A nemrég megjelent könyv margójára

--

Amikor „hivatalosan” ír valaki egy művészről, manapság csodálatos, nagy-nagy öröm.

Amikor azonban maga a művész vall a saját életművéről, az olvasó még nagyobb örömet él át, mert ebben a könyvében Kertész Lajos nincs alávetve egy riporter provokatív vagy éppen csupán kíváncsi kérdései kényszerének.

A Tiszántúli Református Egyházkerület püspökének, a zenéhez is kiválóan értő Fekete Károlynak ajánlásával és a ragaszkodó testvér, Kertész Attila előszavával 2021-ben megjelent könyv tartalmazza azokat az értékeket, amelyeket már a cím is tükröz: „Légy hű mindhalálig.” A folytatást mindannyian ismerjük a Bibliából: „… és neked adom az élet koronáját.”

Be kell vallanom: nagyon nehéz egész életünkben megfelelni ennek a hitvallásnak.

Mégis: Kertész Lajos lelkészként és zongoraművészként ennek szellemében élt évtizedeken át. Talán egyáltalán nem merész tőlem a párhuzam: Albert Schweitzer életműve. Neki választania kellett az orvosi és az orgonaművészi hivatás között. Nem választott, hanem összevonta, ötvözte a kettőt: gyógyított a feketék között a dzsungelben, ahol a gyógyulásra várók hallhatták orgonajátékát a messze idegenben épített kis kápolnában. Mert zenéjével is gyógyított.

Az emléktábla helye: Gyula, Árpád u. 4.

Erre gondoltam, amikor egyik tanítványomat Gyulára, a helyesírási verseny országos döntőjére kísértem, s mialatt a tanuló egy szigorúan ellenőrzött iskolai teremben dolgozott, szabad perceimet a város megismerésével töltöttem. Így álltam meg – meghatódva – az emléktábla előtt (a fénykép a mellékletben), amelyen ezt olvashattam: „Ebben a házban élt családjával Kertész Lajos (18991974) zenetanár, a református egyház és a város kulturális életének jelentős személyisége. …”

Kertész Lajosnak nem kellett elmennie a dzsungelbe, a feketék közé, de átélte a mindenkit körülvevő hatalmi politika borzalmait, amelyek miatt többször szenvedett igazságtalanul és vizsgálatok nélkül megalázó „hátratételeket”, büntetéseket, átadva az őt megillető méltó helyet a tehetségtelenebbeknek.

Az olvasó fantasztikus pillanatokat él át, amikor Kertész Lajos 1956. október 23-ára emlékezve leírja azt a jelenlévőkre jellemző boldogságot, amelynek tanúja lehetett ő is:

„… Felzokogott, kicsordult a szívekből nemzeti imádságunk hangja, …” (ekkor ugyanis a Parlament tetején a vörös csillag helyett megjelent a hatalmas nemzeti zászló). Méltán idézi Szabó Lőrincet: „Amit a maroknyi magyarság most művelt, azt nyolc napon át lángoló glóriaként csavarta maga körül a Föld-golyó…”

Kertész Lajos Erkel, Liszt, Kodály, Bartók szellemi hagyatékának folytatójaként hazánkban és külföldön bizottságok, társaságok, tanárképző intézmények vezető személyisége volt, aki soha nem feledte a nagy elődöket.

Kongresszusokon, a diákokat felnevelő iskolákban, előadásain, újságcikkeiben, emlékezéseiben, felszólalásaiban, ünnepi beszédeiben mindig összekapcsolta a mondanivalóját, az igazi értékeket az aktuális magyar viszonyokkal. Ugyanígy tett akkor is, amikor a szószéken szolgálta Isten ügyét: a bibliai történeteket párhuzamba vonta a hazai valósággal. Igényes prédikációi mindenkihez szóltak: a Biblia ismeretében kevésbé jártas és a műveltebb hallgatóinak egyaránt. Egyik igehirdetésében hangsúlyozta: „Mi, keresztyének, hisszük, hogy a zene Isten ajándéka, …”. Másutt Kálvint idézte: „A zsoltárok tudnak arra indítani, hogy szívünket Istenhez emeljük…”.

A kodályi életművet „kincsnek” nevezve, Kertész Lajos azt vallotta: „Ebből nekem a zene a legfontosabb, a kompozíciók, melyek nemcsak Kelet-Nyugat szintézisét adják, hanem a mindenkori magyar élet teljességét.” A zongoraművész szót emelt az ének-zene tagozatos iskolák fennmaradásáért is, amikor egyik ünnepi beszédében ugyancsak Kodályra hivatkozott, aki életét, zsenijét áldozta a művelt, boldog, éneklő Magyarországért.

Szerényen, de büszkeséggel említi: „Kodály Zoltán népzenetanárom volt. 1954-ben, akadémista éveim utolsó hónapjában Bösendorfer zongoráján – otthonában – előjátszhattam a hét darabból álló ciklust, az op. 11-et.”

Bartók Bélára utalva megszólítja az ifjúságot is: „Ti, zongorázó gyerekek, magyar zenei anyanyelvet beszélve rácsodálkozhattok a titeket körülvevő, meséből és valóságból szőtt költői világra. A Mikrokozmosz darabjaiban még betekintést is nyerhettek a zeneszerzés műhelytitkaiba, ismerkedhettek azokkal a szerkezeti elemekkel, színes építőkockákkal, amelyekkel az alkotó Bartók zsenije remekműveket teremtett.”

Az „Arcképek” című fejezetben Kertész Lajos megkapó módon vallott híres világi és egyházi személyiségekről; minden kiválasztottról a legtalálóbb, legértékesebb, legvonzóbb jellemzőket megörökítve.

A „Magamról” önéletrajzi rovatban – többek között – ezt olvashatjuk: „Voltak, akik szolgálatra hivatott igehirdetőt láttak bennem, de ugyanakkor a zenében is olyan fokra jutottam, hogy 1948-ban Budapesten, a következő évben pedig Debrecenben megnyertem az országos ifjúsági zongoraversenyt.”

A későbbiekben: „Voltak nagy szomorúságaim, próbáim, de ezek nem lázadásra, tiltakozásra, hanem önvizsgálatra, bűnbánatra késztettek. Isten annyira szeret engem, hogy megadta: a feltámadott Krisztusba vetett hittel járhattam mind a mai napig életem útját.”

Tudás, szerénység, alázat – egy hallatlanul gazdag élet titka. Milyen jó volt Tamással együtt kimondania a szószékről is – szemben a hitetlen világgal: „Én Uram és én Istenem!”

Amikor hálával emlékezünk Kertész Lajos zongoraművész és lelkipásztor pályafutására, hisszük és gondoljuk: minden bizonnyal elnyerte az „élet koronáját”.

Szabó Szabolcs

kórusvezető karnagy