J. BRAMHS Á-DÚR HEGEDŰ-ZONGORA
SZONÁTÁJÁT
35 UTÁN ÚJRA HALLGATVA
Szatmáriné
Lechnitzky Erzsébet és Szatmári László (1987)
https://www.youtube.com/watch?v=ioZV7rULSuM (15:36)
BRAHMS:
Á-dúr szonáta hegedűre és zongorára, Op. 100 (I. és III. tétel)
Előadja:
Szatmári László (hegedű) és Szatmáriné Lechnitzky Erzsébet (zongora)
(Józsefvárosi
Zeneiskola művésztanári hangversenye, Régi Zeneakadémia, 1987. május 11.)
A
YouTube archívumából átvett felvétel közreadását az alábbiak indokolják:
1.125 éve, 1887.
április 3-án Bécsben elhunyt Johannes Brahms német zeneszerző,
zongoraművész.
2. Két éve, 2020.
március 11-én veszítettük el Szatmáriné
Lechnitzky Erzsébet (1933-2020)
zongoraművész-tanárt, a Józsefvárosi Zeneiskola legendás igazgatóját.
3. Szintén két
éve, hogy Szatmári Lászónak, a Parlando alapító felelős
szerkesztőjének a Kispesti Zeneiskola első igazgatójának a nevét
vette fel a kispesti alapfokú művészetoktatási intézmény.
4. Bár ez a 35
éves a felvétel hang- és képminősége nem a legtökéletesebb, de arra
nagyszerű, hogy a művésztanár-házaspár magas szintű
művészetét bemutassa. Előadásuk kiváló példa arra, hogy több
évtizedes tanári és vezetői munka mellett is miképpen lehet megőrizni
a hivatásos zeneművészek profizmusát a tantermen kívül a koncertpódiumon
is.
Lechnitzky Erzsébet férjével, Szatmári Lászlóval a Zeneakadémia
főbejáratánál gyémántdiplomájuk átvétele után (2019)
Lechnitzky Erzsébet Jolsván (Szlovákia) született 1933. január
9-én. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán dr. Dániel Ernő
és Wehner Tibor zongoraművészek
voltak a mesterei.
1956-ban
lett a Fővárosi Zeneiskola Szervezet tanára, majd az 1968-as decentrációt követően a Fővárosi
VIII. kerületi „Vándor Sándor” Zeneiskola / új nevén: Józsefvárosi
Zeneiskola AMI előbb igazgatóhelyettese, majd a művészetoktatási
intézmény megbecsült igazgatója lett 1975 és 1985 között. Ezt követően
címzetes igazgatóként tovább dolgozott egykori szeretett munkahelyén
zongoratanár-korrepetitorként.
Azok
közé a művésztanárok közé tartozott, akit az Országos Filharmónia is
nagyon szívesen foglalkoztatott. Kamarakoncertjei hegedűművész-tanár
férjével, Szatmári Lászlóval évtizedeken keresztül jelentettek élményt
országszerte. Zongorakísérőként is mindig mintaszerűen látta el
feladatát.
SOLYMOSI TARI EMŐKE
SZÍVVEL-LÉLEKKEL, SZERETETTEL I-II.
Interjú
Szatmári Lászlóval és Szatmári Lászlóné Lechnitzky Erzsébettel
(2005)
A
magyar zenepedagógia két kiemelkedő egyéniségét, Szatmári László
hegedűművészt, a Parlando című zenepedagógiai folyóirat alapító
felelős szerkesztőjét és feleségét, Szatmári Lászlóné Lechnitzy
Erzsébet zongoraművészt éppen 25 esztendeje ismerem. Akkor ért ugyanis az
a kivételes szerencse, hogy Tusa Erzsébethez kerültem a zongoraszakon. Ez a
csodálatos szellemiségű művész tanította a Szatmári házaspár lányát,
Évát is, és hamarosan úgy döntött, hogy mi ketten jó négykezes és kétzongorás
partnerek leszünk. Ebben is igaza volt, az emlékezetes koncertekkel
megtűzdelt együttműködés Szatmári Éva és köztem hosszú évekig
tartott, a barátság pedig azon túl is. A próbáknak köszönhetően
sokszor vendégeskedhettem a Szatmári család otthonában, és élvezhettem azt a
derűt, azt a harmóniát, amit a jelenlétük árasztott. Mindig elcsodálkoztam
azon, hogy a kicsi lakás pici konyhájában, kötényét felöltve Erzsike néni úgy
tett-vett, mint egy fejedelemasszony, Laci bácsi pedig, fáradtan hazaérkezve a
hosszú munkanap után, hiába vette fel kényelmes háziköntösét, mégis úgy jelent
meg körünkben, mint egy nemes úr. (Ma már nagyon nehezen mondom nekik, hogy
bácsi meg néni, nekem ugyanis közben nagyra nőttek a gyerekeim, ők
viszont egy cseppet sem öregedtek…) Akkor persze nem ismerhettem
élettörténetüket, csak azt éreztem, hogy olyan belső tartást hoztak
magukkal valahonnan, amelynek segítségével képesek felülemelkedni azokon a
kisszerű napi gondokon, amelyek másokat alaposan megtépáztak. Szinte
tapintható volt a hármójuk közötti rendkívül erős kötődés, a feltétel
nélküli szeretet. Humoruk sohasem hagyta el őket, bármilyen fáradtak
voltak. Ott ugrándozott körülöttük egy aranyos uszkár is, aki csak fokozta
otthonuk vidámságát. Az alábbi kettős interjú remélhetőleg sok olyan
kollégához hozza közelebb gazdag személyiségüket, akik csak távolról,
igazgatókként ismerték őket. Beszélgetésünk egyúttal egy történelmi
korszak lenyomatát is adja, mintegy adalékokat szolgáltatva a történetíróknak.
De ennél is fontosabb az az emberi üzenet, amely megbúvik a sorok között:
szeretet, összetartozás, tisztesség, lelkesedés, szorgalom – ugyan mi
akadályozhat bennünket, ha ezeknek birtokában vagyunk? Az
interjú teljes szövege:
(Parlando 2005/3. és 4. szám)