahol egyenértékűen teljesített műsorvezető és előadóművész funkcióban. A gyermeki lét iránti érzékenységének további bizonyítéka új CD-jének már a műsorösszeállítása is. (Azt csak félve jegyzem meg, hogy a rutinos zenehallgató számára rövidnek tűnik az egyébként arányos műsor – tolmácsolásában több Debussy-muzsikának méginkább lehetne örülni…)

A szűk órányi zenehallgatás közben észrevétlenül múlik az idő, zeneiskolai (csoportos) foglalkozás keretében arra is ideálisan felhasználható, hogy a gyerekek fantáziáját megmozgassák a tanárok. A Debussy-darabok bármelyikét érdemes kétszer lejátszani egymás után – a megismert zenei anyag újbóli meghallgatása során arra inspirálva a gyerekeket, hogy rajzoljanak valamit, ami megörökíti a zene hangulatát. Tehát, megvalósítható a társművészet bevonása, ugyancsak „a szavakon túl”.

(Hungaroton – HCD 32852)

Fittler Katalin