TARDY LÁSZLÓ[1]
A Római Katolikus Egyházon belüli kántorképzés irányai
Kósa Ferenc (Szilas, 1928. február 18. – Szeged, 2011. április 28.) esperes
A
kántorképzéssel 1967 nyarán kerültem kapcsolatba, amikor a tanfolyam akkori
vezetője, Kósa Ferenc atya kérésére a Budapesti Nyári Kántorképzőn
(2000 óta Harmat Artúr Központi Kántorképző) a szolfézs tantárgy oktatását
elvállaltam. A tanfolyamon egyszerre tanítottam és tanultam: zeneakadémiai
végzettséggel bátran állhattam a növendékek elé hangközöket, hangsorokat,
hangzatokat és minden más, a szolfézshoz kapcsolódó dolgot tanítani. Ugyanakkor
mivel a Zeneakadémián gregoriánt, egyházi népéneket, liturgiát abban az
időben már nem és még nem tanulhattam, viszont a Budavári
Nagyboldogasszony-templomban (azaz a Mátyás-templomban) mint karnagy-kántor
dolgoztam egy esztendő óta, azt reméltem, hogy az ezeken a területeken
felmerülő kérdésekre választ kapok, hiányosságaimat pótolhatom. Így a
tanár kollégáktól, Medvigy Mihály piarista
liturgiatanártól, az egyházi népéneket tanító Jáki Teodóz
bencés szerzetestől, Kósa Ferenc gregoriántanártól megszereztem a
növendékek részére készített jegyzeteket, valamint az év végi vizsgákon és a
képesítőn lehetőleg ezekre a tantárgyakra mentem be, hogy minél több
ismeretet összegyűjtsek.
A budapesti és
vidéki kántortanfolyamok 1950 és 1975 között
A
Budapesti Nyári Kántorképző ekkor élte virágkorát: általában két
párhuzamos osztályban (néha háromban) tanultak 15–20-as csoportban négy éven
keresztül az ide felvett növendékek. Az oktatás lelkét a heti három alkalommal
az Egyetemi templomban tartott közös szentmise jelentette, melyet 1–1 óra közös
énekpróba előzött meg 130–150 kántorképzős növendékkel. Az Egyház
akkor a zsinati liturgikus reformok lázában élt, és ez a Kántorképző
munkáját is érintette. Sorra énekeltük, gyakran bemutattuk az új egy- és
többszólamú magyar ordináriumokat (Kodály: Magyar
mise, Werner: Mercedes-mise, Lisznyai:
Boldogasszony-mise, Lisznyai vegyeskari
Váci miséje, Sáry László Szent István-miséje stb.) A
vidéki tanfolyamok, melyek az 1950-ben megalapított budapestit követték,
ugyancsak a fellendülés korszakát élték. Minden egyházmegyének volt saját
tanfolyama, némelyiknek több is: az egri egyházmegye területén például Egerben,
Miskolcon, Jászberényben volt egyidejűleg kántorképzés. A vidéki oktatás
az iskolai tanévvel párhuzamosan folyt: szeptembertől júniusig, az órákat
szombati napokon tartották. A tantárgyak azonosak voltak a budapestivel:
liturgia, gregorián ének, népének, szolfézs, zeneelmélet, karének, hangszer
(harmónium és orgona). Az oktatás színvonalát tekintve a budapesti volt a
legmagasabb szintű, hiszen ott szinte kivétel nélkül zeneakadémiai
diplomával rendelkező tanárok oktattak, ezenkívül
a vidéki tanfolyamok létszáma jóval alacsonyabb volt, ami nem tett
lehetővé olyan intenzív és nagy hatást kifejtő liturgikus
szolgálatokat, mint a budapesti. Ezért az ott tanuló növendékek egy 121 része
beiratkozott a Nyári Kántorképzőbe is, hogy tudásban, ismeretekben ne
maradjon el a fővárosban tanulók mögött.
