Noran-Libro Kiadó

Talán Európa-szerte egyedülálló módon, több mint fél évszázada vezeti Pásztor Béla Veresegyházat, az ország egyik legdinamikusabban fejlődő kistérségi központját –1965-től 1990-ig mint tanácselnök, azóta, mint polgármester. Nem mellékesen: a TÖOSZ alapító tagja, aki tanácsaival a mai napig befolyásolja a polgármesterek többségét. És hitvallásával: "tiszta fejjel és tiszta kézzel" tevékenykedni mindig; hozzátéve: a legfontosabb, hogy az embert a "tettei ítéljék meg". Akit ennyi ideig mindig nagy többséggel vezetőnek választanak, az kivételes ember. S valóban: sikereiben óriási szerepe van személyiségének. Mindig kifogástalan úriemberként viselkedik, s személyes kapcsolataiban bátran támaszkodhat egészen kivételes név- és arcmemóriájára. Harminc év múlva is emlékszik arra, akivel egyszer találkozott, sőt a családi hátterére is. Így a város híres piacán sétálva név szerint szólíthat meg mindenkit, akár unokája egyetemi előrehaladásáról is érdeklődve. A polgármesterség az egy szakma. Tanulni kell hozzá, de erre születni is kell. Talán a legfontosabb, hogy legyen bölcs, erős, kitartó és szerény. Vagy, ahogy e könyv főszereplője szokta mondani: „Semmi nem történhet az én kedvemért." Ajánlom e könyvet mindenkinek, egykor volt és mai polgármestereknek, de kiváltképp azoknak, akik erre a pályára készülnek.(Sz. L.)

Részletek Pásztor Béla - Szále László
Magam ura – mások szolgája c. könyvéből

A város „kulcsai” a szellem intézménye

Nagyon sok ember gondolja, hogy hívőként könnyebb élni, és könnyebb meghalni. Közéjük tartozom én is. Osztom azt a vélekedést is, hogy a vallás a társadalom immunrendszerének a része. Ha tehát a helyi lakosság lelki gondozásában fontos funkciót töltenek be az egyházak, akkor az önkormányzatnak érdeke, sőt kötelessége segíteni őket abban, hogy tevékenységüket jó körülmények között végezhessék. Vagyis megfelelő minőségben tarthassák fenn templomaikat, intézményeiket.

Minden egyházzal jó együttműködést alakítottunk ki. Mindegyik élő, gyarapodó szervezet, az volt már a háború előtt is. Elődeinktől három templomot és egy imaházat örököltünk. A templomok felújításához az önkormányzat minden esetben jelentős összegekkel járult hozzá. A baptistáknak csak imaházuk volt és egy gyülekezeti termük. Ők új kis templomra vágytak. Megterveztették, s az építést tíz millióval támogatta az önkormányzat. De nem érdekesek az összegek. A lényeg az, hogy az egyházak hitéleti, oktatási, szociális és közösségi tevékenysége gazdagítja a várost. Ezért segítjük őket, ha ez nem is szokványos is.

A legrégibb és legnagyobb a katolikus templom, amely 1778-ban épült – egy Árpád-kori templom alapjain. Ez akkor bizonyosodott be, amikor a külső tatarozás után a belső felújításhoz hozzákezdtünk. Noha tárgyi emlékek nem kerültek elő, a feltárt ősi templom falkoronáiból annyi megállapítható volt, hogy a 15. századnál biztosan korábban épült. S bár a régészek nem jutottak egységes álláspontra, én Nagy László építészünk véleményét osztom: az első templom vörös kövekből épült, ami megerősíti a feltételezést, hogy a település a nevét temploma színéről kapta. Úgy döntöttünk, a régmúltunkról hírt adó falmaradványokat, köveket megőrizzük és bemutatjuk. A munkálatok a korábban országos funkciókat betöltő műemlékvédelmi szakember, Varga Kálmán vezetésével folynak. Ő fogja kialakítani a műemlék bemutatásának végső formáját, mely közben megőrzi templom jellegét is. Megszállott, tiszteséges szakember, nyugdíjba vonulása óta a városi múzeumunk alapító igazgatója.

