Breuer János
„A szegényeket felmagasztalod”[1]
Akkori fogalmak szerint nem volt szegény származású a kecskeméti
vasútállomás teherleadási pénztárnokának 1882-ben született fia: Kodály
Zoltán. Az apa hamarosan Szob, Galánta, Nagyszombat állomásfőnöke lesz, a
vasúti ranglétrán szépen emelkedve. De látott szegénységet maga körül a gyermek
is. „Galántai népiskola, mezítlábas
pajtásaim” – szól a Bicinia Hungarica I. füzetének ajánlása 1937-ben.
Felvidéki gyűjtőútjain 1906–1910 között vezetett naplójából Ady
vízióihoz fogható megdöbbentő képe rajzolódik ki az alkoholizmus,
betegség, koplalás sújtotta nincstelen paraszt nyomorának. Az 55. zsoltárból
idézett verssor mintegy életprogramja lesz Kodálynak, aki mottónak írta
valamikor 1949 után, egy eltépett levélborítékra: „1919 miatt egész idő alatt kommunista-gyanús, 1945 óta
reakció-gyanús igaz emberség útján.”
A „kommunista-gyanút” a Károlyi
Mihály-kormánynak „köszönhette” Kodály. 1919. február 14-én – 1918. december
31-i visszamenőleges hatállyal – Dohnányi Ernő igazgató mellé a
Zeneakadémia aligazgatójává nevezték ki. Maradt az őrhelyén, míg 1919 szeptember elején fel nem függesztették, s ellene
vizsgálatot nem indítottak. A Kodály ellen folyt fegyelmi vizsgálat
jegyzőkönyvei nyomtatásban megjelentek; a tárgyalásokra készített
jegyzetei szintén:
Semmi hatalomnak kegyét, lett
légyen bármely színű, soha nem kerestem. Semmi
koncessziót a vörösuralomnak nem tettem.
Hogy pedig kinek volt több oka
fellélegezni, ki szenvedett többet, hadd soroljam röviden fel.
Én legalább annyit szenvedtem,
tisztelt bizottság, mint akármelyik kollégám. Csak hallgattam, nem
panaszkodtam, nem igyekeztem később tőkét kovácsolni belőle.
Végigtengődtem az időt
árpakásán, mert nem volt módom, mint majdnem minden kollégának, elutazni, vagy
vidékről élelmet szerezni.
Az én szüleim lakásába is
vöröskatonákat telepítettek. Az én lakásomból is rekviráltak szobát.
Nem nagy bizalomra mutatott
irántam, hogy az én telefonomat nem kapcsolták be, mikor más kollégáké megvolt.
Alattam egy szakasz vörösőr
tanyázott, nem tudtam, mikor törnek ránk.
Végül, az én feleségem töltött
álmatlanul hónapokat, mert elfogott testvérbátyjáért reszketett.”
Kodály, kit a bolsevizmus
vádjával bírái örökre el kívántak távolítani a Zeneakadémia tanári karából,
mint üldözött sem mulasztotta el, hogy kiálljon a szociáldemokrata Reinitz Béla mellett, őt a Károlyi-kormány nevezte ki
a kultuszminisztérium színházi és zenei ügyeinek irányítására, s maradt is e
poszton, mígnem 1919 augusztusában letartóztatták, rablás vádjával perbe
fogták. Reinitz, a „tolvaj” – szabad idejében Bartók,
Kodály értő-elemző kritikusa még börtönben ült (1920. február 18-án
helyezték feltételesen szabadlábra), amikor Kodály a saját fegyelmi
tárgyalásán, 1920. január 29-én jegyzőkönyvbe mondta: „Őt, mint az igazság fanatikusát
és mint jellemet ismertem meg, melytől tiszteletemet meg nem tagadhatom.”
Tilalmas volt Balázs Béla
neve-műve is, mert – „bár kommunista éppúgy nem volt, mint Reinitz” –, irodalmi osztályát vezette a Tanácsköztársaság
Közoktatási Népbiztosságának. Bécsben mégis nyomdába adta Kodály Op. 9
jelzésű Öt dalát. 1924-ben
jelent meg, benne három Balázs-vers a költő nevén! Megjegyzem: 1935-ben A fából faragott királyfi, 1936-ban A kékszakállú herceg
vára úgy kerülhetett színre az Operaházban, hogy Balázs, a librettista,
írásban lemondott nevének feltüntetéséről. Ettől fogva emberi
életprogramjának tekintette a mindenkori üldözöttek segítését, a „szegények
felmagasztalását”. A gesztus nem, tartalma annál inkább változott a korral,
amelyben Kodály élt.
