PETRŐCZI ÉVA*

Mayer Hella „Zongoralecke” című képéhez

2022 novemberében lesz éppen három éve annak, hogy a Parlandóban „Évszakok zenéje – Sorok Zsombori Erzsébet néhány muzsikáló képe alá.” című írásom napvilágot látott. A sok zenei témájú képet festő, hol papírra, hol selyemre tündérkedő „Zsimbit”, a róla elnevezett, V. kerületi Sütő utcai Galéria törékeny gazdáját és rendíthetetlen vendéglátóját jó egy évvel korábban, irodalmi estek háziasszonyaként ismertem meg. Ebben a cikkben részletesen megírtam, hogy gyermek- és ifjúkora a zene bűvöletében telt, otthon, Erdélyben, s azt is, hogy műveinek zömét zenekísérettel festi meg, temészetesen, nem csupán a zenei tárgyúakat. Zsimbi sokat és jogos büszkeséggel beszélt nekem ugyancsak nemzetközi hírű festővé érett, vele gyakran közösen kiállító leányáról, Mayer Helláról, akire a lehető legtermészetesebb módon örökítette át a zene szeretetét, sőt, mi több, mint az alábbiakból nyilvánvaló, lányunokájára is.

Mayer Hella: Zongoralecke

Amikor az interneten megpillantottam Hella „Zongoralecke” című remekét, azonnal éreztem, hogy ennek a gazdag üzenetvilágú festménynek ugyancsak a Parlandóban a helye. Saját gondolataimnál azonban most illő előbbre helyeznem a művésznő bemutatkozását és egyben önvallomását, festményekből és kollázsokból álló „zongorás” sorozatának keletkezéséről, amelynek – érzésem szerint – abszolút csúcsa az itt közölt festmény. Szavairól természetesen eszembe jut, milyen nagyszerű élmény volna a Parlandóban zeneszerzői önvallomásokat is olvasni: „1976-ban születtem Kolozsváron. Képzőművészeti tanulmányaimat Budapesten a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán végeztem Szabados Árpád osztályában 2006-ban. Rendszeresen kiállítok Magyarországon és külföldön. Éveken át az OctogonArt, majd a Várfok Galéria Spiritusz szekciójának művésze voltam. Részt vettem többek között a Vízivárosi, Mű-Terem Galéria, KOGART, Reök-palota csoportos kiállításain.

Anya és leány, mindketten festőművészek:

Zsombori Erzsébet „Zsimbi” és Mayer Hella

„Stockholmban élek a családommal, de sok időt töltök Budapesten. Láthatóvá kívánom tenni azt, amit nem látok, – mindezt festői eszközökkel. Az engem körülvevő világ látványa és a bennem leülepedett élmények nyújtják a vizuális alapot, a kiindulópontot. A sík felület, a vászon munka közben megnyílik minden irányban, széles lesz, mint a világ, ege végtelenbe nyíló, a földben út nyílik mélységek felé. A képi világ figuratív, de tartalmában elvonatkoztatott.

Az a határ érdekel, ami a tudattalan és a tudatos között húzódik: különösképpen ezen a határmezsgyén való egyensúlyozás, átmenet, átlépés. Kifejezésmódomat is ennek a területnek az átmeneti jellege formálja. Álom és valóság, álmodozás és jelenlét, jelen és múlt, élet és halál, magány és szerelem, öröm és búbánat – állapotok, melyekből az átlépés kalandos. Ha az egyik állapotban vagyok, a másik hiánya félelmetes és mágnesként vonzó. A kettő között találok rá a lehetőségre, hogy mindkettő látótávolságon belül legyen.Ez a senki-földje. Itt nem vagyok ura semminek sem. Itt nem béklyóz meg semmi sem. Ezen a ponton két világ képét összeillesztem, a hiány tárgyát leképezem, és betöltöm a hiányt. A hiányt, ami a folyamatnak az üzemanyaga.

Illúziót teremtek, lehet az illúzió illúzióját vagy akár az illúzió illúziójának illúzióját. Ez a hatványozott illúzió az alkotás pillanatában rendkívül valóságos. Egy emlékből, megdermesztett pillanatból, merengésből származó képi világ az adott pillanatban valóságosabb, mint az ecset a kezemben. Korábbi tapasztalatok, technikai kísérletezések, előkészítő munka indítják el a gépezetet és vezetnek előre. Sejtések és adott állapotom befolyásolnak festés közben.

Évtizedeken át folytonos kísérletezéssel, rendszeres munkával és tapasztalatok gyűjtésével formálódott festészeti technikám. Az anyag és a gondolat együtt, karöltve építik a képet. Kísérletezem, vannak visszatérő megoldások, motívumok és mindig szívesen befogadom az új megoldás lehetőségét. Szeretem, ha egy felület változatos módon van megfestve, ha ugyanaz az anyag különféleképpen nyilvánul meg: puhán, testesen, foltosan, lazúrozva, rétegekben, finom átmenetekkel, realisztikusan, elmosódva, élesen, árnyszerűen, homályosan, árnyékoltan, összemosódva, elhatárolódva... A finom, leheletszerű átmenet az ég ábrázolásakor harmóniát, túlvilági szépséget sejtet. Elmosódó, átlátszó felületek az eltűnés, áttűnés jelenségét erősítik. A rétegeltség, árnyaltság, lazúr dúsítja a forma tömegét. Részletgazdag motívumok egymást takarva titkokat rejthetnek.

