Pályaszikrák,
életszikrák, interjúk,
Életmesék,
vallomások.
Talán érdekes:
a kérdező, maga is Operaénekes:
érdekelnek az emberek, sorsok,
küzdelmek.
Otthonukba
érve, kérem "mesélj":
oldódik a pillanat, az álarc
lehull.
Ha jól
kérdezek, a történet élni kezd.
Sorolnám a
neveket: Nádasdy Kálmán, Márk Tivadar, Báthy Anna
Simándy József, Gyurkovics Mária, Sass Sylvia, Tokody Ilona
Gulyás Dénes, Medveczky Ádám...
Hankiss
Ilona
A
függöny puha méltósággal emelkedik, majd mögötte kitárulkozik egy titokzatos
világ: komédia, szomorújáték, élet és halál.
Két-három
óra alatt pereg le itt az élet, az idő gyors léptekkel jár.
A
feszültség, az érzések szivárványszíve egyre izzóbb, és még tovább fokozható,
majd a káprázat hirtelen véget ér. Dermedt pillanat, csend, a taps kitör.
Mély
főhajtás a publikum előtt, hagyomány ez, nem megalázkodás, a
művész tiszteletadása az együttérzésért.
Szép,
szent pillanat, szikráit őrzi az emlékezés.
A
jelmez vállfára kerül, a sminkkel együtt az álarc is lehull.
(A
könyv IV. borítóján olvasható szöveg)
AZ OPERA FÉNY JÁTÉKÁBAN
OSVÁTH JÚLIA[1]
RILKE: „Énekelni annyi, mint élni.”
Évekkel ezelőtt kezdtem el ezt az
interjúsorozatot, az operaházi „Arany korszak” művészeivel. „Életmesék,
vallomások, a kíváncsi kérdező maga is operaénekes” lett volna az
összeállítás címe… A 300 oldalra tervezett
anyag végül nem jelent meg, hogy miért, azt nem tudom. Hosszú pihenés után
került újra a kezembe, éreztem, nem hagyhatom elveszni, fontos korszakról
mesél. Talán jobb volt így, a következő generáció és a jelen
kiválóságainak megnyilatkozásával az anyag kiteljesedett.
Kár, hogy a valóság mára már csak emlék, megidézni sem könnyű, hiszen
illanó élményekről van szó. A „Nagy korszak”-ban a
határok zárva, a társulat így elválaszthatatlan maradt. Kiváló előadások
születtek, minden poszton hatalmas egyéniségek irányították a munkát. A
repertoár-darabok apró részleteit finomítani, újra próbálni, hogy tökéletes
legyen minden hang, mozdulat, ez volt akkor a cél… A közönség
ismerte az énekeseket, a szerepeket hozzájuk kötötte. Valódi sztárok csapata
fémjelezte a színházat. A névsor sem hétköznapi: Nádasdy Kálmán rendező,
Oláh Gusztáv díszlettervező, Márk Tivadar kosztümtervező, Ferencsik
János karmester, néhány énekes kiválóság: Báthy Anna,
Osváth Júlia, Gyurkovics Mária, Székely Mihály, Losonczy György… Gyönyörű
díszletben, jelmezekben kezdett élni a történet, a néző máris a
szerző által elképzelt korban érezhette magát, mert minden olyan
valóságosnak tűnt. A tárak vezetőit, a kellékeseket,
díszletmunkásokat, fodrászokat, segédrendezőket, színpadmestereket,
ügyelőket is mind a színház iránti szerelem éltette. A fércmunka, a
fegyelmezetlenség, ismeretlen jelenség volt. A mámor, a színpad közelében,
mindenkit megérintett. Változik a világ, de ez a varázs ma is él tovább...
Igen, itt most felidézhető az a pillanat, amikor előadás
előtt a függöny puha méltósággal emelkedik, majd mögötte kitárulkozik egy
titokzatos világ: komédia, szomorújáték, élet és halál. Két-három óra alatt
pereg le itt az élet, az idő gyors léptekkel jár. A feszültség, az érzések
szivárványíve egyre izzóbb, végletekig fokozható, majd a káprázat hirtelen
véget ér. dermedt pillanat, csend, a taps kitör. Mély főhajtás a publikum
előtt, hagyomány ez, nem megalázkodás, a művész tiszteletadása az
együttérzésért. Szép, szent pillanat, szikráit őrzi majd az emlékezés.
