Molnár Antal[1]
Brahmsról I.
Johannes Brahms (1833–1897) zeneszerző,
zongoraművész, karmester (b.) és
Molnár Antal (1890–1983) Kossuth-díjas zenetörténész,
zeneakadémiai tanár (j.)
Brahms fiatalsága Schumann aranykorába esik és Brahms mosolygó gúnnyal
hallgatta az »új zene« ellenségeinek
szappanbuborék-szózatait. Vérének minden csöppjével azon volt, hogy a régi és
új zene romantikáját, mindazt, ami felhős, csodás, misztikus, kihámozza
álmodozó lelkének hieroglif fejtő erejével a
formalizmus vaspántjaiból. Ő megtanulta a megtanulandót, alaposabban, mint
más, mert pályája lényegévé lett a tanulás, de fontosabb volt neki az anyagnál
mindig az abból fölszálló pára. Ha egy Scarlatti ária mégoly ügyes formája,
mégoly megkapó tónusa - mint magától értetődő - bevésődött is a
tudásmappájába, a fontos az a két-három érdekes, különös moduláció maradt, mely
a nagy komponistáknál mindig mintegy a túlvilágiság képviseletében foglal el
egy-egy titkos helyet. Az érthetetlen, a véletlen, a logikátlan, az a fönséges
a romantikus, álmodó poéta szemében. Ilyen ködös, fantasztikus,
megdöbbentően új, vérperzselően izgató világ égett az ifjú Brahmsban.
Schumann pedig az út dalnoka volt, a lantos, ki regél egy messzi vidék
csodáiról, Brahms oda, arra a vidékre akart eljutni és első szonátáiban
megütött egy pár olyan hangot, hogy a lantos lelkesedve kiáltott föl: »ez el fog jutni az ígéret földjére«.
Bach, Beethoven, Schubert, Schumann és Brahms
Ez a forrongó kohó most már csak formát kért; itt vagyok, ez vagyok, tudok,
érzek: mit mondjak először, hogyan rakjam össze a mondanivalómat? Nem
elég, hogy a hangulatok élesek, hogy a témák egyéniek, meg kell találni a
formát, a nagy, erős kapcsokat, hogy úgy rakódjék le egyéniségem, mint egy
hegy a világalakulásban. Schumann nagy formái nem sikerültek, vagy szétesőek vagy pedig áldozatul viszik a tervezett
alap-ízt, ha ti. klasszikus mintákra készültek és a
forma mintázás az alapgondolatok természetes izomzatát összebogozza. De Schumannál a nagy forma mindvégig csak luxus; a quintett határozottan azt a hatást teszi, mint mikor egy
nagy, örök gyermek a bácsit pózolja; az ő ereje, lényege elfért ama
szűk keretek között, melyeket a Karneváltól a dalokon át a Waldscenenig oly nagy meghatottsággal istenítünk. De Brahms
Zeus természete óriásokat kért kormányzósága alá,
neki a schumanniság volt a luxus és úgy vetette oda a lágy kis formákat, mint
ahogy egy férfi a neje tulajdonságait dicséri. Be kellett, hogy járja az
Univerzumot és minden madárnak az ő dalát kellett fütyölnie, minden
völgynek őt kellett visszhangoznia. Beethoven végtelenre tágított egy régi
horizontot, Brahms elé egészen »új horizontok
libegnek«. Az ő hivatása lett volna a német romantika frigytábláinak
kivésése, neki kellett volna örök formát adni annak a csodavilágnak, melybe
Schubert csak belemosolygott, melynek csak virágait ültette el Schumann. Brahms
meglátta már benne a fákat, az erdőket, a várakat és színes távlatokat és
mikor a titáni munkára került volna a sor, minden a sejtődő távolba ugrott,
hogy mint soha el nem érhető ígéret-ország csalja-csalogassa egész életén
át. A mesternek megvolt a vésője, de nem találta meg a formát. Néha-néha
eljut egy darabig, de elhagyja ereje és hogy ne
kelljen foltoznia, régi mintákhoz nyúl, azok alakjára készíti a maga formáját
és ha kell, lenyes az eredetiségből megfelelő darabot. Így lesz
Brahms formaművészete félig új romantika, félig
föláldozó kiegyezés a régi világ formaeredményeivel.
Hatalmas poézise mindig egyéni és sohasem hagyja el; csodás formatehetsége
Beethovent állítja mintául: ahogy ez a kettő, az új, de egyéni formát nem
lelő világ és a beethoveni forma összekapcsolódik, ez adná az ő nagy,
tragikus eredményét: a klassziko-romanticizmust.
