PETRŐCZI ÉVA*

Bernáth Aurél hegedűi

Dr. Székely Györgynek, aki medicinával és muzsikával gyógyít

Bernáth Aurél Utak Pannóniából c. könyvének (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1960) borítóján a szerző Riviéra c. alkotása (1926–1927), amely a Magyar Nemzeti Galériában látható.

A második éve tartó, igazán „nemszeretem” járványos idők egyik vigasza a szabad ég alatti vásárlást biztosító utcai könyveskocsik kínálatának gazdagodása; érdekes módon nagyon gyakran zenei témájú kiadványokkal. Bernáth Aurél 1895-ben született, többek között Kossuth-díjjal megkoszorúzott festőművész, író és művészettörténész Kor és pálya sorozatának második kötetét, az Utak Pannóniából-t éppen 52 éve, érettségim évében olvastam utoljára. A Nagybányán, Bécsben és Berlinben tanult, sziporkázóan sokoldalú művész (és tudós!), a nagybányai iskola egy időre az expresszionizmushoz és az absztrakthoz is kötődő, majd az impresszionizmushoz visszatérő mester festői életművében és írásaiban nagyon sok a zenei motívum. Bár ő maga a zongoramuzsika, sőt, ifjú éveiben a olykor egyenesen a zongorázva-udvarlás világában volt otthonos, képein mégis a hegedű válik valóságos vándormotívummá, valószínűleg hangzásának varázslatos poézise miatt.

Bernáth Aurél: Hegedű (1924)

(Kieselbach Galéria)

Hegedűs képei sorában az időrendben első, s számomra a hozzá köthető, rendkívül erőteljes önéletrajz-részletnek köszönhetően a legkedvesebb az itt látható, 1924-ben festett Hegedű. Ez a melegbarna árnyalatú, végtelen harmóniát, nyugalmat árasztó pasztellkép egy nyitott tokja mellett pihenő hegedűt ábrázol. Méghozzá egy kimondottan rusztikus, falusias parasztszoba környezetben. Az 1960-ban megjelent Utak Pannóniából (Szépirodalmi Könyvkiadó) szövegének legelején olvashatunk arról, hogy nem Nagybányán, nem Bécsben és nem Berlinben, hanem egy meg nem nevezett balatoni üdülőhelyen, egy novemberi éjszakán ragadta magával a rokonlátogatásra érkezett művészt az az élmény, amelyből – sok évvel később – a Hegedű című kép megszületett: „Ekkor váratlanul, messziről, alig hallhatóan egy vékonyka, támolygó hegedűhang kúszik figyelmembe. Jól hallok? Nem, ez nem lehet. Éjfélre jár. Ki van élő ezen a bolygón, ha ugyan laknak rajta? Ki van ébren ilyenkor? Várok. Talán érzéki csalódás az egész? De nem! A hegedű szól. Még jobban figyelek. Van-e melódiája? Mert ha van, az csak embertől jöhet. Van! Gyötrötten, keservesen szól, de valami dallam mégiscsak kivehető.

Pár lépést teszek, mint akit a csoda vonz. A sorompó mögé kerülök, s egyszerre, elég messze, kibontakozik a vasúti őrház, melyet egy magas bokorcsoport takart el. Ablakából gyenge fény szűrődik ki a sínekre. Mintha a hegedűszó is abból az irányból jönne… Igen, a hegedűszó az őrházból jött. Mélyen fekvő ablaka volt, kényelmesen beláttam a hivatali szobába. Csodálatos kép tárult elém, … A vasúti őr egy asztal mellett ülve hegedült. Hivatali sapkában, előrehajolva olvasta az asztalon fekvő gyűrött kis papírszeletről a dal kottáját. Göcsörtös, munkás ujjai támolyogva, csúszkálva keresték a melódiát.