Kántorképzés
1975 után
Amikor
Kósa Ferenc után (1975-től) Bucsi László templomigazgató, karnagy kapott
megbízást a Nyári Kántorképző vezetésére, az intézmény bekapcsolódott az
új népénektár, az Éneklő Egyház anyagának előkészítő munkájába:
a miséken énekelték a Kis Magyar Uzuális gregorián-
és népénekanyagát, a Missa mundit,
valamint a már sokszorosított formában megjelent advent-karácsonyi és
nagyböjt-húsvéti rész énekeit. Verbényi István atya
igazgatósága alatt (1993-tól 2011-ig) a miseliturgia mellett az imaórák
liturgikus-zenei anyagát is elsajátították a növendékek. A liturgikus reform
szükségessé tette a már régebb óta kántori munkát végző – néha kántori
oklevéllel sem rendelkező – kántorok továbbképzését. A Püspöki Kar
rendeletére minden egyházmegyében évente két kántornapot kellett tartani (a váciban
négyet), melyeken a liturgikus reform zenei elemeit kellett gyakorolni,
tanítani: az olvasmányközi zsoltárok, allelujás énekek előadását, az
egyszólamú magyar ordináriumok tételeit, az új
Temetési szertartáskönyv és az Éneklő Egyház zenei anyagát. Erre a munkára
többnyire az egyházmegyei zeneigazgatók kaptak megbízást. Ha valaki közülük
egészségi állapota vagy elfoglaltsága miatt erre nem vállalkozott, mást küldött
maga helyett. Így jártam éveken keresztül a Váci Egyházmegye több esperesi
központjába (vagy a kántoroknak könnyebben megközelíthető plébániára,
templomba) Huszár Dezső kapucinus atya, a váci székesegyház karnagya
helyett Hatvanba, Máriabesnyőre, Kecskemétre. A
dolog fontosságát jelezte, hogy a legtöbb helyre – ha csak tehették – a
kántorokat elkísérték plébánosaik is: velük együtt gyakoroltuk a nekik is új,
néha nem kis gondot jelentő egyházzenei anyagot. Ahol erre lehetőség
volt – pl. Kecskeméten –, hangszerjáték és karvezetés is csatlakozott a
továbbképzéshez. A kántornap déli szünetében (a papoknak rendszerint közös ebéd
volt az adott plébánián) és a délutáni foglalkozás végén gyakran került sor
élénk eszmecserére a nap folyamán hallottakkal, tanultakkal kapcsolatban.
Bucsi
László (j.) apátplébános (1931–1998) Rajeczky
Benjáminnal (1901–1989) Pásztón
(users.atw.hu)
A kántorképzés
helyzete a 19. század második felétől
A
kántornapokon találkoztam olyan idősebb kántorokkal, akik még egy korábbi
képzési formában szerezték kántori ismereteiket. Erről olvasmányaimból és
édesanyám elbeszéléséből is tudtam, aki a nagyváradi óvóképzőben
szerzett kántori képesítést. Az iskolák államosításáig a kántorképzés az
egyházi tanítóképző és óvónőképző intézetekben folyt, ahol a
tanítói alapképzéshez tartozott a heti négy, néhol öt zeneóra: ének, zeneelmélet,
összhangzattan, orgona vagy hegedű, karének. Ehhez kapcsolódott a kántori
ismeretek oktatása. A leendő kántortanítók többségükben az akkorra már
országosan elfogadott és elterjedt Tárkányi–Zsasskovszky
Énektár-anyagát sajátították el, már csak azért is, mert ez volt az első
olyan gyűjtemény, amely az énekekhez kíséretet is adott.
A
kántor-tanítók képzése először Kalocsán indult el, ahol Liszt Ferenc
tanítványa, a kalocsai Tanítóképző Intézet tanára, Sztára
József (1857–1932) beadvánnyal fordult az egyházmegye érsekéhez, Haynald Lajos bíboroshoz, melyben kántorképző
tanfolyam létesítését kérte a tanítóképző intézmény keretein belül. Az
oktatás az 1885/86-os tanévben kezdődött, a költségekhez a bíboros évi 350
Ft-tal járult hozzá. Hamarosan a többi tanítóképzőn is elkezdődött az
oktatás, hiszen az akkor még egyházi kézben lévő közoktatás szorosan
kapcsolódott az egyház hitéleti tevékenységéhez. A képzés súlypontja a
népénekanyag és az orgonakíséretek elsajátítása volt.
A
tanítóképzőben megszerzett alapra építettek a 20. század elején
létrehozott többnapos egyházzenei tanfolyamok, amelyek során a vezető
egyházzenészek (Kersch Ferenc, Járossy
Dezső és társaik) az ekkor már nálunk is terjedőben lévő cecíliánus mozgalom liturgikus és zenei eszményét
igyekeztek a résztvevőknek vonzóvá tenni. Mélyebb egyházzenei ismeretekre
ekkor vagy a papnevelő intézetekben, vagy világiaknak a főváros két
zenei intézményében, a Nemzeti Zenedében és a Zeneakadémián volt lehetőség
a liturgika tantárgy keretében, Bogisich
Mihály és Járossy Dezső óráin.