Hogy jutott eszembe, az interjúk megírása, ki kért fel rá, kérdezhetnék. A
válasz egyszerű: érdekelnek az emberi sorsok, küzdelmek, ezért kezdtem el
művésztársaimmal beszélgetni és lassú búcsúzásra készülve magam is tudtam,
valamiképp hálóba kell fognom a kor emberi, művészi értékeit. Nem
veszhetnek el, s ha nem sietünk, kiúszik „kezünkből” az idő.
Szerettem volna körüljárni az opera minden területét. Nyilatkozik itt igazgató,
karmester, rendező, műszaki vezető, ruhatervező, gégeorvos,
Erzsi néni, a páholynyitogatók „királynője” és természetesen a sok-sok
énekművész… Jó volt a kollégákat otthonukban, álarc nélkül, nappali
fényben megismerni. A kicsit feszes pillanat hamar oldódott, mert az emlékek
újraélése olyan jó...
„Mesélj.” És ezután fölösleges volt talán minden kérdés, megnyílt a lélek
ajtaja és kisomfordált mindaz, ami eddig rejtve volt. Mert a művész nappal
is játszik, gyengeségeit ne ismerje senki... De
itt, egymás között kitárulkozik. A sok hasonló emlék mögül percek múlva
előosontak egyéni gondolatok, érzések… az ember és a kor, amit „aranynak”
neveztünk. Sokukra talán már alig emlékezünk, de lassan kirajzolódik majd a
kép, – bízom benne-, megelevenedik észrevétlen néhány varázslatos színpadkép,
felejthetetlen zenei pillanat.
Újdonság talán, hogy a „tetthelyről” figyelhettem meg mindent, mert
örök tanuló, figyelő társ maradtam, érdekel, ki hogyan csinálja? A névsor
hatalmas, mégis hiányos, mert határt kellett szabnom a végtelen meséknek… Fáj,
mert kíváncsiságom határtalan.
OSVÁTH JÚLIA
(1908-1994)
- Hoztál
magaddal valamit, ami egyedülálló. Ez a mottó egész életedre vonatkozik, de mi
ebből csak annyit ismerünk, amennyit önmagadból a színpadon megmutatsz. Ez
sok, de nem elég ahhoz, hogy a Rólad alkotott kép teljes legyen. Az
előadás véget ér, a függöny legördül. Kitör a taps, a közönség előtt
többször meghajolsz, forró a fogadtatás és forró a láz, mely benned él. Ez
éget, de hamar elég. Fáradt vagy. Az öltözőben lekerülnek Rólad a szerep
kellékei, egyszerű ruhába öltözöl. Dohogsz kicsit, ha eközben valaki
megzavar, de egy kedves szóra, dicséretre, mosolyra lágyul gyermekien durcás
arcod. Majd autódba szállsz és eltűnsz észrevétlenül.
Házad ajtaját
magadra zárod, de a világ bejön Veled, a Te világod. Milyen is ez valójában?
Erre kerestem én is a választ, amikor kicsit félve becsengettem Hozzád. Te
ajtót, szívet nyitottál, titkaidba beavattál. Gyönyörű otthonod minden
szeglete, tárgya ízlésről, szépérzékről, rendszeretetről beszél.
Büszkén mutatod festményeidet, zongorádat végigsimogatod egy Bach szonáta
részletével, megállsz egy lámpaernyő mellett, Te varrtad, megcsodálom.
Teával kínálsz, otthon érzem magam, mesélj.
–Kilenc éves koromban kezdtem zongorázni, így a kottát hamar megismertem.
Kicsi voltam még, de játék mellett dolgoznom is kellett, port törölni,
mosogatni, gyomlálni a kertben. Munkára tanítottak és ez a véremmé vált.
Tizenöt évesen varrni kezdtem. Sok pénzt kerestem, de már reggel négykor a gép
mellett ültem.