Az új helyzet miatt azonban a föltárási munkák jelentősen elhúzódtak, a katolikus hívek templom nélkül maradtak. Ezért új templom építése mellett döntöttünk. Az egyház támogatta elképzelésünket, bár pénzt nem tudott adni hozzá. A városban uralkodó jó együttműködési légkört jelzi, hogy az új katolikus templom felépüléséig a református templomban tartották a katolikus miséket. Az új templom 1,2 milliárd forintba került, a teljes költséget az önkormányzat állta. 340 fő befogadására alkalmas, kétszintes, az altemplomban kriptáknak alakítottunk ki helyet. (…) Az volt a célunk, hogy ne csak kőfalakat – közösséget is építsünk. Vagyis alkalmas legyen a vallásgyakorlás mellett más közösségi események, előadások, ünnepségek, s természetesen elsősorban orgonahangversenyek megtartására. Egyébként minden templomban van orgona. A katolikus és a református templomba új versenyorgonákat építettünk, felújították az evangélikusok kis orgonáját, a baptisták új templomában pedig elektronikus orgona szolgál. Külön öröm és kiváltság, hogy városunk szülötte és lakója Ella István orgonaművész, aki egyfelől sokat segített az orgonák beszerzésében és fölállításában, másfelől rendszeresen ad hangversenyeket nemcsak ország- és világszerte, hanem itthon, Veresegyházon is.

Egyházi iskolák önkormányzati közreműködéssel

Az új évezred első évtizedének vége felé már nyilvánvalóvá vált, hogy a városnak megint új iskolára van szüksége. A képviselőtestület döntést is hozott róla. Összehívtam a négy egyház vezetőit, és megkérdeztem: ki tartana fönn szívesen egy iskolát. A református egyház vezetője jelentkezett, hogy ők vállalnák az iskola működtetését. A többi egyházi vezető teljes egyetértéssel fogadta a bejelentést. Ebben nyilvánvalóan benne volt az is, hogy Fukk Lóránt volt a reformátusok köztiszteletben álló vezetője, akit röviden úgy lehetne jellemezni, hogy nem azt tette minden nap, amit lehetett, hanem annak a kétszeresét. Az önkormányzat 2011-re megépítette az iskola egyik szárnyát, ezt követően az egyház olyannyira magáénak érezte az iskolát, hogy az osztálytermek másik szárnyát és a tornatermet már maga építette fel saját beruházásban. Hasonló történt a katolikus gimnázium esetében is. Az önkormányzat kezdeményezte, Beer Miklós váci püspök pedig befogadta és támogatta a terv megvalósulását, akárcsak akkori plébánosunk, Molnár Zsolt. De támogatta a gimnázium tervét a többi egyház is. Megvásároltuk a tervezett helyen álló öreg házakat, lebonttattuk őket, s felépítettük a gimnáziumot, mely 2017. szeptember 1-én nyitotta meg kapuit. A beruházás költségeinek nagyobbik részét az egyház később visszatérítette az önkormányzatnak. S ahogy a református általános iskolába, a katolikus gimnáziumba is fölvesznek más vallású gyerekeket. Az iskolákat az egyházak tartják fenn, de a város egészét szolgálják. Hiszen az a lelki-szellemi plusz, amit a gyerekek itt kapnak, gazdagítja nemcsak őket és családjaikat, hanem a várost és az országot is.

Fölfedeztem a katolikus gimnázium előcsarnokában a faliújság hirdetményei, meghívói, fényképei mellett egy kis feliratot: „A mester csak nevetett azokon a tanítványain, akik végnélküli fontolgatásokba merültek, mielőtt elhatároztak valamit. Így fogalmazott: – azok az emberek, akik teljesen végiggondolnak mindent, mielőtt egyet is lépnének, egész életüket fél lábon töltik.” Elmosolyodtam, amikor megláttam, hiszen ez a felirat az én irodámban is ott van a falon. Lám, milyen rokon gondolkodásúak ezek a fiatalok. Rátaláltak ők is Anthony de Mello jezsuita szerzetes bölcs és szellemes kis történeteire. Hozzám közel áll ez a másik is: „Azok az emberek, akik csak akkor akarnak meggyógyulni, ha az fájdalommentes, hasonlók azokhoz, akik szorgalmazzák a fejlődést, de csak akkor, ha az nem jár változással.”

