UNGÁR ISTVÁN
Évforduló
Kodály Zoltán
és Kodály Zoltánné Péczely Sarolta 1962-ben, a
Zeneakadémia nagytermében rendezett ifjúsági hangversenyen
(erzsebetvaroshirado.hu)
Afféle öntudatos harmadéves zeneakadémistaként a
patinás előcsarnok szecessziójába illeszkedő büfé pultjánál álltam
mélyreható gondolataimba merülve és amolyan nagyfiús lazasággal kértem egy
csésze eszpresszó kávét. A jobboldalam felől ekkor megszólalt egy vékony
orgánumú férfihang: - Én is. Önkéntelenül odafordultam és azon nyomban
földbe gyökerezett a lábam, elbambult szórakozottságomból egy csapásra
kijózanodva, falfehéren vettem észre, hogy a jobboldali szomszédom Kodály
Zoltán. Mondanom kellett volna valamit – legalább köszönni – de az előbbi
nagyfiúságom hirtelen semmivé vált és a meglepetéstől rám tört kisfiús
zavaromban szégyenszemre belém akadt a szó. 1966-ot írtunk. Akkor láttam Kodály
Zoltánt közvetlen közelről első alkalommal – és utoljára. A középkorú
felszolgáló hölgynek a szeme sem rebbent, előbb elém tette le a kávét – én
kértem korábban – amihez hozzá sem mertem nyúlni. Lebénultam. A Psalmus hungaricus, a Székely fonó, a Galántai táncok, a Jézus és a
kufárok, a Budavári Te Deum zeneköltő óriása, a
magyar zenepedagógia és módszertan világot ámulatba ejtő Mestere, – ahogy
idehaza tiszteletteljes csodálattal nevezték és szólították a Tanát Úr – a
büfés szemében ugyanolyan kuncsaft volt, mint én. Végül is érthető, vagy
mégsem? Amúgy életének utolsó éveiben is gyakran megfordult Kodály Zoltán a
Zeneakadémián, ez a „kaland” máskor is megeshetett volna velem, de egyszeri
volt és soha nem fogom elfelejteni. Olyan áhítattal tekintettem Rá, amilyenre
az elmúlt több mint félévszázad során sem emlékszem. Meséltem erről az
élményemről gimnáziumi ének-zene óráimon diákjaimnak és azt tapasztaltam,
hogy idővel empátiájuk egyre kopott, inkább csak elnézően
megmosolyogtak. Elképzelhető, hogy ez a fajta, igazán belülről
vezérelt tekintély kiveszőben van, és szép számmal vannak, akik
értetlenkedve fogadják. Tény, hogy a manapság divatos „légy önmagad!” bárgyú reklám világától teljességgel idegen. Na, én a
legkevésbé sem voltam önmagam a pultnál a kávémmal. Mafla viselkedésem ellenére
végül is büszke voltam.
Fidelio: II. felvonás, No.
11 - "Und spür ich nicht linde...
" (0:54)
Ludwig Van Beethoven: Fidelio - II. felvonás,
No. 11 - "Und spür ich nicht linde... " · Ludwig Otto Klemperer, a Philharmonia
Zenekar és Jon Vickers (ének)
Akkoriban egy hozzám hasonlóan érzékeny,
széleskörű kultúrával rendelkező csoporttársamnak áradoztam arról,
hogy mennyire szerettem volna látni Beethovent, amint a Fidelio
no. 11. Asz-dúr hangnemű Florestan áriát
átdolgozva lázasan írja az oboaszóló a zenekar izgatott esztám
ritmusa feletti szárnyalását, majd a zenekari tutti az énekest egekbe
röpítő, feltüzelő extázisát az 1814-ben újonnan komponált kódában. Mire ő: - Nem
kívánsz te túl sokat? Én azzal is
beértem volna, ha egyet köpni látom. A később kiváló költőnkké
vált Fodor Ákosnak igaza volt, kellőképpen el is szégyelltem magam. (Jó
pár éve már nincs köztünk.) Félek, Ákos reagálásán a mai tízen- huszonévesek
nagy része jót röhögne, pedig a legkevésbé sem viccnek szánta. Más idők
voltak. Olyanok, amelyben jól esett törpévé zsugorodni, ha mellettem Kodály
Zoltánra nézhetek fel.