Barátnőm járt egy Carlotta Felician nevű olasz énektanárnőhöz, a
Fő utcai régi Zeneakadémiára. Ma is áll még az a ház a Hattyú utcai
benzinkúttal szemben.
Fél évig engem is tanított ez az idős kamara énekesnő. A papa
sakkozni járt a kávéházba és egyszer meglátta a nevemet az újságban: „Carlotta Felician vizsgáján
feltűnt egy Osváth Júlia nevű növendék.” Innen tudta meg, hogy
énekelek. Titokban tartottam, mert nem engedett volna el, hisz akkor úgy
hitték, rossz útra tér az, aki erre a pályára lép. Miután barátnőm
meghalt, én is abbahagytam a tanulást és kilenc éven át újra varrtam. Most is
őrzöm még ezt a régi varrógépet, itt a másik szobában.
A kóruséneklés nagyon tanulságos, sok operaénekes, így Gigli is
karénekesként kezdte a pályáját. Én Lichtenberg Emil
kórusának lettem a tagja lettem, hamarosan kis szóló szerepeket bíztak rám.
Csodálatos érzés volt Báthy Anna, Sándor
Erzsi, Székelyhidy Ferenc, Kálmán Oszkár
mellett énekelni. 1929-ben átmentem a Palestrina kórusba. Felvételin egy Bach
kórusmű szoprán szólamát kellett leblattolnom. „Nagyszerűen olvas
lapról, ilyet még nem is hallottam”, szólt Bárdos Lajos, a vezető karnagy.
Később bekerültem a Zeneakadémiára, a harmadik akadémiai osztályba vettek
fel. Egy évet végeztem el ott.
- Ennyi
tanulás elég volt ahhoz, hogy operaénekes légy?
– Gyorsan történt minden. Kóréh Endre elvitt Palotai Árpádhoz, Budanovics Mária férjéhez, aki az Operaház énekmestere
volt. 1934 nyarán hallgatott meg, a nagy Solti Gyuri kísért zongorán. Puccini:
„Manon”-jából énekeltem el az „Ékszer” áriát. Palotai
rám nézett: „És mi van a magas C-vel?” Azonnal
kivágtam egyet, így kezdődött. Néhány hónapig tanultam tőle. A
harmadik emeleten tanított, ahol most a könyvtár van. Tudod, hogy kihallatszik,
ha valaki bent ordibál. Radnay Miklós, az
akkori igazgató nagyszerű vezető volt, de szigorúsága miatt sokan nem
szerették. Egyszer a folyosón sétált és meghallott: „Ki az, aki a «La Grange» áriát énekli itt?”
Miután kiderült, hogy én, behívatott magához próbaéneklésre. Akkor Ferencsik
János kísért. Mikor befejeztem az éneklést, Jancsi örömében felkapott a
levegőbe. Én 26, ő 28 éves volt.
Erkel:
Hunyadi László-La Grange ária
Osváth Júlia Act 2..( 5:51)
(Hungaroton - Nagy magyar előadóművészek:
Osváth Júlia)
Radnay csak annyit kérdezett: „Hol volt Maga eddig, rég
itt lett volna a helye?” Azonnal szerződtetett magánénekesnek, nem
ösztöndíjasnak. 1935. június 17-én énekeltem először, Székelyhidy Ferenc 25 éves jubileumi előadásán
Gara Máriát. Ő búcsúzott a színpadtól, én akkor indultam el a pályán.
Erkel: Hunyadi László - Cabaletta - Osváth Júlia (2:35)
(Részlet az Erkel c. magyar filmből, 1952)
- Két
nagy tehetség találkozása, a kezdet és a vég. Izzó hangulatú előadás
lehetett. Boldog voltál?
–Tulajdonképpen sohasem akartam operaházi tag lenni. Van, aki mindent
megtesz, hogy odajusson, mamája bekopog ide-oda, velem nem törődött senki.
Fiatal voltam, élveztem, hogy szép vagyok, hogy sikerem van. De mindez mulandó,
hiába… ma már nem olyan az ember. 63 éves koromban még Paminát énekeltem.
Mást már eltemetnek ilyenkor.