A város vevő a szépre

Veresegyház nem a reneszánsz Firenze, de sokszor nevezték már mecénás városnak. Sok művész él a városban, nem egy azért települt ide, mert látta, itt nemcsak élni jó, hanem alkotni is érdemes. Mert a város vevő a szépre. Kétségtelen, bőven adtunk és adunk megrendeléseket az itt élő művészeknek. Több tucat műalkotás díszíti köztereinket, a közintézményeket, iskolák, óvodák külső és belső tereit. Segítünk művészeinknek megélni és kiteljesedni, de a fő cél a városi környezet esztétikai gazdagítása. Az innovációs központ előtt áll Kun Éva és Módy Péter „összművészeti” Harangos kútja, melynek mindig változó eleme a finoman pergő vízfüggöny. A városház előtti téren látható Mizser Pál hatalmas kőgömbje a végtelen szimbólumával, mely kifejezi a városfejlesztés filozófiáját, miközben kedvelt „mászókája”. a zenélő szökőkútnál szívesen játszadozó kisgyerekeknek. Egyébként – árulta el Mizser Pál – ötven éve készen volt benne a motívum, de szobor csak úgy lehetett belőle, hogy megrendeltük.

A Széchenyi dombon civil kezdeményezés nyomán 2009 óta épül a Hősök ligete. Czeller Karola – vállalkozó, közéleti ember – állt a mozgalom élére, s az első szoborhoz, Batthyány Lajoséhoz pénzzel is hozzájárult. Azóta pályázatokból, vállalati és magánadományokból, de legfőképp a város pénzéből gyarapodik 1848 vértanúinak történelmi szoborgyűjteménye. Általában évente egy-egy alkotással. Ősszel avatjuk a tizenharmadikat. A szobrok ugyancsak helyi művészek alkotásai Böjte Horváth Istvántól Módy Péterig, Megyeri Lászlótól Veress Enéh Erzsébetig, Konkoly Györgyig.

Külön színfoltja és nyeresége Veresegyháznak a japán szobrászművész, Mitsui Sen erős kötődése a városhoz 1976-tól haláláig, 2016-ig. Nevéhez fűződik a Japánkert az orvosi rendelő előtt, s több szobor: a Mézesvölgyi iskola előtti „ABC” plasztikától a Pamut-tó melletti három – Az ősi jel, a Szellő és a Hullám – emblematikus szobron át a Fenyves szélén álló Újjászületés – Honfoglalás című emlékműig, amely a japán művész tisztelgése volt a magyar millecentenárium idején.

A műalkotások mellett a város arculatának meghatározó elemei a virágok – és a tisztaság.

Az elmúlt esztendőben 2300 családi ház vett részt a virágos, tiszta porta mozgalomban. S számuk évről évre növekszik. A virágos Veresegyház programhoz is egyre többen csatlakoznak. A köztereken a virágok gondozását az önkormányzat emberei végzik, Kisák Péter főkertész vezetésével, de ehhez a láthatóan virágzó eredményhez kell a lakosság tevőleges hozzájárulása is. Az ott lakók közül sokan locsolják a házuk előtti ágyások és kosarak virágait.

Az igazi siker mindig közös. S mint a zenekarban, kell prímás is, bőgős is, s mindenféle játszó, aki hozzá tud tenni, hogy az összhangzat szép, harmonikus legyen.

A lelki szövet

Az épületeknél, szobroknál, utaknál, tavaknál, közműveknél is fontosabb egy közvetlenül nem látható, de nagyon is valóságos érték: a város lelki szövete. Ezt erősíti minden társadalmi esemény, kisközösségi találkozás, utcabál, bográcsozás, sport- és kulturális rendezvény. Általuk ismerik meg egymást jobban az emberek. A régiek és az újonnan beköltözöttek, a szomszédok, a távolabb lakók néhány ilyen találkozás után már nem idegenként mennek el egymás mellett az utcán. Köszönnek egymásnak. Ezeknek a társadalmi eseményeknek a kulcsszereplői a különféle egyletek, csapatok, csoportok, egyházak vezetői, mert ők szervezik meg a találkozásokat – a szülőkét az iskolai rendezvényeken és sporteseményeken, a nézőkét a színházban, koncerteken, kiállításokon, a hívekét a templomban. Ezek a találkozások nemcsak sportról, kultúráról, hitéletről szólnak, arra is jók, hogy lássuk egymás arcát. Van rá mód bőven: a városban minden harmadik napra jut egy kulturális rendezvény. Természetesen még ezeknél is fontosabbak a kiscsoportok napi alkotó találkozásai. Tagjaik kapcsolatára leginkább a baráti jelző illik.