Szóval nem a klasszikus romanticizmus ez, hanem az az
új romantika, mely a régi klasszikus formát kölcsön
kérte. Ez a Brahms zene tragikuma. A nagy formára szüksége van, mert
gondolatainak természete követeli; a maga formáját nem találja meg és a
beethovenihez alakítja gondolatait. Madarának eredeti a hangja, de kénytelen minduntalan
a szárnyait nyesegetni, hogy az idegen kalicka alakjába lássék
beleillőnek. Hiába van meg az új világok zúgó, követelő dala;
mielőtt kimondja, úgy kell alakítania, hogy az adott formára passzoljon.
Ennek kettős eredménye van: 1. a romantikus világ ízét eredeti sava nélkül
kapjuk 2. a szilárd, kulminációját már elért formavilág félszegségeket mutat
mindannyiszor, valahányszor önkénytelenül érezhetővé válik, hogy csak
nyűg: a fátyolvirág fura világításai meg-megárnyékolják világos útjelzőit.
Beethoven tágíthatott egy fejlődésképes formán, Brahms, ki a tökélyt vette
át, nem juthatott ez úton soha tovább. A csoda-ország tündérhangjai ahelyett,
hogy elbájoló, örömet fakasztó lebegésükkel új boldogságvilágot nyitnának meg,
távoli, soha el nem érhető lidércként bukkannak föl és törnek össze idegen
vasmarkokban.
A mester tanul-tanul és örök vágya marad a valósíthatlan.
Próbálja a Föld összes mesterén át a maga igazságát megközelíteni; majd Bachhal
mérkőzik, majd Schubert útján próbál tovahaladni: ha ismerek egy szellemet
és az abból alakult formát, tán könnyebben jutok a magam élő szellemének
rejtett formájához. De a nagy tanulmányok eredménye nem ez lett, ezt az
ösztönnek kellett volna végeznie, mely előtt egy ajtó örökre csukva
maradt; sokkal inkább kerülgette mindig az eklekticizmus veszélye, s minthogy
forma és anyag nem igen válaszható szét, itt is, ott is a kölcsönkérő
szerepében látjuk Brahmsot. Hogy mennyire nem méltó hozzá ez a szerep, az
átvevés módja mutatja: hogy átfinomítja, kristályosítja az idegen fordulatot,
hogy önti bronzba pl. Schubertnek egy-egy lágy, félénk hangulatát. Én az ő
hatalmas, nemes, meleg lelkének zokogását hallom ilyenkor, fájóan öleli
mindazt, ami szép s amihez méltó szeretne lenni s
mikor varázsölelésének vége, az ő színeit látjuk a régi hangulatokon
rezegni. Brahms sokat tett a magáévá, de mintha csak azért tette volna, hogy
annál élesebben lássuk a kétféle módozat közti különbséget, mintha idegen minta
új alakján akarná a maga lényegét a régiével szembeállitani.
Brahms művein a temető levegője fekszik, ez a művészet
önnönmagának a sírja. Wolf Hugó a wagnerizmus lázában
nem tudott túllátni ennek a fél-titánnak akadémikusságán. [2] Nem vette észre, hogy
ennek a művészetnek a lényege nagy formát kíván és így kénytelen vele a
költő, bármennyire rámegy is a fél eredetisége. Wagner valóban egészet
adott, bátor, egészséges, új és merész művészetet, nem csoda, hogy aki
szemének tüzébe nézett, elvakulva tekintgetett más atmoszférába. De Brahmsnak
több és másfajta elismerés jár, mint Wolf egykorú vállveregetése. Bármennyire halott ez a zene, valami nagynak csak az ígérete, olyan
finomságok, olyan útmutatások, olyan igen hatalmas lélek él benne, melynek
álmodozása fölér Wagner nyílt, világos színű, mindig pózoló, túlontúl
öntudatos karakterével, Brahms veresége csak ott van, hogy míg ő keresett,
addig Wagner talált, de hogy keresés közben, a cél felé vezető úton
többet, szebb kincset talált-e, mint Wagner a maga céljainak megvalósításában,
erre sok lélek felelt már Hugo Wolffal ellentétes értelemben. Az
operaíró Wagner foltjai messzire világítók, hangja öblös, nézése kihívó, Brahms
kerget egy csodamadarat és útjában ezer szebbnél-szebb csalogató füttyöt
szólaltat meg. Nos, egyik sem volt az igazi, a madár álom maradt csupán, de a
Föld legszebb álma.