TARDY
LÁSZLÓ
Éneklő szívvel!
Egy
énektanár levele most szentelődő tanítványaihoz (2002)
133.
old.
Kedves
leendő Lelkipásztorok! Jézus Szent Szíve ünnepén a mise kezdőénekében
az egyház így imádkozik: „Cogitationes Cordis eius in
generatione et generationem...” Magyarul így énekeljük: „Szent Szívének gondolata
nemzedékről nemzedékre, hogy megmentse a haláltól lelküket, és éhínség
idején táplálja őket” (ÉE 580). A misekönyv szövege még fokozza a
megfogalmazás súlyát: „Szívének minden gondolata...”
Szív és gondolat? Biblikusok, teológusok az ünnepet
magyarázva felfoghatóvá teszik számunkra ezt az ősi képet. Én azonban nem
ezt kívánom folytatni, hanem ehhez a képhez szeretnék egy másikat kapcsolni:
éneklő szívvel. Az énekórákon gyakoroltátok az egyház ősi énekét, a
gregoriánt, történelmünk különböző időszakaiban keletkezett egyházi
népénekeinket, megismertétek régebbi és újabb korok szerzőinek munkáit.
Megtanultátok a zene fontos alkotóelemeit: a dallamot, ritmust, hangsorokat,
harmóniákat, dinamikát, stb. Csiszoltátok jobb vagy gyengébb hangi-hallási
adottságotokat, és mindezt használtátok is a szemináriumi liturgikus élet
különböző mozzanatainál. Ti is tudjátok, mennyire kevés volt a heti egy
óra, és mily gyorsan elszaladt az öt év. A szenteléskor bizonyára
végiggondoljátok meghívásotok mozzanatait, eddigi lelki, szellemi utatokat.
Lelki vezetőitek elmondják, mi mindent kaptok a szenteléssel, a
kézrátétellel, s elöljáróitoktól megkapjátok az útravalót papi életetekhez.
Ehhez én most egy jókívánságot szeretnék hozzátenni: a szentelésben kapjátok
meg azt a kegyelmet, hogy éneklő szívű lelkipásztorokká válhassatok.
Életem folyamán több ilyen lelkipásztorral találkoztam, de csak néhány volt
közöttük muzsikus pap. Milyenek is voltak ezek a lelkipásztorok? Rend volt
szívükben. A hozzájuk kötődő fontos dolgok oly módon sorakoztak, mint
egy gyönyörű dallam hangjai: nem gyengítették, hanem erősítették
egymást. Megvoltak a csúcspontok és a megnyugvások. Ahogyan a hangsorok,
tónusok, modusok szabályai nem engednek meg akármilyen fordulatot a dallamban,
úgy az ő éneklő szívükből fakadó belső lelki fegyelmük sem
engedte meg az összevisszaságot munkájukban. Harmónia volt a szívükben. Vágyaik
és lehetőségeik, az adottságok és az ideálok közötti ellentétet,
feszültséget (disszonanciát) fel tudták oldani, le tudták vezetni oly módon,
hogy az nemegyszer a saját és híveik hasznát, kibontakozását is szolgálta.
Ebből fakadt engedelmességük is: miként a többszólamú zenében vagy a nagy
apparátussal megszólaltatott zeneművekben nem akkor és úgy lép be egy-egy
hangszer, énekes, ahogy neki tetszik, hanem ahogy a partitúra hangjai és a
karmester elképzelései megkívánják, úgy igazították
életüket az egyház törvényeihez, elöljáróik utasításához. Dinamika jellemezte
életüket, munkájukat: tudtak kiáltani hivatásuk, küldetésük érdekében, hogy
változtassanak a méltatlan és hibás dolgokon, és tudtak csendes szóval
meggyőzni, érvelni a másként vagy rosszul gondolkodók körében. 134 Ritmus,
metrum, éltető lüktetés volt szívükben, és ez nemcsak őket éltette,
hanem a rájuk bízottakat is lendítette, segítette. Ez az éltető lüktetés
pedig bizalmat szült. Koruk (korunk?) egyik legnagyobb
kihívása a bizalmatlanság. Ők ezt úgy tudták legyőzni, hogy
szüntelenül áradt belőlük az éltető impulzus: jól van, csináld, bírni
fogod, te is kellesz az Úrnak, bízd rá magad.