’Zongoralecke’ című sorozatomat egy nyári élmény ihlette: egy árnyékos teremben leült a kislányom egy nagy fekete zongora elé és játékosan leütötte a billentyűket. A gyermeki kíváncsiság, a rácsodálkozás és a zengő hangszer együttes jelenléte mély nyomot hagyott bennem. (Valószínűleg, nem csak bennem, mert a lányom azóta is zongorázik.) Hosszú folyamat során dolgoztam fel ezt a jelenetet, ami időközben átalakult: a kislány figurájába én magam is beköltöztem, felelevenítettem gyermekkori emlékeimet zongoraleckékről, helyszínekről, és leképeztem ezekhez való viszonyulásomat, immáron a felnőtt fejével. Egy csukott zongora számomra a csend. A billentyű látványában már ott játszik a ritmus. A kép foltjai, színei a felületen zenélnek.”

Sandro Botticelli: Magnificat Madonna üdvözlése (1481)

Uffizi, Firenze

Ezekhez a remek íráskészséget mutató, s egy női Bernáth Aurél elmélyültségét ígérő szavakhoz szeretném hozzátenni saját megfigyeléseimet, muzsikáló gyermekek és unokák zeneszerető, s zenéről versben és énekszöveg-fordításokban is valló anyjaként és nagyanyjaként. A Sandro Botticelli egyik Madonnájára emlékeztető, kör alakú képkivágás itt azt jelzi, hogy egy festőművész anya, egy, a zongorával ismerkedő kislány, s egy méltóságot sugárzó hangszer kisvilágába pillanthatunk be. A képen uralkodó sötét hangszer feketeségét oldja, szinte meglágyítja a napsárga fal, a citromsárga padló, a fehér-kék csíkos szék (amely nem klasszikus zongoraszék!), a gyermek hajában virító piros masni és a fehér harisnyanadrág. S, végül, de nem utolsósorban, a zongorajátékot próbálgató gyermek kezének és karjának gyengéd, üde színe. A kislánnyal szemben üldögélő, sötétkék és fehér színekben pompázó madár jókora aranyszínű súlyokon tanyázik, amelyről akár egy metronóm is az eszünkbe juthat. Tekintettel arra, hogy a madár, sőt a madarak Mayer Hella összes zongorás festményén, illetve kollozsán felbukkannak, helyükön, szerepükön érdemes elgondolkodnunk. Jómagam azonnal egy egyszerre finnyásságig igényes zenebarát és madármegfigyelő-madárhang-gyűjtő, 1995 nyarán Nobel-díjra jelölt költőbarátomra, a walesi R. S. Thomasra asszociáltam, aki sok-sok versében szerepeltette ’Isten szárnyas gyermekeit.’ S egy bangori szálloda társalgójában, Észak-Walesben a különböző madarak hangját elemezte nekem. Ennek az emléknek is köszönhetem, hogy a zongorát próbálgató gyermekkel „madárszemet néző”, alapjában véve sötét és szigorú tollas jószágban én nem a billentyűk ifjú pályakezdő barátnőjének szigorú kritikusát látom, sokkal inkább annak ígéretét, hogy az első ’pötyögtetések’ korszaka után a finom gyermekkéz alól a madarak énekének világához méltóan pompás dallamok fognak kibontakozni. Úgy, ahogyan ez Stockholmban, vagy bárhol, bármilyen „zongoraközeli” élethelyzetben meg is történik.

Sok évtizede olvastam egy Puccini-életrajzban, hogy a kis Giacomo először megijedt az orgona „vox humaná”-jától, majd rajongó szeretettel hallgatta újra meg újra, s fogadta el. Unokáim között van, aki fúvós hangszeren, van, aki zongorán és van, aki hegedűn játszik, s volt alkalmam megtapasztalni a hangszerrel való ismerkedés időszakának minden fájdalmát és örömét. Hálás köszönet Mayer Hellának, a festőművész anyának és anyaszívű művésznek, hogy ezt a lelkiállapotot ilyen mélyen, s egyben ilyen költői szépséggel fogalmazta meg mindazok számára, akik vagy tanárként, vagy családtagként átélik a gyermekekkel az első zongoraleckék minden fájdalmát, örömét, minden félelmét és bűvöletét. Köszönjük!

*Dr. habil Petrőczi Éva József Attila-díjas költő, író, műfordító, irodalomtörténész, publicista, a Károli Gáspár Református Egyetem nyugalmazott intézményvezetője.