- Ma is úgy érzem, mintha az idő csak
melletted járt volna, nem érintett meg igazán. Ahogy mesélsz a múltról,
arcod, szemed kifényesedik, régi szerepeid színe, hangulata újjászületik.
Varázsló vagy.
–Pedig itthon semmi az ember, csak éli valahogy az életét. A színpadon
egész lénye átalakul. Ott azt se tudja, ki igazán? Melinda, Violetta, Éva, vagy
más? Violettát nagyon szerettem és úgy érzem nagyon jól is csináltam. Sergio Failoni dirigált
és Helge Roswaenge volt
Alfred. Mutatok neked egy fényképet, milyen gyönyörű voltam akkor, orgona
lila tüll ruhában. Ékszer alig volt rajtam, csak virág. Bordy Bella /táncos volt/ figyelmeztetett: „Ne tégy a
nyakadba semmit, hagyd szabadon. Valóban, sokan teleaggatják magukat
csingilingikkel, én soha, értettem hozzá.
Konstanzát Erich Kleiberrel énekeltem
először. Nagyon sokat követelt. A premier után elmentünk vacsorázni és ott
viccből jó erősen arcul ütött és legyintett: „Ugye mondtam, hogy jól
fog sikerülni.” Zseniális, de furcsa kis hirtelen ember volt.
A legcsodálatosabb szerepem mégis a „Rózsalovag” Werdenberg
tábornagynéja volt. Szerettem volna nagyszerűen
megoldani. A többiek az első jelenetet ugyanabban a ruhában énekelték
végig. Én átöltöztem pongyolából díszruhába. Erre körülbelül három percem volt.
A színpad mögött tépték le rólam a ruhát, a díszletmunkások a zsinórpadlásról
figyeltek. Nem törődtem velük. Az öltöztetőnőm még a színpadra
is jött velem és kapkodva gombolta be blúzomat. Így végül almazöld rokokó ruhában
tudtam elénekelni azt a gyönyörű duettet a fiúval. Az Operalexikonban
Várnai Péter így írt erről az alakításról: „Színpadi művészete az
ösztönös zseni diadala.” Ilyet senkiről se írtak, utána néztem.
- „Ösztönös
zseni” írják Rólad, de alakításaidat ismerve kiderül, milyen aprólékos
műgonddal dolgoztál ki mindent.
– Itthon megtanultam az egész zenei anyagot, jól zongoráztam, így könnyen
ment. Tudtam pontosan melyik hangszer mit játszik a zenekarban, nem érhetett
meglepetés. Mikor Németh Mária mellett, mint kezdő, Adalgisát énekeltem Bellini: Normájában, megjelent az
újságban: „Osváth Julia uralkodott egyedül az anyagon.” Érted? Az anyagon, a
zenén. Az agyam állandóan járt, míg megszületett bennem egy-egy szerep. Frazírozáson, szövegen gondolkozni kell, nem lehet
vak-süket módjára énekelni.
1959-ben Faragó Bandival Bukarestben énekeltem egy Figarót, George Georgescu dirigált, akivel Salzburgban is együtt dolgoztam.
Mikor a második felvonásban, mint Grófné színpadra léptem, hallom, hogy valami
zavar van a zenekarban. Lenéztem a karmesterre, ő rám, láttam
kétségbeesett arcát. Úgy tudtam segíteni a helyzeten, hogy egyedül énekeltem el
a recitativót. A vacsoránál bocsánatot kért a hibáért: „Mikor megláttam,
elfelejtettem dirigálni” – mondta.
Osváth Júlia „A rózsalovag” c. R. Strauss opera Werdenberg tábornagyné szerepében
(A Magyar Állami Operaház archívumából)
- Nagy
bók, de veszélyes perceket teremthetett volna ez a figyelmetlenség. Szerencséje
volt, hogy biztonságodat semmi sem zavarhatta meg. Lámpalázat ismerted?
–Azt se tudtam mi az. Mint a cirkuszi ló, úgy vártam, hogy színpadra
léphessek. Borzasztó lehet annak, aki fél.
- Premier
előtt se éreztél egy kis ünnepi borzongást?
