5 ÉVE HUNYT EL PÓCZÓNYI MÁRIA
ÉNEK-ZENETANÁR,
FŐISKOLAI DOCENS, KARNAGY, TANKÖNYVÍRÓ
Póczonyi Mária
(1930–2017)
I.
DR. MÁRKUSNÉ NATTER-NÁD KLÁRA EMLÉKEZÉSE
Életét a zene szeretete és
szolgálta jellemezte. Az alapokat a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban töltött
nyolc év jelentette, ahonnan az út a Zeneakadémiára vezetett. A Középiskolai
Ének-zene Tanszékén 1952-ben diplomázott, majd az I. Kosciuszkó
Tádé utcai iskolába nevezték ki énektanárnak, ahol megalapozta az Ének-zene
tagozatot.
1961-től a Szegedi
Zeneművészeti Szakiskolába kapott meghívást, szolfézs, zeneelmélet,
módszertan, karvezetés voltak főbb tantárgyai. 1972-től az Esztergomi
Tanítóképző Intézetben, 1977-től a Budapesti Tanítóképző
Főiskolán tanított, mint főiskolai docens, nyugdíjba vonulásáig.
Aktív munkásságot folytatott a Népművelési Intézetben, számtalan
főiskolai jegyzete jelent meg, közismert volt kórusvezetői
munkássága. Alapítója a Bárdos Lajos Társaságnak.
Dolgos életét követően,
nyugodjék békében!
II.
dr. M. Dr.
Losonczy Katalin[1]
Póczonyi Mária
Visszaemlékezés
egy tanítványától az 1957–60-as évekre
A budapesti Kosciuszkó Tádé utcai általános iskola 1957 szeptemberében
indított ének-zene tagozatot, elsőként a kerületben. Akkor még Budapesten alig volt ilyen típusú
iskola.
A
zenei osztály énektanára Póczonyi Mária, Mária néni már évekkel korábban is,
majd végül 1961 júniusáig volt szíve-lelke az iskola zenei életének. Sokunk
kisebb testvérei is az utánunk induló zenei osztályok diákjai lettek.
Mária
néni jelenség volt. Vékony, finom testalkata, világos színű, szépen
vasalt, kihajtós nyakú blúzai, rakott szoknyája, - nadrágban annak idején a
nők még nem jártak – nyakába hulló, szőke hullámos haja, aranyos
árnyalatú szemüvege, és mindig mosolygós arca azonnal bizalmat, sőt
vonzódást ébresztett bennünk. Volt egy feltűnő anyajegy az arcán, mi
ezt különlegesnek, egyenesen szépnek láttuk, így volt ő Mária néni, a mi
Mária nénink!
Volt
otthon készített, kemény ötvonalas táblánk, filckarikákkal, vagy kemény
korongocskákkal, volt szélesen vonalazott hangjegyfüzetünk, énekkönyvünk, 333,
Ötfokú zene és Bicinia kötetünk. Mivel hat napon jártunk iskolába, és minden
nap volt énekóránk, gyorsan haladtunk. Az egyszólamú
éneklés mellé hamarosan belépett a kánonéneklés, a sok ritmusjáték és az órai
kis körjátékok is, még akkor is, ha kevés hely volt a mozgásra. Népitánc óráink
is voltak, nem a tanteremben. Már második osztályban kis kétszólamú
műveket, Bárdos Kicsinyek kórusait énekeltük. Kis kacsa fürdik – amire
közben gondoltam, elképzeltem – ma is emlékszem.
Mária
nénit rajongva szerettük. Ő azonban soha nem lépte át a tiszteletet
érdemlő, szerető mosollyal felénk forduló tanárnő szerepét. Nem léptünk hozzá túl közel, semmiféle
„hízelgésnek” nem volt helye, annál inkább a szemébe fonódásnak, amit leginkább
kórusénekléskor éltünk át. El-elmentünk szerepelni a kerületi rendezvényekre,
általában csak az osztály tagjai, az iskolai ünnepélyeknek pedig
főszereplői voltunk.
A fénykép
az 1957–58-as
tanévben készült: középen az a kis fekete leányka a későbbi Bálint Mária
hegedűművész-tanár, és a kép bal oldalán az álló gyerek pedig az
írás szerzője
Négy
feledhetetlen esztendő! Már második osztálytól kezdve hangversenybérletünk
volt a Zeneakadémiára, szombat délutánra, ahová egy-egy szülő kísérte el a
gyerekeket, a 4-es autóbusszal utazva, ami már önmagában véve is kaland volt!
Ezek a hangversenyek ünnepek voltak, szépen felöltöztünk, Lukin Laci bácsi
érdekes bevezetői után gyönyörű zenéket hallgattunk, azaz láttuk az
előadókat is! Milyen fontos volt mindez! Önmagában ezek a hangversenyek is
megörökítésre érdemesek, azoknak az élményei nyomán, akik akkor kisiskolások
voltak!
Mária
néni 1961 őszén, amikor ötödikesek lettünk, már nem volt ott a tanév
elején. Mi csak annyit tudtunk, Szegedre ment. Az osztály szinte gyászolta. Nem
értettük, miért ment el, mit is érthet ebből egy 10 éves gyerek?
Énekóráinkon
soha nem kaptuk vissza azt a légkört és harmóniát, amit Mária néni teremtett és amit magával vitt – nagyon messzire. Kerestük,
szerettünk, nagyon szerettünk énekelni, mások voltunk, mint a kortársaink –
ahogyan később tanáraink elmondták, de már nem azok a c-sek, akik annak idején, Mária néni idejében.
Azután
eltelt 50 egynéhány esztendő. Közben összetartottunk, találkoztunk is.
50
év múlva a Gellért Kápolnában nyolcan álltunk együtt a gyászolók között, egy kis
csoportban. Néztünk egymásra és emlékeztünk. Mária nénire, aki formálta,
csiszolta bennünk az embert, a leendő felnőttet, a lelkünket,
jellemünket. Némán sirattunk el, átérezve, hogy sosem tudtuk, tudjuk mindezt
megköszönni a meleghangú és szívű jelenségnek, a mi szeretett Mária
néninknek!