A 20-as években anyagilag
támogatta Szabó Ferencet, a koldusszegény zeneakadémistát, pedig tudta róla, az
illegális Kommunista Párt aktivistája. Magánórákon tanította is, jóllehet,
Siklós Albert növendéke volt, nem Kodályé. Koszt-kvártélyt, kenyeret szerzett
Szabónak, zenei házitanítónak ajánlván be az ifjú Nádasdy Kálmán mellé.
Buzgó és kedvelt hallgatója volt
1930 őszétől a Pázmány Péter Tudományegyetemen (ELTE) tartott
népzenei szemináriumán Gergely János – „párizsi emigrációjában fél évszázadon
át Jean Gergely” –, zeneszerzés növendéke az Akadémián, s tudtával vagy sem, az
Intézet kommunista sejtjének vezetője.
A 30-as évek végétől a
származásuk miatt üldözöttek mellé állt. Aláírta az I. zsidótörvény, az 1938:XV. törvénycikk elleni
tiltakozást (Pesti Napló, 1938. május 5.). Egykori tanítványának, az emigráció
gondolatával foglalkozó Kadosa Pálnak meleg ajánló sorokat írt. Ha valóban
kivándorol, bizonyosan talált volna méltó zenei foglalatosságot a Kodály által
kiállított angol „bizonyítvány” alapján: „Kadosa
Pál legkiemelkedőbb fiatal komponistáink egyike. [… ] Ezen felül kiváló
zongoraművész és pedagógus. Letelepedése tehát bármely országban
feltétlenül nagy nyeresége annak az országnak.”
Ha az év nem is pontos, a
közbenjárás ténye nyilvánvaló Kodály és Walter Gieseking
kapcsolatában. Földes Andornak írta 1963-ban: „Ő nagy zongorista volt, de gyenge jellem. Mikor 1938 táján nálunk
járt, kértem, emeljen szót a német hadvezetőségnél Starker
érdekében, akit akkor rendeltek valami szőrmegyárba dolgozni. Ijedten
elhárította, hogy ilyesmi nem áll módjában.”
Starker
János 1938-ban 14 éves volt, 1938 „táján” is legfeljebb egy-két évvel több.
Gyári munkára a gimnazistát akkor nem rendelték, német hadvezetőség
Magyarországon az 1944. március 19-i megszállásig hivatalosan nem
parancsnokolt. Kodály vagy ez után interveniált Gieseking
segítségét kérve, vagy korábban magyar hatóságnál, s remélte a pianista
közbenjárását.
Megkísérelte a munkaszolgálatra
behívott muzsikusok mentesítését. 1943-ban a zeneszerzésosztályában 1940-ben
végzett Weiner László érdekében fogott tollat:
„Mélyen tisztelt Vezérőrnagy Úr!
Engedje meg, hogy szíves
figyelmébe ajánljam Weiner László volt tanítványomat. Mint zeneszerző és
zongoraművész a legszebb reményekre jogosít. Két éve az állami pályázaton
egy műve díjat nyert. Miután ő már 13 hónapot töltött
munkaszolgálatban, részben súlyos kézi munkával, úgy látom, ilyen szolgálat
folytatása egész jövőjét kockára teszi, s ezzel őt alkalmatlanná
annak a kulturális munkának elvégzésére, melyre felkészült s melyre hivatása
van.
Kérésem az, hogy amennyiben a
szolgálati érdek engedi, jövőbeli beosztásánál hivatása és egyéni
képessége legalább annyiban tekintetbe vétessék, hogy jövője ne válhasson
kérdésessé.
Bízom benne, hogy amennyiben
ily megoldás lehetséges, az méltóságod jóindulatán nem fog múlni, és vagyok
Bpest. 1943. júl. 12.
őszinte nagyrabecsüléssel
kész tisztelő híve
Kodály Zoltán”
A címzett neve a levélből
nem derül ki, talán Rőder Jenő, kinek
Kodály írt a keltezés napján (kötetbe gyűjtött levelezésében lappangó
írásként szerepel). Hogy akkor hasznát vette-e ennek a közbenjárásnak Weiner
László, nem tudhatom; a háborút nem élte túl.
Egy héttel Szálasi
hatalomátvétele előtt a szintén mártírhalált halt Deutsch Jenő
érdekében írt:
„Deutsch Jenő volt tanítványom a
legkiválóbb és legsokoldalúbb magyar zenészek egyike. Eltűnése - ha
véglegesnek bizonyulna, a legfájdalmasabb vesztesége volna zeneéletünknek.
Nemcsak kiváló zongora- és orgonaművész (e tekintetben távollévő
tanára, Bartók Béla nevében is nyilatkozhatom, mert ismerem a véleményét),
hanem rendkívüli zenei intelligenciája, a zeneszerzés minden ágában való
jártassága következtében nagyrahivatott pedagógus, e
téren eredeti gondolkodó és cikkíró. Foglalkozott zenei folklórral is, itt a
fonográf-felvételek lejegyzésében nagy gyakorlatra tett szert, mint bevált
munkatársunkat különösen fájdalmasan nélkülözzük.