–A premier nagyon jó dolog. Hetekig tartó próbamenet után, az ember
kisujjában van a szerep. Sokkal nehezebb, ha évente egyszer-kétszer
énekelhetünk el egy szerepet. Amikor még élt az édesanyám, előadás napján
ágyba hozta a reggelimet. Ott tanultam, de fontos, hogy a test pihent legyen.
- Előadás
után benned is hamar kialudtak az előadás fényei?
–Általában igen, de egy „Rózsalovag” után, még reggel is élt bennem az
egész előadás. Csukott szemmel is hallottam, láttam magam, hogy énekeltem,
mozogtam. Milyen fontos dolgok ezek és hogy szeretném én ezeket tanítani.
- Nagy
szükség lenne rá. Érthetetlen számomra, hogy nem kértek fel arra, hogy mindazt
a tudást, titkot, amit magaddal hoztál, amit pályád során mívessé munkáltál, az
utánad indulóknak tovább adhasd. De minden kívánsága az embernek úgy látszik,
nem teljesülhet.
–Te, én úgy érzem, nekem a világon minden sikerült. Annyit énekeltem, hogy
már sok is volt. Örültem, ha valaki beállt a szerepembe, több időm maradt
olvasásra. Az egész társulatból először én kaptam meg a Kossuth-díjat
1949-ben, Bajor Gizit és Fischer Annit tüntették ki még ugyanakkor.
- Jelentős
Triumvirátus! Mások hogy fogadták sikereidet? Irigyeltek, szerettek?
– Nem bántott engem senki, de biztos volt, aki irigyelt. Én nem voltam
irigy sohasem, de az nagyon bántott, sőt bosszantott, ha valaki színpadi
ruháimat felvette, Mikor a Traviatába beálltam, Oláh Guszti csináltatott nekem
jelmezeket. A főpróbán felkiáltott a színpadra: „Ezeket a ruhákat csak
Osváth Júlia hordhatja.” Egyszer bementem egy előadásra és látom, hogy
egyik kolléganőm az én ruhámban énekel. Azt hittem, szétmegyek a
dühtől.
Constanz:a Osváth Júlia, Blonde: Orosz
Júlia
Szöktetés a szerájból - Constanza áriája, g-moll (5:59)
(Mozart: Szöktetés a szerájból) (Osváth Júlia, ének)
Mozart: Figaro házassága - Levélkettős - Osváth Júlia, Orosz Júlia (3:05)
(Magyar Állami Operaház Zenekara, Osváth Júlia (Grófné), Orosz Júlia (Susanna), vezényel: Lukács Miklós (Hungaroton felvétel)
- Sokat
dolgoztál, hogy bírtad hanggal, erővel, idegekkel?
–Igen, sokszor kellett össze-vissza énekelnem, a sok munka pedig árt a
hangnak. Kedden Elsa, pénteken az Éj királynője,
hétfőn Sybill, három nap múlva Constanza. Kifáradt a hangom. Pataky Kálmán vitt el egy
híres bécsi gégészhez, aki pihenést tanácsolt túlterhelt hangszálaimnak.
Nehezen, de végül szerencsésen túljutottam ezen a perióduson. Rettenetes érzés,
betegen énekelni.
Áldás ilyenkor egy jó énekmester, aki óvatosan, nagy szakértelemmel kezdi
el gyógyító munkáját. Ilyen volt számomra Sipos Jenő. Fokozatosan
felépített skálákkal készített elő egy-egy előadásra, így még egy
Melinda, vagy Violetta nehéz szólamát is könnyen, fáradság nélkül tudtam
nemsokára végigénekelni. Tudod, milyen nagydolog ez. Jenő technikai
módszerének titkát nem akarom most elmagyarázni. Én megfejtettem és úgy érzem
jól alkalmaztam. Hálás vagyok érte. De ez a pálya tönkreteszi az ember életét.
Borzasztó, amit vállalunk, 35 éven át vigyázni, sehová se menni, suttogni
beszéd helyett.