Az
egyházi tanítóképzőkben folyó kántorképzés a 20. század első
harmadának végére egyre inkább elégtelennek bizonyult. Az 1931-ben megjelent
Szent vagy, Uram! énektár kíséretei, a Magyar Kórus és
a Katolikus Kántor folyóiratok zenei mellékletei, a Magyar Kórus Kiadó által az
iskolák és templomok számára nyújtott új repertoár: a gregorián korális füzetek, motetták, a Harmonia
Sacra és a Magyar Cantuale
gyűjtemények tételei a kántortanítók többségének túlságosan nagy kihívást
jelentettek. Az OMCE jubileumi közgyűlésén 1947
őszén Bánáss László veszprémi püspök ezeket
mondta:
Nem
tudom, hogyan alakul az új tanítóképzés, de ettől függetlennek kell lennie
a kántorképzésnek! … Elengedhetetlen lenne a tanítóképző után minimum egy
évi külön kántorképzés a falusi kántorok számára, a városi viszonylatban pedig
a Zeneművészeti Főiskola egyházzenei tagozatának elvégzése. E nélkül
nem volna szabad senkit az orgonához, kórushoz engedni. … Amíg ez el nem
érhető, kötelező nyári tanfolyamokon kell a bajokon segíteni.
A
zeneakadémiai egyházzenei tanszak megszüntetése után erre már nem volt
lehetőség.
A kántorképzés
és kántortovábbképzés megújult igénye
A
budapesti és egyházmegyei kántorképzőket kettős igény hozta létre.
Egyfelől az iskolák államosítása után a legtöbb kántortanítónak döntenie
kellett: iskola vagy templom, így sok plébánia kántor nélkül maradt.
Másfelől a feloszlatott férfi és női szerzetesrendek tagjai szerettek
volna valamilyen módon az egyház életében továbbra is részt venni. Ha volt valami
zenei előképzettségük, elsősorban zongoratanulmányok, akkor felvételt
nyerhettek a kántorképzőbe.
A
képző először 2, majd 3 éves volt, a hatvanas évek végén bővült
4 évre. A felvételi követelmények is egyre magasabbak lettek, némi hangszeres
zenei ismeretek után már zeneiskolai előtanulmányokat követelt a felvételi
(a zeneiskola 5. osztályának megfelelő elméleti tudást) és szerény zongora
vagy harmóniumjátékot. Aki ennek nem volt birtokában (sok falusi plébános szép
hangú, jó fülű ministránsát, hittanosát küldte a kántorképzőbe), az
előkészítő osztályba került, esetleg több évre is. Sokan 12–13 éves
korban kezdték a tanulmányaikat. A lelkipásztorok és a szülők nagy
bizalommal engedték a fiatalokat a kántorképzőbe, mivel ott a színvonalas
és szigorú zenei neveléshez mindenkor komoly lelki és hitbeli nevelés
tartozott. 1951 és 2011 között mintegy 1500 kántor tett sikeres képesítő
vizsgát a Nyári Kántorképzőn.
A
megszüntetett zeneakadémiai egyházzenei tanszak egykori tanárai (Bárdos Lajos,
Werner Alajos, Szigeti Kilián) látták, hogy a felsőfokú egyházzenei
végzettséggel rendelkezők koruknál fogva előbb-utóbb nem tudják majd
vállalni az oktatást, ezért a Cecília Egyesület 1967-ben kérelemmel fordult a
Püspöki Karhoz, melyben kérte a budapesti Hittudományi Akadémia keretein belül
az egyházzenei képzés elindítását. A Püspöki Kar – az Állami Egyházügyi Hivatal
illetékeseivel történt egyeztetés után – az 1967. decemberi ülésén döntést
hozott egy Egyházzenei Intézet létrehozásáról, és vállalta az oktatás finanszírozását.