Hozzátéve, hogy mint ember és jellem,
szerénysége és feltétlen megbízhatósága által olyan jelenség, aki a mentesítés elbírálásánál alkalmazni szokott mértéket messze
meghaladja, kérvényének kedvező elintézését a legmelegebben ajánlom.
Budapest, 1944. okt. 8.
Kodály Zoltán”
Kérdéses, vajon eljutott-e a
munkaszolgálatos táborba az írás, életben találta-e a muzsikust egyáltalán.
Legány
Dezső kutatásaiból tudjuk, Kodály még idejében megkísérelte kimenteni
az országból két kedves tanítványát, Deutsch Jenőt és Weiner Lászlót.
1939-ben Ausztráliában, a Melbourne-i konzervatóriumban keresett állást a
számukra - eredménytelenül.
E témakörhöz tartozik, hogy a
Kodály-házaspár 1944-ig, a német megszállásig – vagyis a vállalkozás
megszűntéig – már-már tüntetően látogatta az OMIKE
hangversenyeit-operaelőadásait. Az OMIKE az
Operaházból, a zenekarokból-színházakból kiebrudalt zsidó művészeknek
nyújtott kenyeret s szereplési alkalmat.
* * *
„Az
igazságtalanul üldözötteket minden rezsim idején védtem és védeni fogom.” –
jegyezte fel Kodály egy noteszba, feltehetően 1945–46 táján.
A háború végét üldözöttként rejtőzve
túlélő Kodály mentőakcióinak 1945-ben megváltozott az iránya, bár
ismét az igaztalanul meghurcolt muzsikusok mellé állt. Mindent elkövetett annak
érdekében, hogy Dohnányi Ernőt ne nyilvánítsa háborús bűnösnek – mert
nem volt az – a fasiszta múltat kivizsgáló zeneakadémiai igazoló bizottság.
Mégis megtörtént e szégyen, elsősorban a pártok delegátusaiból álló
testület parasztpárti és szociáldemokrata képviselőjének
erősködésére. Valószínűleg Kodálynak is része volt abban, hogy az
igazságügyi miniszter rendeletére 1945. december 14-i dátummal törölte
Dohnányit a háborús bűnösök névjegyzékéből, ezáltal mentesítette a
vád alól. Mindazonáltal keserves évek vártak emigrációjában a zseniális
muzsikusra, amerikai társadalmi szervezetek még 1949-ben is nyomoztak Dohnányi
állítólagos náci múltja után.
Az igazolóbizottság mondvacsinált
indokokkal kívánta eltávolítani a Zeneakadémia igazgatói posztjáról Zathureczky Edét, a zseniális hegedűművészt és
pedagógust, mert a grémium szociáldemokrata zenésztagja vágyott e tekintélyes
pozícióra. Kodály két levelet is írt Keresztury
Dezső kultuszminiszternek, e túlkapás leállítására kérve őt. Írt ez
ügyben Kadosa Pálnak is. Elment Zathureczky mellett
tanúskodni az igazoló bizottság ülésére. Védőbeszédéhez éppúgy készített
jegyzeteket, mint 1919-20-ban, a tulajdon fegyelmi tárgyalásához.
„Amint
közeledtek az igazoló eljárások, csakhamar világossá lett előttem, hogy Zathureczky ellen személyi hajsza van szervezés alatt. –Ez
az, ami erkölcsi kötelességemmé teszi, hogy itt megjelenjek. Egyesek azt a
dogmát hirdetik, hogy mindenkinek pusztulnia kell, aki az előző
uralom alatt vezető állásban volt. Másutt az igazoló bizottságok egyenesen
kvártély csináló bizottságok módjára működnek
maguk és barátaik számára. Aggállyal nézik ezt a demokrácia igaz hívei. [… ]
Mennél több abszurd ítélet hangzik el, annál jobban aláássa az egész igazoló
eljárás hitelét, kiváltja a reszenzust és az
ellenintézkedéseket. Oda fogunk jutni, hogy az egész igazolás haszontalan
komédiává lesz. A Zathureczky-ügy különösen alkalmas
erre. A bizottság előtt elvonultak a hangyaszorgalommal, jobb ügyhöz méltó
buzgalommal, részben rosszhiszeműen összehordott adatok. Ennek
mérlegeléséből csak egy vélemény alakulhat ki: itt hiba nincs,
elmarasztalásra nincs ok. – Csodálnám, ha nem kérdezné magától ezek után minden
bizottsági tag: honnan szítják hát mégis a közvéleményt, hogy Zathureckyt el kell ejteni? Azt hiszem, nem ítélhet
lelkiismeretesen senki, ha nem igyekszik erre a kérdésre is választ keresni, ha
nem nyomozza ennek a közvélemény-szításnak mechanizmusát egészen a
kiindulópontig.”