- Két
kis hangszál rabszolgájának lenni nem könnyű dolog. De, ha kegyesek
hozzánk, sok öröm forrásai is lehetnek. Diadal-sorozatodban
voltak e olyan bírálóid, akik tárgyilagosan irányítottak a még
tökéletesebb megoldások felé?
Melindaként Erkel Ferenc: Bánk bán c. operájában
Erkel: Bánk bán - Melinda áriája - Osváth Júlia (3:34)
(Erkel Ferenc: Bánk bán – „Ölj meg engemet, Bánk"… Melinda:
Osváth Júlia, vezényel: Komor Vilmos (Hungaroton felvétel)
–Gál Endre mindent megírt őszintén, szépítés nélkül. A kritika azért
van, hogy tanítson. Volt olyan bírálat, amelyben apró hibáimra hívták fel a
figyelmemet, de a legtöbb dicsért. Őrzök egy írást Tóth Aladár tollából:
„Ez az igazi Melinda, aki nem csak frázisokat énekel, hanem játéka mélyen
megrendít.”
- Ez
nagyon igaz, én is tanúsíthatom, hiszen figyelhettem munkádat egészen
közelről. Munkatársaid között sok értékes embert találhattál, ők is
részesei tehát elért eredményeidnek.
–Nádasdy Kálmán kitűnő rendező volt, mindennel
törődött, a legapróbb részletet is kidolgozta: hogy emeljem a karom, hogy mozogjak
krinolinban… Nézd meg ezt a porcelán figurát itt az asztalomon, hogy hajlik
hátra. Krinolinban mindig hátra hajolj, lépcsőn sose gyere le egyenesen,
hol kicsit jobbra, hol balra lépj, így sokkal szebb a kép.
- Érdekes
volt ez a kis emlékezés mesteredre, Nádasdyra, mert közben észrevétlenül saját
tapasztalataidat mondtad el már nekem, amit a tanultakból megvalósítottál,
tovább fejlesztettél. Ki volt a karmester ideálod?
–Ferencsik. Toscanini kis ideges ember volt, vele 1937-ben találkoztam. Egyik
este Bécsből kaptam telefonhívást Eszterházy gróftól, Toscanini Éj
királynőjét keres, azonnal jöjjek ki próbát énekelni. Reggel hétkor
indultam az Árpád vonattal. A Staatsoper-i próbaéneklés
után szerződtettek. Azt hittem, elájulok. Izgultam nagyon, mert
szörnyű ez a szerep. Egész este ülsz az öltözőben két áriáért.
Öthétig voltam ott, a teljes prózát, azaz száz sort kellett németül
megtanulnom. Nagy munka volt, de olyan sikert hozott, hogy megérte.
- Félelmetes
lehetett Toscaninivel dolgozni. Most hallgattam egy próbán készült felvételét,
melyen az optimális hangzás érdekében keményen, sokszor kíméletlenül beszélt
munkatársaival. Kritikus művész volt, a pulpitus királya. Vele
osztozhattál a sikerben, büszke lehetsz rá. Emberi, művészi ideálod volt,
van?
–Az az ember az ideálom, aki művész. Az üres, száraz embereket nem
szeretem.
- Nehéz
lehet akkor barátokra találnod.
–Barátom nincs, nem is volt soha. Régi kolléganőim nem jelentkeznek,
pedig van telefonom. Nemigen beszélek senkivel, mert az embereket nem érdekli
semmi. Ha valakinek mutatom a csillagokat, fölnéz, tovább megy, nem látja a
csodát. Zongoráznom se érdemes nekik, nem köti le őket. Nem vagyok
Michelangelo, hogy csodálják a festményeimet, de jól esne, ha megkérdeznék: „Te
festetted ezt a képet?” A közönyösséget nem bírom.
- Mivel
töltöd el most napjaidat?
– Zongorázás, festés, csillagászat. Itthon szeretek lenni, halálosan zavar
az utca zaja. Nagy állatbarát vagyok, szeretem őket, mert ártatlanok.
Három tévém van, szép zenéket manószalagra veszek fel. Mahler 5. szimfóniájának
lassú tételét naponta tízszer lejátszom. Elbűvöl ez a zene. Utazni nem
szeretek, eleget vándoroltam már. Ha szép csillagos az ég, még a hajnal is
távcsövem előtt talál. Tudod, mik vagyunk mi itt a világűrben?