A
Hittudományi Akadémia és az OMCE vezetői tárgyalásaik eredményeként
rögzítették, hogy a növendékek az Akadémiára iratkoznak be, itt kapnak
leckekönyvet, a bizonyítványt a mindenkori dékán írja alá, az Akadémia adja a
hittan- és liturgiatanárt, a zenei tárgyak előadóit pedig az OMCE
delegálja. Megállapodtak, hogy az oktatás ideje négy év, azaz nyolc szemeszter,
és nagy vonalaiban kidolgozták az egyes tantárgyak és szemeszterek tanulmányi
anyagát. (Az erre vonatkozó dokumentumok egy része Pannonhalmán a
Főapátsági Könyvtárban található a Benedictina
Gyűjteményben – Szigeti Kilián BK 887/V.2. jelzet alatt.) A több évig
tartó tervezés, előkészületek után az Akadémia dékánja azonban az utolsó
pillanatban – az Új Emberben történő felvételi hirdetés beadása előtt
– 1971. február 10-én kelt levelében közölte: „A
Karnagyképző Intézet felállítása jelenleg meghaladja képességeinket. […]
Nem a jóakarat hiányzik, hanem a reális előfeltételek.” Az igazi okot máig
sem ismerjük, hiszen a tanári kar tagjait felkérték, a költségek rendelkezésre
álltak, a képzés pedig nem az Akadémia épületében történt volna. A Hittudományi
Akadémia keretein belül történő képzés helyett az OMCE
Kántortovábbképző Tanfolyam indítására kapott engedélyt. Az AEH kikötése
szerint mindig csak egy évfolyamon folyhatott oktatás, a felvehető
hallgatók számát 10 főben, a tanulmányi időt 2 évben maximálták. A
tanfolyamon szerzett oklevél – miként a kántori oklevél is – csak egyházi
szempontból jelentett végzettséget. Az első években a tanári kar nagyjából
azonos maradt, az Akadémián tervezettel azonos: Szigeti Kilián és Werner Alajos
tanította a gregoriánt, Bárdos Lajos a népéneket, stílustörténetet és a modális
összhangzattant, Kistétényi Melinda a
transzponálás-partitúraolvasást, Koloss István a
zeneelméletet, Tardy László a szolfézst és
karvezetést, Farkas Ilonka a magánéneket, Gergely Ferenc az orgonát. Az oktatás
költségeit a Püspöki Kar és az OMCE fedezte. A képzés – más lehetőség
híján – a Mátyás-templom termeiben folyt: az alsó szinten lévő két
teremben, a toronyszobában (ahol zongora is volt), és a kóruson található
orgonán. A továbbképzőben elsőként végzettek névsora: Bohán Béla plébános, Léber Miklós plébános, Maitz Imre, a győri székesegyház karkáplánja, Noseda Tibor tanár, Ullmann Péter kutató, Varjasi Ottó a szegedrókusi
templom kántora és Verbényi István káplán. Mások
mellett egyébként ők voltak azok, akik a kántorképző elvégzése után
még egy további évet kiharcoltak maguknak a budapesti képzőn, és állandóan
szorgalmazták a magasabb szintű képzés elindítását. A tanfolyam célja – a
megfelelő tanári kar ellenére – nem lehetett egyetemi szintű képzés,
hiszen ahhoz a heti egy napon, majd két hetenként két napon történő
oktatás nem lett volna elegendő, hanem olyan egyházzenészek nevelése, akik
elegendő tudással rendelkeznek ahhoz, hogy idővel át tudják venni a
kántorképzőkben az egyházzenei tárgyak – liturgia, gregorián ének, népének
– oktatását, valamint alkalmasak legyenek környezetük kántorainak irányt
mutatni, előrehaladásukat segíteni. Mivel a 10 fős keret a valódi
kórusmunkát nem tette lehetővé, a hallgatók időről időre –
és az év végi vizsgán, záró szentmisén – a Mátyás-templom énekkarából alakult
kamarakórust vezényelték. A tanfolyamra azok nyerhettek felvételt, akik már
megszerezték a kántori oklevelet, az ott tanultakat alaposan begyakorolták,
birtokolták. (Hangszerből pl. a teljes SZVU! énektár
és Bach Nyolc kis prelúdiuma szintű orgonatudás kellett.)
A
Karnagyképző Tanfolyam megindulása
Ahogy
lehetőségek engedték, az OMCE próbálta a tanfolyam kereteit bővíteni.
1979-től már 3 évre nőtt a képzés időtartama, majd 1988-tól
elindult a további 2 éves képzést nyújtó Karnagyképző Tanfolyam, így aki
folyamatosan végezte a képzőket, 5 éven át tanulhatta a zenei és
egyházzenei tárgyakat. A tanításba bekapcsolódott Bohus Péter (gregorián,
orgona), Kopeczky Alajos, Baróti István és Bartl Erzsébet (hangszer, transzponálás,
partitúra-olvasás). A Karnagyképző elindulásakor Seregély István érsek, a
Püspöki Kar akkori elnöke ezt kérte: „A kántortovábbképzőbe
vegyenek fel mindenkit, aki tanulni akar, és zeneileg képes rá, bármilyen
szinten is áll. A karnagyképzőbe pedig csak a legjobbakat vegyék fel,
azokat, akik főiskolai szintű képzésre alkalmasak.”