Kodálynak ez a mentőakciója
szerencsésen végződött, az igazgató végül is a helyén maradt, a magyar
zenekultúra javára.
Ugyancsak 1945-ben történt, hogy Kodály
Zoltán kimentette egy nyilassá lett tanítványát az internálótáborból. Vér nem
tapadt az illető kezéhez, ám kishíján súlyos
kárt okozott a zenének. Tudta Kodály, szabad emberként sokkalta nagyobb haszon
származik zenekultúránknak majdani tevékenysége révén.
1949-ben – micsoda merészség! – levélben
fordult Kodály Rákosi Mátyáshoz, kérve a letartóztatott-megkínzott Mindszenti
József bíboros-prímás szabadon bocsátását. A levelet aláírt Calligaris
Ferenc pápai kamarás és – ha jól emlékszem – Szekfű Gyula történész. (Az
írást vagy hét-nyolc éve a 168 óra hetilap közölte némi kitakarással; papírjaim
között sajnos elkallódott, idézettel nem szolgálhatok.) A közbenjárásnak,
természetesen, semmi foganatja nem volt. „Haszna” csak annyi, hogy a hatalomnak
Kodály írásos dokumentumot szolgáltatott „klerikális-reakciós” nézeteiről.
„Kitelepítettek” feljegyzés az
50-es évekből; a cédulára írt nevek nyilván a segítségére szorultak.
Közbenjárása az akkori körülmények ismeretében aligha járhatott eredménnyel.
Aminthogy a feloszlatott szerzetesrendek internált tagjain sem segíthetett a
mélyen vallásos Kodály. „Sokszor gondolunk Önre és sorstársaira.” – írta a
Kecskemétre internált páter Szedő Dénes ferences szerzetesnek, öt
Kodály-kórusmű szövegírójának. Tudhatta pedig, levelét a cenzor előbb
olvassa a címzettnél.
A biztos nyomortól mentette meg egykori zeneszerzéstanítványát, Kertész Gyulát, ki 1930-ban Bárdos
Lajossal együtt alapította a Magyar Kórus kiadót. Kertész kiváló szervező
volt, született érzékkel a reáliák iránt. Múlhatatlan érdemeket szerzett a
kiadó felvirágoztatásában, az Éneklő Ifjúság mozgalom országossá
fejlesztésében. Mivel a kiadó kiterjedt egyházzenei publikációs tevékenységet
(is) folytatott, vagyis a kor szóhasználata szerint egészében volt
„klerikális-reakciós”, 1950-ben bekövetkezett államosítása után nem juthatott
volna vezető embere új álláshoz-munkalehetőséghez. Kodály fogadta be
Népzenekutató Csoportjába Kertész Gyulát, függetlenül attól, hogy egyáltalán
nem volt zenefolklorisztikai előélete.
1954-ben, Nagy Imre
miniszterelnöksége idején nyílt meg a Lórántffy
Zsuzsanna utcában az első budapesti ének-zenei általános iskola.
Igazgatójául Kodálynak sikerült kineveztetnie Bors Irmát, a kiváló
zenepedagógust, ki a rendházak feloszlatásáig soror
Virginia néven Vincés apáca volt. 1957–1959 között oroszlánként harcolt Kodály
az oktatás magas rangú hivatalnokaival az iskola igazgatójáért – hasztalan. A
mintaiskolának számító intézményben fel kellett számolni a klerikális
befolyást.
1950-ben Kodály fogadott védőügyvédet
a koncepciós perbe fogott Szomjas-Schiffert György népzenekutató mellé, s a
kémkedéssel vádolt tudóst felmentették; hozta ki a börtönből utóbb Halmos
László zeneszerzőt, a jeles győri egyházzenészt. 1956. szeptember
16-i levelében a bebörtönzött Pálóczi Horváth Lajos népzenekutató
kiszabadításáért interveniált az igazságügyi miniszternél.
Miután Vásáry
József a neves debreceni kisgazda várospolitikust kitelepítették, Kodály minden
módon támogatta több mint gyanús káderlappal rendelkező fiát, Vásáry Tamást. A legjobb hangversenyzongorát vette meg a
számára, intézkedett, hogy legyenek hangversenyszereplései, húszévesen
kineveztette szolfézstanárnak a Zeneakadémiára, hogy legyen állása, havi fix
jövedelme. Utánanyúlt, amikor 1956-ban Vásáry elhagyta
az országot, mert nehezen indult a muzsikuskarrierje. Kodály számos nyugati
zenészbarátjának – közöttük Ernest Ansermer
karmesternek – ajánlotta figyelmébe a ragyogó tehetségű fiatal pianistát,
kinek fényes pályafutására ez a közbenjárás nyilván hatással volt.
