(EMB
2021)
Fia
számára zongorára, négy kézre átírta Kurtág György – olvasható a
kettősvonalat követően. A név után szereplő * feltehetően
az átíró születési dátumát ígérné, ám mindhiába. Viszont megtudjuk az
átiratkészítés idejét: 1984.
A
Zene jelentőségét a bartóki életműben már a kortársak is felismerték,
és szinte jelképes, hogy a hangversenylátogató közönség mindmáig
megkülönböztetett figyelmet szentel a műnek. Akkor is, ha csupán
ösztönösen érzi a kompozíció különlegességét. A bartóki életmű egyik
legalaposabb és értőbb ismerője, Lendvai Ernő nem kisebb
alkotáshoz, mint Dante Isteni színjátékához hasonlította értékelésében. Neki
köszönhetően különböző léptékekben követhetjük a fantasztikus
konstrukciót, ami izgalmas a szakmabeli számára, miközben az élmény elementáris
volta továbbra is hat.
Kurtág
Györgynek köszönhetően egy másik megközelítésmódot kapnak a gyakorló
muzsikusok. Elsősorban a zongoristák – de a kotta legalább annyira hasznos
a „kötelező zongoristáknak” is! Miként korábbi átirat-kiadványaiban,
ezúttal is hangról hangra a bartóki művet kapjuk kézhez, etekintetben akár „kivonatnak” is tekinthetjük. Erre vall
az is, hogy a hanganyag hűségén túl híven követi az eredeti partitúra
dinamikai térképét is. A vonósok con sordinójának a zongora una
cordája felel meg, legfeljebb a vonós-glissandók
effektusával marad adósunk a zongora-letét, valamint a celesta
zizegő tremolójával. A négykezes-kotta, amelyben nem különül el a Primo és
a Secundo szólam, hanem egymás alatt, a zenei anyag
egészét áttekintően szerepelnek, kétségkívül könnyebb olvasnivaló, mint a
különböző kulcsokban lejegyzett partitúra. Plasztikusan kitűnik a
zenei anyag besűrűsödése, igaz, arra nincs mód, hogy kiderüljön,
eredetileg szólisztikus-e a játszanivaló. Hasonlóképp
dimenzióvesztést jelent az új apparátus, hiszen a két játékos nem tudja
visszaadni azt a sztereo-hatást, ami őrjítően modern volt a mű
komponálása idején. Tegyük hozzá, napjaink elkényeztetett zenehallgatójának
érdemes külön felhívni erre a térhatásra a figyelmét, ami hangversenyen
leginkább a terem szimmetriatengelyében ülők számára érvényesül (a
felvételek esetében a lejátszóberendezés függvénye…).
Esztétikai
olvasmányok alapján ki-ki elgondolkodhat azon, vajon valóban a legközvetlenebb
művészeti ág a zene, ahol az alkotótól a befogadóig személyi és tárgyi
feltételek sokasága szükséges. A notáció értő
olvasata mindenképp rövidre zárja az intellektuális-emocionális áramköröket –
és nem lehet eléggé hangsúlyozni: megkerülhetetlen a szakmabeliek számára a
kotta használata. Akkor is, ha a haszna ugyanúgy rejtve marad, mint ahogyan a
remekművek értéktöbblete az azonos rögzítésmóddal élő alkotásokhoz
képest.
A
Zene csodálatos fúgája önmagában is „kaland” – és ha a két játékos eljut a
kulminációig, emlékezetes élményben lesz részük. A játszanivaló egyre
bonyolultabb – majd „visszazár”. S aki végigjárta ezt az utat, vélhetőleg
kedvet kap ahhoz, hogy partitúrából is kövesse a tételt. És, a folytatást…
(Editio Musica Budapest, Z. 15 151)
Fittler Katalin