A kecskeméti vasútállomás 1910-ben
(forrás: www.keptar.oszk.hu),
amelynek egyik mellék-épületében született Kodály Zoltán. Szülei - Kodály
Frigyes, akkori teherfuvarozási pénztáros és Jaloveczky
Paulina vasúti hivatalnok 1879 júniusától 1883. májusáig
- ugyanis laktak itt. Hogy pontosan hol, a sok átalakítás miatt ma már nem
lehet kideríteni. (Forrás: Kataliszt.hu) |
140 éve, 1882. december 16-án született
Kecskeméten. (Jeles nap, 1770. december 16-a adta a világnak Ludwig van Beethovent.)
Kodály Zoltán szellemisége határozta meg nemzedékek – magammal együtt muzsikus
kortársaim – a zenei nevelésről, az éneklés megszerettetéséről, a
remekművek befogadtatásáról alkotott gondolkodását. Világszerte okkal
méltatják és követik népdalon alapuló módszerét, amely a legkisebbektől
kezdve avat be a muzsika adta élménybe. Ugyanakkor nagyon is szívemből
szólt Szabolcsi Bence, amikor irodalmi igényű, megrendítően szép
gyászbeszédében a Farkasréti temetőben így búcsúzott: „De Kodály Zoltán mindezekben és mindenek felett költő volt.” Nem biztos, hogy helyesen
látom, de még kulturális körökben is a tudós, a népzene kutató, a zenetanítás
gyökeres megreformálója olykor méltatlanul kiszorítja, hátérbe kényszeríti az
alapvető igazságot: Kodály Zoltán zeneszerző géniusz volt.
Természetesen a zenepedagógia számára felbecsülhetetlen biztonságot jelentett,
hogy a komponálás mellett olyannyira szívén viselte. E legendás gyászbeszéd így
folytatódott: „… e korszak zenéjének egyik legnagyobbja az, aki távozik s mi
tanítványai, akik e költő csodálatos életének tanúi és követői
lehettünk, oly végtelenül nehéz szívvel búcsúzunk tőle, mint a lenyugvó
naptól a vándor, aki úgy érzi, hogy immár sötétben marad.”
Kodály Zoltán, Szabolcsi Bence, Tóth Aladár és Szabó Ferenc
(Harmath István felvétele)
Szabolcsi Bence jóslatnak is beillő aggodalma
1967 márciusában nem volt alaptalan. Öt év sem telt el Kodály halála után és a
Művelődés és Oktatásügyi Minisztérium nem botfülű, (a Tanár úr
vallotta, hogy olyan nincs) hanem botlelkű (sajnos ilyen van) hatalmasságai
választható fakultatív tantárggyá akarták tenni az amúgy is 2 tanévre
zsugorított gimnáziumi ének-zene órákat. Talán Kodály Zoltán fentről
villámló haragja oltott belénk, zenepedagógusokba erőt, hogy egy
esztendő elteltével sikerült ezt megakadályozni. A Dunapatajon remélt több
ezer ének-zene tagozatos általános iskola mára nem álom, hanem hiú ábránd.
Szabolcsi Bence vándoraként igencsak hamar maradtunk sötétben. Eltorzult a
világ körülöttünk, a mulandóság pimaszul a múlhatatlan elé tolakodott. Ebben a
hazai zenei életben a Tanár úr által kijelölt úton mérhetetlen sok tennivalója
van a zenepedagógusoknak. Ezzel tartoznak a Tanár úrnak. „Én kicsike vagyok”
ahhoz, hogy alkotó munkásságát méltassam, de azt igen is tudom, hogy Kodály
Zoltán a cappella
gyermek- és női kari kötete a kicsik örömének nagy iskolája. Ahogyan a
Gólyanóta „roborom-bom-bom” osztinátója
elkezdődik az alt szólamban és a „mitől véres a lábad” szövegrésznél
ékszerként épül az egyszerű népdalra a felső szólam tercelése, az
megszámlálhatatlan daloló gyermek gyönyörűségének kiapadhatatlan forrása.