1956. október 22-én – hétfőn – este
rendezték a Nemzetközi Bartók Fesztivál záróhangversenyét Budapesten. (Számomra
több mint emlékezetes ez a koncert, hisz Cziffra György játszotta Bartók évekig
formalistának bélyegzett II. zongoraversenyét). A 74
éves Kodály, a magyar zenekultúra „házigazdája”
minden
zenei-társadalmi eseményen jelen volt. A kimerítő hetek lezárultával másnap, pihenni, Galyatetőre utazott
törött lábú hitvesével. 1957. január 8-án tért vissza a fővárosba. Két
napra rá – szinte első dolga volt ez – beadványt írt a Honvéd
Művészegyüttes hírneves férfikarának megmentéséért. Az együttes
ősszel Kínában turnézott, Moszkván keresztül tért haza. A Vass Lajos
vezette énekkar politikailag „méltatlanul” viselkedett, büntetésül a hadsereg
megszüntette 1957-ben a fenntartását. „A Honvédelmi Minisztérium illetékes
szervénél közölték: »A hadsereg az
énekkarra nem tart igényt.«” (Népakarat, 1957. január 15.) A katonákat nem
sikerült jobb belátásra bírnia Kodálynak, elérte azonban, hogy e kiváló dalos
közösség fennmaradjon; Állami Férfikarként működött két esztendeig a
Filharmóniában, míg 1959-ben visszafogadta a sereg.
Kállai felirattal került
nyilvánosságra nemrég Kodály két feljegyzése, meglehet, levéltervezet
1957-ből vagy 1958-ból. Idézem: „10 év: akik nem ismerték és nem
szerették. Erőszak, hazugság. Ok és okozat, mathematikai
bizonyosság. Bika végre felugrik és döf. Szervezetlen, esztelen, céltalan. Nem
kintről szerveződik: belülről izgatták, tíz év[e]
folytonosan. –Agresszió tünetek: ismét? Belülről izgatás fokozódik.
Ártatlanok üldözése, oktalan bosszúhadjárat, justizmord. Amint az egy ponton
tisztán megfigyelhető (Haynau). […] Ülnek a fellegvárban, nem tudják, mit
érez, gondol a nép, melynek nevében uralkodnak. Ez a módszer állandósítja
októbert. […] Az a ló, melynek véresre rángatják a száját, végre megbokrosodik.
– A bika, ha nyugtában folyton piszkálják, végre felugrik, és döf, akit lát. – Népet
kormányozni nem lehet néppszichológiai ismeretek nélkül. És szeretet nélkül nem
lehet hibáiról leszoktatni.” – Kodály értékelése merőben különbözik a
hivatalos állásponttól!
E jegyzet elemei visszatérnek az
első fokon halálra ítélt Mécs Imre kegyelmi kérvényét támogató levelében:
Budapest,
1958. december 7.
Kedves Kállai elvtárs,
megint halálra
ítéltek – törvénytudók szerint jogtalanul – egy 24 éves elektromérnököt. Az
1956-ban kimentek hiányát hogyan pótoljuk, ha kiirtjuk az ittmaradottakat,
aki kimehettek volna, ha akarnak. De nem akartak, ezért ez legyen a sorsuk?
Minden kérésem az, légy szíves odahatni, hogy a legfőbb ügyész figyelmére
méltassa a védő fellebbezését. Írtam ugyan neki, de nem ismerem
személyesen, s nem tudom, megkapta-e.
Elvi szempontból kívánatosnak tartom, hogy
vége legyen már a justizmordok sorozatának. Mennél több családot érint, annál
jobban növekszik a gyűlölethullám, amivel végre semmiféle Kormányzat nem
tud megbirkózni. ’Oderint dum
metuant’ [Gyűlöljenek, ámde féljenek] alapján
nem lehet tartósan kormányozni, legkevésbé magyarokat.
Remélve, hogy ebben egyetértesz, közlöm a fellebbezés számát.
1958 BFL.
25826. Mécs Imre IX. r. vádlott.
Szíves köszöntéssel:
Kodály Zoltán
A kérés ellenére is kemény tónusú levél tegező
hangját – „légy szíves odahatni” – magyarázza, hogy Kodály tagja volt a
Hazafias Népfront Országos Tanácsának, Kállai meg, 1958 januárjától, elnöke a
szervezetnek. Mert egyebekben fölöttébb ritkán – kevesekkel – tegeződött.
