2021-ben lett volna 85 éves Korondi György, az Operaház Liszt Ferenc-díjas, érdemes művész, a Magyar Állami Operaház örökös tagja, az opera, operett és oratórium műfajában egyaránt otthonosan mozgó tenorista, Rösler Endre és Tito Schipa egykori tanítványa, akire pályatársai szerint „színházat lehetett építeni”. Életét és művészi életpályáját leánya, Korondi Anna, a későbbi pályatárs tárja a zeneszerető közönség elé. Munkája azonban több a szokásos életrajzoknál. Az olvasó egy kor hazai operaéletébe is betekintést nyer egy sor olyan témakör érintésével, amelyekre az operarajongók is sokszor választ keresnek, ám legtöbbször megválaszolatlanul maradnak. Az írást kollégák, pályatársak és barátok visszaemlékezései, valamint gazdag képanyag teszik teljessé.

Korondi Anna: Az énekes rangja a hangja színe – Korondi György: Egy gazdag pálya állomásai (Pactum Kiadó, 2021) // Részlet a könyvből: Tenor mint (lelki) állapot // Fittler Katalin recenziója

(Parlando 2022/1.)

Egy újabb idézet a könyvből:

Kréta királya

Mozart Idomeneójának budapesti bemutatója, avagy „egy opera seria születése és újjászületése…” „[Korondi György] ... énekes pályájának kiemelkedő állomása ez a krétai király – mozarti igénnyel is tiszta, szép, a zenedráma karakterének megfelelően erőteljes éneklést hallunk tőle...” (Rajk András, Népszava)

Úgy érzem, az Operaházban 1979. október 14-én bemutatott Idomeneo címszerepe művészetének csúcspontja, s több szempontból is fordulópont volt édesapám pályáján – mintegy mérföldkő. Amint e mű mind Mozart életműve, mind az operatörténet tekintetében is meghatározó jelentőségű: a művészi érettség kiteljesedése. Izgalmas feladat innen visszatekinteni pályájának állomásaira és alakulására a kezdetektől a felívelésig.

Az 1979-et megelőző csaknem másfél évtizedben (egészen pontosan 1966 szeptemberétől, operaházi tagságának kezdetétől) Korondi György végigénekelte az operai törzsrepertoár lírai és spinto szerepeit, a barokk művektől kezdve Mozart- és bel canto szerepeken át Verdi- és Puccini-szerepekig, sőt kortárs művekig. Nemcsak a fellépések gyakoriságát, de azok kritikai visszhangját tekintve is mondhatjuk, hogy a hetvenes években a színház egyik meghatározó, vezető művésze lett.

Hogy az Idomeneo címszerepét ő fogja énekelni, mégsem volt magától értetődő. Pedig énekelt már Mozart-szerepeket, egészen pályája kezdetétől fogva. 1966. szeptember 10-én éppen a Don Giovanni (akkori címén: Don Juan) Don Ottaviójaként mutatkozott be az Operaház frissen szerződtetett tagjaként, olyan partnerek társaságában, mint Melis György vagy Bende Zsolt (címszerep), Dunszt Mária, Mátyás Mária (Donna Anna), Moldován Stefánia, Sándor Judit (Donna Elvira), Dene József, Nádas Tibor (Leporello), Kórodi András vezényletével. Bő két hónappal később, 1966. december 4-én, egy délelőtti előadáson A varázsfuvola új szereposztásában Taminóként lépett színpadra Szalma Ferenc (Sarastro), Zádorfalvy Margit (az Éj királynője), Andor Éva (Pamina) és Dene József (Papageno) partnereként, Lukács Ervin zenei irányítása mellett.

Mindkét szerep sokáig, egészen az 1979/80-as évadig elkísérte: Taminóból ekkor, a következő évad elején, 1980. október 4-én bemutatott új, Ferencsik János vezényelte Varázsfuvola premieren vált Első őrtállóvá. Ez az 1979/80-as szezon szerepkörváltást jelez Korondi György pályáján: ennek mintegy szimbolikus momentuma az Idomeneo bemutatója.

A produkció nem az Operaházban évtizedek óta megszokott módon, az addigi normák szerint készült. Mihály András – a színház színpadi és zenei irányvonalának megújítása mellett elkötelezett, egy évvel korábban kinevezett főigazgatója – előszeretettel bízott meg fiatal, pályafutásuk elején álló művészeket főszerepekkel, sőt akár egész produkciók létrehozásával; így kerülhetett az Idomeneo bemutatója is az Operaházban korábban még nem dolgozó Ascher Tamás rendező és Fischer Iván karmester kezébe.

Mozart Idomeneo áriája Korondi (4:58)

W.A. Mozart: Idomeneo

Korondi György és a Magyar Állami Operaház Zenekara vezényel: Fischer Iván

Budapest, 1979.10.14. (élő)

Noha az Idomeneót Mozart – levelezésének tanúsága szerint – egyik legjobb operájának tartotta, az utókor sokáig mostohán kezelte: a barokk és a klasszicizmus számára egyaránt szokatlan dramaturgiája folytán sem a 19. században, sem az előző századfordulón kikristályosodó operai törzsrepertoárnak nem lett része (szemben a szerző öt úgynevezett. „mesteroperájával”). A mű újrafelfedezése a 20. század második feléig váratott magára, hozzánk ráadásul ennél is később érkezett el. A magyarországi bemutatóra a Szegedi Nemzeti Színházban került sor 1966-ban, Budapesten azonban ennél is jóval később, csak egy 1977-es, ugyancsak Fischer Iván vezényelte koncertelőadáson csendül fel a mű. Ennek a sikere is ihlette az operaházi bemutató gondolatát.

Hiába Mozart elvitathatatlan zsenialitása és a darab külföldi sikerei, a közönség már a bemutató tényét is némi szkepszissel fogadta. Nemcsak a darabválasztás okozott feltűnést, hanem az is, hogy Fischer Iván és Ascher Tamás előéneklés útján választották ki a szereplőket. Korondi Györgytől, nem meglepő módon, a Don Giovanni egyik Don Ottavioáriáját és A varázsfuvola Képáriáját kérték. Talán munkapróbának is nevezhetnénk ezt az új, itthon akkor még szokatlan meghallgatási (mai szóval: casting) módszert, amely – ma már nem titok – zúgolódást, sőt felháborodást váltott ki az Operaház berkeiben.

A produkció karmestere, Fischer Iván így emlékszik vissza a szereplőválogatás folyamatára: „1979-ben Mihály András ajánlotta, hogy hallgassuk meg Korondi György tenoristát. Ascher Tamás és én próbálgattunk vele ezt-azt, és eldöntöttük, hogy ő lesz az Idomeneo címszereplője. Kiváló technikai adottságai voltak, a koloratúrákat gond nélkül énekelte. Lelkesen vett részt a próbafolyamatban, és nagy szerepe volt abban, hogy az előadás hatalmas siker lett. Köszönjük, Gyuri!”