Az így szövődő lelki szövet a város igazi kötőanyaga, ez köti össze láthatatlanul, de nagyon is érezhetően a veresegyházi embereket egymással. A legfőbb polgármesteri vágyam és törekvésem, hogy ez az emberi közösségekből összeszőtt szövet erősödjék, növekedjék, és hassa át a város egészét. Tősgyökereseket és jötteket egyaránt. S nálunk már a gyökeresedő jöttek vannak többen. Jó látni, hogy ha valaki kilép az utcára, és találkozik egy másik emberrel, azt érezheti: nincs egyedül. Több mint húszezer lakosunk van, kis túlzással: ugyanennyi ismerős. Ez csodálatos érzés. Fontos feladatunk állami és saját erőből bevételeket generálni, okosan gazdálkodni, de az emberi kapcsolatok szövete még annál is fontosabb. A jövedelemtermelő képesség növelése csak eszköz. A cél: megteremteni a városi jóllét feltételeit. Ami nemcsak prosperáló gazdaságot jelent, hanem a lelkiállapot rendben tartását is. Csak az egyének elégedettségéből, jó közérzetéből, lelki harmóniájából fakadhat jó városi közhangulat. Ha az ember lelke nincs rendben, rövid időn belül nem lesz rendben a teste sem. Nemcsak az egyes emberre érvényes igazság ez, hanem az emberek közösségeire is.

Az asszonykórus mint szimbólum

Veresegyház modern város, de erősen ragaszkodik a hagyományaihoz. A bronzkor óta lakott hely, bár ebből a föld felett semmi sem látszik. Régi építészeti emlékünk alig van. Viszont: a hetvenes években itt folyt ásatások során honfoglalás előtti avar, szkíta és kelta emlékeket tárt fel a Nemzeti Múzeum régésze, Mesterházy Károly és történetírónk, Horváth Lajos.

Különös kettősség jellemzi tehát nálunk a fejlődést: egyszerre törekszünk új, modern város felépítésére, és az egykori falusi-népi hagyományok megőrzésére. Ezek nem állnak szemben egymással, ellenkezőleg: a hagyomány jelenti az identitás, a kultúra gyökereit, és arcot ad a modernségnek. Ez jelenik meg igen karakteresen Zsigmond László épületein és felesége belsőépítészeti munkáin is.

A másik oldalról: ugyanennek a gondolatnak a kifejezője volt Veresegyházon a Hagyományőrző Népi Együttesek Országos Találkozója, melyet Sejtes Vendel kultúrház-igazgató kezdeményezett a 1970-es évek elején, s szervezett több mint tíz éven át – korai haláláig. Ehhez kapcsolódik a veresegyházi Hagyományőrző Népi Együttes, amelyet Hajdi Józsefné Margit néni alapított 1990-ben. A csoport a helyi viselet, a népszokások és ünnepi hagyományok életben tartásával és ápolásával elérte, hogy a felnövő újabb nemzedékek az óvodás kortól kezdve megismerjék őseik viseletét, táncait, dalait, ünnepi szokásait. A kicsik talán még nem tudják, miért fontos ez nekik, de hogy örömmel vesznek részt minden megmozdulásban, az szemmel látható.

Magam is elsősorban Margit néni híres „tárlatvezetéseiből” tudom, hogy a veresegyházi a délpalóc viselethez áll legközelebb, és azt is, hogy egy ruha szinte mindent elmond viselőjéről. A korát, a társadalmi helyzetét, a családi állapotát, lakóhelyét, azt is, hogy bálba megy, templomba vagy esküvőre, sőt azt is, örömében öltözött vagy bánatában. A mai jellegtelen, egyenfarmeres világban szinte föl sem tudjuk fogni ennek kulturális és kapcsolati jelentőségét.

A hagyomány és a modernség termékeny kettősségének valóságos szimbóluma a Veresegyházi Asszonykórus, amely a nyolcvanas években tett szert országos hírnévre. Igazából rajtuk keresztül ismerte meg az ország először a Veresegyház nevet. Hagyományos népdalkörként alakultak épp ötven évvel ezelőtt Vadász Ágnes vezetésével.

Amikor 1985-ben a Z’zi Labor együttes vezetője, Janicsák István megkereste őket a közös fellépés ötletével, már több éve Pataki István vezette a kórust. A koprodukció a két István műve. Az asszonyok előtte bejöttek hozzám, kérték, hallgassam meg a produkció magnófelvételét, s hogy mit szólok hozzá, ha föllépnének helyi népviseletben egy popzenekarral. Mondtam nekik, inkább este elmegyek a kultúrházi próbára, és ott meghallgatom őket élőben. Láttam rajtuk, hogy szívesen csinálnák, de azt is, hogy nem biztosak benne. Kell nekik a biztató szó. A meghallgatás után annyit mondtam nekik, hogy nyugodtan vegyenek részt benne, tekintsék jó játéknak, ez nem az identitásról szól. Elvállalták, egy kikötéssel. Janicsák István eredetileg azt szerette volna, ha csak három, népviseletbe öltözött asszony vokálozna nekik, de a kórus egységét féltve Pataki és az asszonyok azt mondták: együtt vagy sehogy. Páratlan sikersorozat kezdődött, bejárták az országot, Erdélyt, Felvidéket, énekeltek államelnököknek, minisztereknek, főtitkároknak, egy sor olyan ember előtt, akivel az egyszerű halandók igen ritkán találkoznak. Itthon is gyakran fölléptek, s ha szakmai vagy testvérvárosi találkozóra külföldre mentünk, sokszor elkísértek oda is.