Kodály akciója – mint tudjuk – eredményes volt.
Mécs Imre beszélte el,
hogy Csorda Romána egykori apáca teremtette meg családja és Kodály Zoltán
között a kapcsolatot. Az apácarend által fenntartott Ranolder
Intézet kiváló zenetanára, 1940-től igazgatója, rendfőnöke volt
ő egykor, az Éneklő Ifjúság mozgalom jeles kóruskarnagya. Reá már
valószínűleg kevesen emlékeznek, munkatársára, a szárnyai alatt oly nagy
művésszé növekedett Andor Ilonára, remélem, többen.
Mécs Imre emlékezete őrzi,
Kodály – „arra is vállalkozott, hogy ha másodfokon is halálra ítélnek, akkor
édesanyámmal együtt azonnal ’fölmegy’ Dobihoz, s
kegyelmet követel számomra.” Nem csupán
tekintélye okán tehette (volna) meg ezt, gyakran találkozott Dobi Istvánnal, az
Elnöki Tanács elnökével Galyatetőn, hol mindkettejüknek állandó lakosztály
állt a rendelkezésére.
Zathureczky
Edét, a Zeneakadémia igazgatóját először 1945-ben sikerült megmentenie
Kodálynak. Az igazgató mintegy „hivatalból” lett 1956-ban az Akadémia forradalmi
bizottságának elnöke, majd több százezernyi társával elhagyta az országot.
Kvázi legálisan, egyéves szabadság birtokában, engedéllyel (bizonyára még
időben intézte el a nyugati turnéitól hét évre elzárt művész, Bartók
egykori szonátapartnere). Kodály minden követ megmozgatott, hogy Zathureczky újabb egy év szabadságot kapjon, az 1957/58-as
tanévre. Hazavárta, hazavártuk. Igazgatói posztja – ez megfelelt Kodály
intencióinak – két tanévre betöltetlen maradt, a Zeneművészeti
Főiskolát háromtagú grémium vezette. Végül azután Zathureczky
Ede 1959. május 31-én bekövetkezett korai halálával, céltalanná vált minden
további erőfeszítés.
1959-ben nyugdíjazta a
Zeneakadémia az akkor már 69 esztendős, az intézetben négy évtizede tanító
Molnár Antalt, Járdányi Pál tanári állását pedig megszüntette. Kodály meleg
hangú levélben próbálta enyhíteni első monográfusának, Molnár
professzornak bánatát (haláláig nem heverte ki e sértést).
1957-ben Molnár Antalt, a
tantestület roppant tekintélyű tagját bízták meg ama fegyelmi bizottság
elnöki teendőinek ellátásával, amely a főiskolán lezajlott
„ellenforradalmi” események kivizsgálására, példás büntetések kiszabására
rendeltetett. A feladat alól kitérni nyilván nem lehetett, a vizsgálat azonban
kutyakomédiává változott, a bizottság elnöke semmiféle büntetés kiszabására nem
volt hajlandó. Még abban az évben Kossuth-díjat kapott Molnár professzor, ki,
miután 1949-ben az MDP Kultúrpolitikai Akadémia zenész előadójától
megkapta a burzsoá zenetudomány bélyegét, évekig egy sort sem publikálhatott.
El is fogadta, meg nem is, a velejáró pénzt szétosztotta a Zeneakadémia
rászoruló kollégistái között. Két év múlva megkapta az obsitot.
Külön fejezet lehetne a Kodály
által, arra érdemes muzsikusoknak írt ajánló levelek ismertetése. Figyelme
nyugdíjügyek kedvező elintézésére éppúgy kiterjedt, mint általa nagyra
becsült muzsikusok kitüntetésére) Komor Vilmos karmesterünk Kossuth-díjáért
1955-től kilenc éven át csatározott).
***
Amennyire tudom, az egyébként természete szerint is szűkszavú
Kodály nem beszélt arról, hogy kinek, mikor, miben segített. Vázlatos
áttekintésem nyilvánvalóan hiányos, archívumokból bizonyára sok dokumentum
kerül még elő. Humanizmusának lényegéből fakad a mindenkori
üldözöttek gyámolítása. A kommunistagyanús, reakciógyanús, mára egyesek szerint
populistagyanús Kodály Zoltánt soha, semmi nem tántoríthatta el ettől az
életprogramtól.
Vajon ki mellé állna 120. születésnapjának esztendejében?
(1992, 2002.)
Írásom 1992-ben, a szegedi Tiszatáj decemberi
Kodály-számában, majd változatlan formában 2002-ben, tanulmánykötetemben jelent
meg (Kodály és kora. Kodály Intézet, Kecskemét). Időközben előkerült,
vagy általam nem kellően elemzett korábbi dokumentumok közreadása
reményeim szerint indokolhatja e kibővített változat elkészítését. (B.J.)