Semmik. Kaptam egy könyvet Kulin professzortól, melyet nekem dedikált. Egyszer
éjjel hívtam fel az intézetet, érdeklődni akartam egy csillagkép iránt.
Ő vette fel a kagylót, kedvesen felvilágosított, csodálkozott
tájékozottságomon.
- A
kényszerű egyedüllét is gazdagítható, itt a példa rá. Megosztható a magány
virággal, zenével, cicákkal, napsugárral, sőt még a csillagokkal is.
Sikeres volt a múltad, értékes a jelened. Úgy érzed minden elképzelésed
teljesült?
– A pályán sok mindent elértem, nem panaszkodhatom. Az érzelmeimről
beszéljek? Ez úgyis rövid ideig tart, egy két év és unalommá válik. Ez az
igazság. Felkavartad bennem a múltat. Van, aki belebetegszik ebbe, hogy lassan
minden véget ér, de ezt el kell tudni viselni. Én nem gondolok rá. A pálya is
véget ért, nincs rajtam több felelősség, nem énekelek, nem kell gégészhez
járnom, ettől megszabadultam. De én nem ülök sose ölbe tett kézzel, látod
ma is mennyi a munkám.
Osváth Júlia (Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem)
(Fotó: Muzsika szerkesztősége)
Évek múltak el e beszélgetés óta. Azóta lecsendesült ez a vibráló
élet, kényszer pihenőre kárhoztat betegséged. Telefonodból most gépi hang
válaszol. Üres a ház, hallgat a zongora, a magnó, nem néznek be már szobádba a
csillagok. De én bízom benne, hogy mint mindig, most is hirtelen „szerepet”
váltasz, lefejted magadról a betegség Mert „metamorfózisod villanásszerű”
írtam Rólad akkor. A Figaro Cherubinójaként sokszor
próbáltam meglesni átalakuló készséged titkát. Mint Grófné, mindig tökéletes
kosztümben, hibátlan külsővel vártál jelenetedre a színfalak mögött,
kritikus szemmel figyelve a színpadot. Sem magadtól, sem mástól nem fogadtál el
félmegoldást, felületességet. Szenvedélyesen bíráltál minden hibát, egy durván
összefogott fátylat, esetlenül tartott legyezőt. Háborogva, túlozva
utánoztad ott, akkor is a színpad ellen vétőt. De mikor megszólalt a te
zenéd, arcod megrebbent, alakod kifeszült és vonultál a színpadra, a „kastély
márványtermébe”, olyan fenséggel és méltósággal, mintha mindig ott éltél volna.
Grófnővé, királynővé váltál a színpadon.
Osváth Júlia „A rózsalóvag” c. R. Strauss opera Werdenberg tábornagyné szerepében (Hankiss Ilona
archívumából)
A kórházban láttalak utoljára. A veled készült interjút, ami az Operaélet
idei 3. számában jelent meg és amelyet – úgy tudom – örömmel olvastál,
szerettem volna még egyszer felolvasni neked.
Nem
örültél a látogatásnak. Éreztem, elszakadóban vagy már a világtól, az élet
dolgai nem érdekelnek már.
Elővettem A rózsalovagbéli Werdenberg tábornagyné képedet
és lassan kezedbe csúsztattam. Arcod egyszerre kifényesedett, szemedben újra
felsejlett az oly jól ismert huncut mosoly: „Ugye, milyen szép voltam?” –
mondtad, majd felültél, alakod kifeszült, mintha felejtve betegséget, kórházat,
indulnál a múlt színpada felé… Szép pillanat volt. Ezután érdeklődve
hallgattad újra a pályádról szóló mondatokat, büszkén fedve fel magad
betegtársaid előtt. Az eper, amit előbb visszautasítottál, jólesett
már, úgy éreztem, felidézte Benned újra az élet ízét, illatát…
Boldogan búcsúztam el Tőled. Hittem benne, mint egy gyerek, hogy a
dráma, ebben az esetben mégis jó véget ér. Tévedtem…