TURCSÁNYI
EMIL 100[1]
(Ózd, 1922. III.
31. –)
zeneíró,
karvezető, tanszékvezető egyetemi tanár
(Középiskolai ének-zenetanár;
Népművelési Intézet-munkatárs;
Zeneművészeti Szakközépiskola,
Győr-tanár, majd igazgató; Liszt Ferenc Zeneművészeti
Egyetem Zeneiskolai Tanárképző Intézet Miskolci Tagozat-igazgató és zeneelmélettanár; Liszt Ferenc
Zeneművészeti Főiskola
Zeneiskolai Tanárképző
Intézetek igazgatója, elmélettanár);
I.
Hosszú
éveken keresztül hasznos tagja volt a Parlando
szerkesztő bizottságának is. Zeneművészeti tudását számos esetben
tette közkinccsé írásban.
,Agócsy László, Bárdos György, Friss
Gábor, Kalmár Márton, Kontra István, és Turcsányi
Emil
Turcsányi
Emil: A zenei ismeretterjesztésről (Parlando, 1962/12.)
Turcsányi
Emil: Mit jelent a bitonalitás (Parlando, 1964/2.)
Turcsányi
Emil: Mit jelent … a poliritmia
és a polimetria (Parlando, 1964/4.)
Turcsányi
Emil: Mit jelent … a poliritmika és a polimetria?
(II. rész) (Parlando,
1964/5.)
Turcsányi
Emil: Mit jelent … a monotematika? (Parlando, 1964/9.)
II.
Turcsányi Emil hozzászólása az Országos Zenepedagógus Szakosztály II.
kongresszusa
Turcsányi Emil, a győri Zeneművészeti Szakiskola
igazgatója hangsúlyozta a zeneiskolák és közoktatási intézmények közti
kapcsolat fokozottabb elmélyítésének szükségességét.
„Igen nagy problémát jelent ma is az
általános iskolák énekoktatásával való szoros együttműködés. Sok
különjárat van, sok hiábavaló időtöltés.
Engedjek meg ezzel kapcsolatban, hogy egy szerencsés kísérletet említsek, a
soproni iskolarendszert. Sopronban sikerült két iskolában egyesíteni a
zeneiskolában tanulókat. Ezzel az eljárással lényegében megszűnik a
keresztben oktatás, az általános iskolákban zenei szakemberek tanítják az
éneket, tehát tulajdonképpen egy közbevetett megoldás jött létre az általános
iskolai képzés és a zenei általános iskola között. A tanulók heti négy órában
tanulják az éneket, tehát így szerencsésebben és eredményesebben folyik a
tanítás.
Javaslom, hogy ezt a módszert az illetékesek vizsgálják felül, próbálják
ennek az egészséges oldalát kitapasztalni és más területen is hasznosítani.
Ugyancsak központi kérdés a zenei általános iskolákkal való
kapcsolat. Örvendetes tény, hogy szaporodnak a zenei általános iskolák, s ez ma
már sikeresen folyik. Van azonban még néhány probléma ezzel kapcsolatban.
Többek között ijesztő a zenei általános iskolák nagy létszáma, mégpedig
olyan szempontból, hogy nem tudjuk, hogy a zenei általános iskolát végzett
tanulók hogyan folytatják majd tovább a tanulmányaikat. Tudjuk azt, hogy a zenei
tagozatú gimnázium ezt a kérdést részben megoldja, de nem teljesen. Nem
elégedhetünk meg csupán azzal, hogy zenét szerető és zenéért
lelkesedő tanulókat bocsássunk ki a zenei tagozatú gimnáziumokon
keresztül.
Azt hiszem, hogy az idefordított erőfeszítések sok-sok
hatását és előnyét még messzebbmenően lehetne kihasználni. Gondolok
arra, vajon a zenei általános iskolát végzett tanulókat nem lehetne-e olyan
szakgimnáziumokba irányítani, ahol például a művelődésügyi dolgozókat
képeznék ki. Nem lehetne-e olyan népművelőket nevelni
bizonyos szakgimnáziumon keresztül, akik zeneileg megalapozottak, mert
zenei általános iskolát végeztek.
(Parlando 1963/5-6., 1-32. p.)