1959-ben Bors Irmát eltávolították a „Lórántffy”
igazgatói posztjáról, Járdányi Pált a Zeneművészeti Főiskola tanári
karából. Járdányi felmondó levelét Aczél György, a Művelődésügyi
Miniszter első helyettese írta alá, ami már önmagában is eléggé szokatlan
eljárás. Indoklás: „Ön helytelen politikai nézetei következtében nem képes
hallgatóit szocialista szellemben nevelni és ezért a pedagógiai munka
ellátására nem alkalmas.” Meg kell jegyeznem, hogy nekem Járdányi tanár úr 1951
őszétől két tanéven át népzenét, 1957 őszén-telén szolfézst
tanított, kizárólag zenei szellemben, politikáról, világnézetről,
ideológiáról nem esett szó. A szocialista szellemet a marxista tanszék volt
hivatva átplántálni, ám óráiról kozmikus mennyiségű igazolatlan mulasztást
gyűjtött össze a Főiskola diáksága. Egy rosszalló miniszteriális
levél közli, hogy az ország valamennyi felsőoktatási intézménye közül
tetemes előnnyel bajnok a Zeneművészeti Főiskola a marxizmus
órákon való lógásban, ráadásul az igazgatóság nem hajlandó ezt a magatartást
fegyelmi büntetésekkel „honorálni”.
Nos, Kodály Zoltán írásban kért
a legfelsőbb helyen perújrafelvételt Bors Irma és Járdányi Pál ügyében.
Galyatető
[1959] szept. 1.
Igen tisztelt Kádár Elvtárs!
Győri beszédét olvasva, ezen a
mondaton akadok meg: „Általában abbahagytuk az emberek ide-oda cserélgetését és
dobálását.”
Nos, a népművelési minisztérium nem
hagyta abba, sőt, mintha most kezdené. Mégpedig oly mértékben, ami a
népművelésnek határozottan a kárára van.
A Lorántffy utcai zenei ált. iskola évek óta példakép, hazai és külföldi szakemberek
csodájára járnak. Új, zenetudatlan igazgatónője most rendszeresen
tönkreteszi. Először áthelyeztette Bors Irma tanárnőt, aki az iskola
lelke és megteremtője, az ország vitathatatlan első szakembere,
akihez a főiskola tanárjelöltjei már 1942 óta járnak gyakorlati tanítást
tanulni (ekkor pedig még apáca volt), egy olyan iskolába, ahol csak heti 2 óra
ének van, ahova nem járhatnak tanárjelöltek, s ahol havi 500 Ft-tal kevesebb a
fizetése. Ezenkívül áthelyeztetett az igazgatónő
még 3-at a legjobb szakerők közül, valamennyit egyetlen komoly kifogás,
vagy éppen vád nélkül.
Ezzel az iskolát tönkretette
[…]
Hasonló eset a zenei főiskolán
Járdányi Pál eltávolítása, aki zeneszerzőnek és pedagógusnak egyaránt
kiváló, utóda akárki lesz, csak süllyedést jelenthet. Szintén komoly ok nélkül.
[…]
Így nehéz országot építeni.
Ajánlom szíves figyelmébe a csekélynek
látszó, de kihatásában mind a tanítás, mind a közvélemény szempontjából nagy
horderejű ügyeket.
Tisztelettel:
Kodály
Zoltán
Kodály Zoltán tanár úrnak
Galyatető
1959. október 15.
Igen tisztelt Tanár Úr!
Bocsásson meg nekem a késésért, amellyel
szeptember 1-jén kelt levelére válaszolok. E késésnek csak egyik oka az, hogy
tájékozódnom kellett a szóvátett ügyekben. […]
Megmondhatom, hogy Boros (sic!)
Irma-ügyben véleményem szerint lett volna más, célszerűbb eljárás is, mint
eltávolítása a Lorántffy utcai iskolából. Ez azonban megtörtént. Részben
helyrehozza az ügyet az, hogy már van megoldás, amennyiben ha másutt is, de
ismét zenei iskolában tanít.
[…]
Másként áll a dolog Járdányi tanár úr
elbocsátása kérdésében, amely elleni tiltakozásában véleményem szerint Önnek
nincs igaza. […] Járdányi tanár úr elbocsátása ugyanis okkal, mégpedig alapos
okkal történt. Hiszen ő maga, nyugodt beszélgetés keretében kifejtette
nézetét rendszerünkről, amely nézetek között a Bach-korszak feldicsérése a
mai rendszerrel szemben, még nem is a legreakciósabb megállapítás volt. Ez egy
közalkalmazottól az állammal és a rendszerrel szemben, amelynek intézményében
tanít, egy kissé több a soknál.