Az említetteken kívül még nagyon sok évtizedek óta működő csoportunk van. Ami azt is jelenti, hogy az új nemzedékek öröklik elődeik aktivitását, játszó- és alkotó kedvét, s életben tartják a csoportokat, amire az intézmények nem mindig képesek. A szövőkörünk idén lesz negyven éves, a Vadász Ágnes vezette Cantemus Kórus negyvenöt. Sorolhatnám őket az öt színjátszó csoporttól – kisiskolásoktól a felnőttekig – számos tánccsoporton át a Fúvós- illetve a Citerazenkarig. Művészeti csoportjaink száma a városban – ha beszámítjuk a civil szerveződésűeket és a különféle intézmények csoportjait a hastánctól a kézműves közösségekig – meghaladja az ötvenet. S az országos csökkenő tendenciákkal ellentétben nálunk folyamatosan nő ez a szám.

Zárszámadás – évről évre

Akárcsak a civil társulásoké, egyesületeké, kluboké. Kiemelkedik közülük a Civil Kör dr. Mohai Imre vezetésével, a Katonai Hagyományőrző Egyesület, a Polgárőr Egyesület és a Tavirózsa Egyesület. De most alighanem igazságtalan voltam a többiekkel szemben. A minden évben megtartott évzáró beszámolókon azonban föl szoktam sorolni őket egyenként vezetőik nevével együtt – a köszönet szavainak kíséretében. A sportági csoportokat és vezetőiket ugyancsak. Az év végi beszámolót – ami újévköszöntő is egyben – lassan ötven éve mindig megtartjuk, a város vezetőinek – önkormányzati képviselők, intézményvezetők, hivatali irodavezetők, civil szervezetek, gazdasági egységek, művészeti csoportok vezetői, sportvezetők, művészek, kitüntetettek – részvételével. Értelemszerűen ez a társaság is egyre gyarapodik (…)

2014-ben megalakult a Veres1Színház Venyige Sándor vezetésével. Kezdettől támogatjuk, csak azt kértük tőlük, hogy ne valami múló fellángolás legyen. Arra gondoltam, ha az alkotók elhivatottak, s a közönség szereti őket, a jövőben akár állandó színháza is lehet Veresegyháznak. A négy színházi és egy komolyzenei bérletsorozatot, meg az állandó telt házakat látva ez a jövő most már nem is tűnik olyan távolinak.

Voltak, akik szóvá tették, hogy túl sok nálunk a rendezvény. Valamiképp szabályozni kellene – javasolták közművelődési szakemberek is –, hogy Veresegyházon egy nap ne tartsunk három hangversenyt háromféle helyszínen, háromféle szervezėsben. Veresegyház nem Budapest, itt az egyik rendezvény elszívja a másik elől a közönséget. Vagy ha valaki mindháromra kíváncsi lenne, muszáj egyet választania, s kettőt elmulasztania. Hozzám közelebb áll a „nyíljon száz virág” elve. A kultúrát – hogy egy másik kertészeti hasonlattal éljek – dús szőlőfürtnek képzelem, és az a jó, ha abból ki-ki kedve, igénye szerint szemezgethet. A kultúra élő organizmus, hosszú távon szabályozni nem lehet, nem is kell. Az élet pedig halad, nem szabad várakoztatni. Magam, ha egy este párhuzamos rendezvény van, igyekszem belehallgatni mindkettőbe. Ebben persze a „műélvezet-halmozás” mellett az is benne van, hogy az alkotók érezzék, és a közönség is lássa: tisztelettel és érdeklődéssel viseltetem minden művészi, közösségi teljesítmény iránt.

A kultúra a hagyományból táplálkozik, és ünnepet teremt minden percével. Ez nem pénzszerző terület: szükségünk van rá, tehát áldoznunk kell rá.