Petróleumlámpa világította be a szobát. Aranyos, sárga fény. A kályha rostélya mögött zsúfolt parázs izzott. Jobbra egy támlás padra vetett kecskebundán pedig az őr kutyája aludt…A hegedűjével küszködő vasutas jelkép lett számomra. Micsoda kétségbeeséseken, meghasonlásokon mentem már keresztül! Nemcsak a művészetben, az emberi lét értelmét keresve is. S ha már az öregkor küszöbére érünk, úgyszólván az égről szeretnénk lehozni életünk értelmét, ordítani szeretnénk az értelméért.

De csak bízni, csak hinni lehet benne. Én mindig bíztam és hittem az élet értelmében. És aki ott a vasúti őrhelyen hegedült, szintén biztat. Ha ő úgy érezte, hogy göcsörtös ujjaival keresnie kell a dallamot, akkor szükség van a dallamra, még ha fagyos világűrben röpülünk is. Mert a dal a bizakodás és az életben való hit jele.”

Ha rajtam múlna, akkor most, 2021 félelmekkel teli és jeges novemberében ezeket a sorokat ragasztanám ki minden szabad fal- és fakerítés felületére, minden busz- és villamos, vagy éppen metrómegállóba. Hiszen minden sora a mi kegyetlen itt és most-unkon próbál segíteni, bezártságunkból kiutat találni. Jogosan merül fel a kérdés, hogy az egykori, egy Munkácsy-kép mozgalmasságával vetekedő leíráshoz képest vajon miért ennyire leegyszerűsített a Hegedű című kép világa, amelyen csak a magát muzsikával vigasztaló, életre keltő, névtelen vasúti őr pihenő hangszere látható. Nagy valószínűséggel azért, mert „ő”, a melegbarna hegedű a történések főszereplője, „aki” más irányt ad a vacogtató novemberi este magányának. Ezt erősíti meg az Éjszaka lepkékkel sorozat első darabja, az esti széltől duzzadó batisztfüggönynek köszönhetően lebegő szépségű Csendélet hegedűvel (1929) is, amelyről Bernáth Aurél két ízben vallott.

Bernáth Aurél: Éjszaka lepkékkel I. (Csendélet hegedűvel) (1929)

(Kieselbach Galéria)

Először éppen az Utak Pannóniából 427. oldalán: „A hegedű léte jogát a kinti éjszakával szemben most perli éppen.” Tizennégy évvel később, 1974-ben, Kisebb világok című könyvében pedig ezt írja Bernáth, ugyanerről az alkotásáról: „A hegedű talán elmondja majd, hogy mi idebent vidámak vagyunk, csak ami kint van, az már a borzalom, az áttekinthetelen emberi világ, az a halál, ami az éjszakával csak álcázza magát.”

E nagyon költői, de baljós sorokhoz képest a jóval nagyobb hírű, Hegedűművésznő című, bíborvörösben játszó, 1931-es keletkezésű portré határozottan modernebb, itt-ott „kassákos”, de nyilvánvaló, vitathatatlan művészi értékei ellenére sokkal kevésbé megszólító és bensőséges alkotás. (Legalábbis, az én olvasatomban! P. É.) Valószínűleg ezért nem került be Bernáth Aurél, e páratlanul sokoldalú művészünk önvallomásos életrajzi kötete szabadon sokszorosítható reprodukciói közé. Jelen írásom lényege, ha úgy tetszik, szíve, a Hegedű azonban, nagy örömömre, igen.

Bernáth Aurél: Hegedűművésznő (1931)

(irodalmiradio.hu)

Kívánom, hogy e csöndességében is muzsikáló hangszer-ábrázolás, s a hozzá tartozó örökbecsű szöveg adjon örömet, nyugalmat, távlatokat azoknak, akik a hegedűjáték kis- és nagy mesterei, s azoknak ugyancsak, akik őket hallgatva hinni tudnak a jövőben, a gyógyulásban, a dúlt hónapjaink élményeit elcsitítani képes harmóniában!

___________________

*Dr. habil Petrőczi Éva József Attila-díjas költő, író, műfordító, irodalomtörténész, publicista, a Károli Gáspár Református Egyetem nyugalmazott intézményvezetője.