Az Egyetem-begyetem dúrrá fényesedése („tengertánc”),
a Táncnóta felpörgése („még azt mondja a retek, a retek…”), a Lengyel László
játék párbeszéde életre szóló élményt nyújt a kis dalosoknak gyermekkorban és
örök élvezetet a nagyobbaknak. Remekművek sora tanít és irányít az éneklés
szeretetére, amelyek mögött mindig is megbújik a zeneszerző mellett a
Tanár úr nevelő szándéka. Hogy aztán milyen csoda
születik az Angyalok és pásztorok égi és földi világának egybeolvadásával a
mű végén, miként várja félelemmel, mégis vigasztalón a „jóságos,
rettenetes kéz” a halál eljövetelét a 16 éves Weöres Sándor ihletésében a
mázsás súlyú Öregek c. vegyeskarában a lezárás
előtt a túlvilági G-dúr, majd a
megfáradt esz-moll és annak domináns B-dúr hármasával, („No, gyere, tedd le!”) s az azt követő akkordláncolattal, az már Kodály más
műfajú remekműveivel együtt az egyetemes zeneirodalom Parnasszusán
foglal helyet.
Kodály Zoltán: Öregek (1933)
(6:45)
Weöres
Sándor verse a felvételen olvasható
Ars
Nova Sacra Énekegyüttes vezényel: Párkai István
(Belvárosi
Szent Mihály templom, Budapest 2007.12.08.)
Azok a nebulók, akik a Gergelyjárás „jobb az árpa, mint a
zab…” fokozásában, a Pünkösdölő
„ezt szeretem, ezt kedvelem…ég a gyertya, ha meg gyújtják…” felszabadult,
vidám, orgonapontszerű, mozgékony alsó szólammal lendületet adó izgalmában
aktív dalosként vehettek részt vagy azok a felnőtt énekkarosok, akik belesodródtak
a Jézus és a kufárok elsöprő erejű, monumentális fugájába, menthetetlenül
be lettek oltva a Kodály-koncepcióval. És a többiek?!
A kodályi elv meghatározó tanítása: „Legyen
a zene mindenkié!” Egy nagy ember áldása, hogy senki számára ne legyen
hieroglifa a kotta, hogy mindenki tapasztalhassa meg, milyen öröm énekelni, és
hogy a zeneirodalom roppant méretű kincstárában halandó létére találkozzon
a halhatatlansággal. Ebben segítséget nyújtani a beavatatlanoknak
gyönyörű, ám fáradságos misszió.
Tanítványa nem lehettem, ám karvezető ének-zene
tanárként mindennapi betevőmmé vált Kodály Zoltán művészete. Azoknak
a társainknak a lelkét gazdagítani, akik azt egyáltalán nem igénylik, emberpróbáló
feladat. Ez a misszionáriusok küldetése. Énekelni szép, de „Nem sokat ér, ha
magunknak dalolunk, szebb, ha ketten összedalolnak. Aztán mind többen, százan,
ezren, míg megszólal a nagy Harmónia, amiben mind egyek lehetünk. Akkor mondjuk
majd csak igazán: örvendjen az egész világ!” Ez az áldás valóra kell váljon, hogy együtt zenghessünk az angyalok mennyei
kórusával és a pásztorok földi énekével ragyogó Glóriát!
Isten éltesse Kodály Tanár urat odafenn és
kikezdhetetlen szellemét idelent!
Cantemus kórus-Szabó Dénes
- Kodály Zoltán: Angyalok és pásztorok (4:25)
A felvétel a Művészetek Palotájában
készült 2014. decemberben
Sütő Ferenc Kodály Zoltán szobra
a galyatetői római katolikus templom
előtt (2014)
(bacstudastar.hu)