[…]
Minden jót, egészséget kívánok
Önnek. Ha valamivel megbántottam volna e levélben akaratom ellenére, akkor se
feledje, hogy engem az Ön iránt érzett megbecsülés és jó szándék vezetett.
Tisztelettel:
K.J.
[szignó]
Igen tisztelt Kádár Elvtárs!
Nagyon köszönöm gyors és beható válaszát,
amit nem is vártam előbb: hiszen szakminiszterem egy régebbi levelemre sem
válaszolt máig.
Ha valahol, a pedagógiában volna szükség
egy kis állandóságra. A Népművelés nagy nyári mozgalma indított
levélírásra. A győri konzervatóriumnak 13 év alatt már hetedik igazgatója van.
Bors Irma főleg annak örül, hogy
tisztán a tanításnak élhet (29 órája van), és megszabadult a helyettes
igazgatói terhektől. Igazgatónője ugyanis úgy fogta fel a „helyettes”-t, hogy az végezzen mindent „helyette”.
Kérdem: ki árt többet a rendszernek: egy
volt apáca – mellesleg munkájában a legjobb –, aki „szerzetesi buzgalommal”
tanít és ezzel számtalan gyermeket boldogabbá tesz, mert megnyitja előttük
a zene csodáit, vagy egy felfuvalkodott, zenetudatlan igazgatónő, aki csak
reprezentál, telefonál, terrorizálja a szülőket és gyermekeket, a
„hatalmat” képviseli és gyakorolja […]
Járdányi nézetei már eltorzítva kerültek
Ön elé. Ő mindössze arra a történeti tényre mutatott rá, hogy 49 után az
írókat nem üldözték, noha Arany, Vörösmarty, Bajza többé-kevésbé aktív
támogatói voltak a Kossuth-kormánynak. Ami hibára még rámutatott, annak
javítása éppen a rendszer érdeke. Óráin kizárólag szakmájával foglalkozott.
Eltávolítása a fiatalságra ellenkező hatást vált ki, mint amit vártak. Elsősorban
azért, mert a főiskolai szakma süllyedését jelenti. […]
Levele őszinte hangját külön
köszönöm. […] Örülök, hogy látja törekvéseim végső célját […]
Budapest, 1959. október 21.
Köszönettel és tisztelettel:
Kodály Zoltán
Kodály Zoltán első levele kézirat,
Kádár János válasza gépirat másolata, Kodály viszontválasza írógépen készült.
Huszár Tibor, a Kádár-levelezés sajtó alá rendezője (Osiris kiadó, 2002)
az Országos Levéltárban őrzött dokumentumok közül előlegben
publikálta az addig ismeretlen levélváltást a Magyar Hírlap 2002. február 2-iki
számában. Terjedelmi okokból csupán szemelvények idézésére szorítkozhatom.
Huszár Tibor publikációjából tudható, Aczél György információi alapján
reflektált Kádár a Kodály-levél szakmai kérdéseire.
Befejezésül egy újsághír. Egy
ország ismerhette volna, hisz nem egyes veszélyeztetett embertársainak, hanem
egy egész ország népének védelmét szolgálta.
A Népszabadság 1956. november
4-én, vasárnap (I. évf. 3. szám) közölte a Magyar Távirati Iroda hírét:
„Kodály Zoltán távirata. Kodály
Zoltán táviratot intézett a szovjet zeneszerzőkhöz, amelyben kéri,
járjanak közben kormányuknál, hogy a szovjet csapatokat azonnal vonják ki
Magyarország területéről.”
Ismerhette volna – írom, hiszen november
4-én hajnalban megindult a szovjet általános támadás; kétlem, hogy ezenközben
bármilyen sajtótermék eljuthatott az olvasóhoz. Az idézett hír „némi”
késedelemmel vált publikussá; 2006. november 4-i számában közölte újra a
Népszabadság.
Mint már említettem volt, Kodály
Galyatetőn tartózkodott. Hogy a sürgönyt sikerült-e feladnia
s ha igen, eljutott-e Moszkvába a címzettekhez (feltehetően a Szovjet
Zeneszerzők Szövetségéhez), nem tudhatom. Szinte bizonyos, hogy az ottani
cenzúra visszatartotta, ha mégis célba ért, sem lehetett semmi hatása az SZKP politbürójára, hisz nem a zeneszerzők döntötték el a
Kreml intézkedéseit.
Kodály Zoltán példaértékű gesztusa
az, ami fontos, jóllehet oly sok mindent élt meg a 20. század történelmi
viharaiból, hogy tudhatta, üzenete nem tarthatja vissza a szoldateszkát.