Béres György (1928), Dobszay László (1935–2011) és Tardy
László (1941)
(gregoriantarsasag.hu)
(mmakademia.hu)
A
kétnapos képzésben a hallgatók délelőtt gyakorlati képzést kaptak: orgona,
zongora, transzponálás, partitúra-olvasás, magánének, vezénylésgyakorlat
tárgyakból, délután pedig szolfézs, zeneelmélet, zenetörténet, gregorián és
karvezetés órákon vettek részt. Az elméleti képzés 1985-től bővült:
gregorián szemiológia (tanára Béres György), magyar
egyházi zenetörténet (Tardy László tanította) és egy
ideig magyar gregoriánum tantárgyakkal − ez
utóbbit Dobszay László tanította. A Karnagyképző
elindulásától párhuzamosan működött a két tanfolyam, és az egyik napon
közös órákra is nyílt lehetőség. Az így megnövekedett létszámmal már
igényesebb énekkari munka is lehetővé vált.
Mind
a Kántorképzőbe, mind a Karnagyképzőbe határon túli magyar növendékek
is jöttek: Erdélyből, Délvidékről, Felvidékről, Kárpátaljáról. A
tanfolyamok irányítása a Magyar Liturgikus és Egyházzenei Intézet megalakulása
óta (2002) a Püspöki Kar rendelkezése értelmében már nem az OMCE, hanem a
MALEZI feladata. Az 1972-ben elindult magasabb szintű képzésben a
2011/2012-es tanév végéig 155 hallgató vett részt, legnagyobb részük
oklevéllel, illetve egyházkarnagy-oklevéllel fejezte be tanulmányait.
Főiskolai
kántorképzés különféle helyeken
Takáts Nándor (1927–2016) székesfehérvári megyéspüspök
1990
után A rendszerváltás után egyházi főiskolákon is
indult kántorképzés: Zsámbékon, az Apor Vilmos Tanítóképző Főiskolán
Takáts Nándor székesfehérvári megyéspüspök kezdeményezésére a tanítói szak
mellett indult el a kántorképzés a ’90-es évek közepén, de ez néhány évi
oktatás után abbamaradt. A jelenleg Vácott működő tanítóképzőben
a közelmúltban – az akkreditációt megszerezve – újraindították a szakot.
Veszprémben a Hittudományi Főiskola keretében 1993-ban szervezték meg a
kántorképzést, melyet Szendi József érsek úr énektanár-képzéssel is szeretett
volna összekapcsolni, de ez nem valósult meg, a kántorképzés pedig 2000-ben
megszűnt. Az 1990-es évektől valamennyi képzési formára jelentős
hatást gyakorolt és gyakorol a világi intézményekben – a Zeneakadémián,
főiskolákon, szakiskolákban és egyéb helyeken – folyó egyházzenei képzés.
A hatás a hallgatói létszám csökkenésében és a képzési színvonal emelkedésében
nyilvánul meg. A tanfolyami képzés keretei nem teszik lehetővé, hogy az a
világi zenei szakképzéssel azonos színvonalat tűzzön célul maga elé. Ennek
nemcsak a kisebb óraszám és a rövidebb tanulmányi idő az akadálya. A
növendékek nagyobb része az ország különböző helyeiről utazik a
tanítási napokra (a továbbképző jelenlegi növendékei közt van, aki
Siófokról, Füzesabonyból, Szobról utazik kéthetente Budapestre). Emellett
hiányzik az az intézményi háttér, infrastruktúra,
amely a világi képzés területén szinte mindenütt megvan. A Zeneakadémián,
főiskolákon, szakiskolákban, zeneiskolában folyó oktatás anyagi háttere
jelentősen meghaladja a tanfolyami képzés tisztán egyházi támogatását.
Mégis azoknak, akik az iskolarendszerű képzés különböző fokaiba nem
tudtak vagy nem tudnak bekapcsolódni (nem csak zenei tudás hiányában, hanem
mert pl. már munkát kellett vállalniuk, vagy már van diplomájuk, és a karnagyképzős
diploma nem számít másoddiplomának), erre a képzési formára – legalábbis a
kántorképzés és – továbbképzés szintjén – a jövőben is szükség lesz. Ehhez
azonban meg kell oldani az egyházon belüli képzés akkreditációját – hiszen az
nemcsak zenei, hanem hitéleti képzés is –, amelyre eddig még nem kerülhetett
sor.
(2014)