MAROSSY ÉVA[1]
HUMANISZTIKUS ZENEPEDAGÓGIA
Az
elfogadás
„Aquinói Tamás szerint mindenkit csak arra
lehet megtanítani,
amit úgyis tud – arra viszont meg kell tanítani”.
Vekerdy Tamás [1]
A következő szavakkal kaptam egy új növendéket: „Van itt egy
kisfiú. Eltanácsolták egy másik tanszakról, mert nem tudta megtanulni a tanterv
által előírt tananyagot. De a gyerek nagyon szeretne zenét tanulni és ide
járni. Talán azzal a tornával tudnál segíteni neki.” (Az a bizonyos torna a
zenei munkaképesség gondozás.)
Nagyon örültem, mert szerintem minden gyerek úgy tökéletes, ahogy van.
Mindenkinek megvan a saját, egyéni tanulási tempója és módszere, amit majd
együtt megkeresünk, megtalálunk egy (meg még sok) nagyon jó, hangulatos zeneórán.
Ebben majd vagy a torna segít, vagy más, vagy a torna és még más egyéb innovatív
tanítási módszer, amit talán éppen az óra közben találunk ki, találunk meg
együtt. Azt tudtam még a gyerekről, hogy nem hátrányos helyzetű és
nem SNI-s. Egyeztettünk a szülővel és a gyerek jött is az órarend szerint.
Egyből a zongorához sietett és tanulmányozni kezdte. Miközben a klaviatúrán
kerestük ki a hangokat, mindent elmondott magáról. Mindent, amit egy gyerek
fontosnak tart magáról elmondani. Azt, hogy ő, mint gyerek hogyan éli meg
ezt a világot az ő látóköréből. Például azt, hogy semmilyen mozgást,
sportot nem szeret. Ez fontos információ, mert éppen a mozgáskészsége volt
sokkal kevésbé fejlett az átlagosnál. Az elméletet gyorsan tanulta. Megtanultuk
a klaviatúrát és elkezdtük a kottát is. A hangszert tanulmányozta, minden
irányból megnézte, még egy év múlva is. Szeretett a hangszeren játszani. Én
semmi mást nem csináltam, mint azt, hogy hagytam játszani, erre az érdeklődésre
építettem. Nem néztem azt, hogy mit kellene neki a tanterv szerint tanulnia, és
nem is csak az iskolában megtanult módszerek alkalmaztam. Nem
minősítettem, nem javítottam, hanem megmutattam, hogyan kell játszani, és ő
játszott úgy, ahogy ő tudta. Kicsit ügyetlenül, de felszabadultan. Elfogadtam,
és hagytam, hogy az érdeklődése vigye előre. Olyan nagyon
szerethető volt a nyíltságával, közvetlen egyéniségével, és azzal a lendülettel,
ahogyan egy-egy darabot gyakorolt. Mindezt unszolás nélkül. A szeretet volt
jelen az órán abban az értelemben, amelyben mindenkinek az életében jelen
kellene lennie. Tisztán, elvárások nélkül. Ebben a szeretetben fokozatosan elkezdett
fejlődni a mozgáskészsége. Az előkészítős tananyagot vettem
vele. Azt is lassabb tempóban, sokszor eljátszattam egy darabot, és ő
szívesen játszotta. Nem azért, mert ezt gyakorolni kellett, hanem azért, mert
szerette játszani.
(kulonoram.hu)
Az egyik zongoraórán átmentünk a könyvtárba. Ő ott körülnézett.
Kivett egy-egy kottát, átlapozta, majd visszarakta. Az egyik kottát kinyitotta,
megnézte, és azt mondta: Ezt én most lejátszom. Ez a darab, bár váltott kezes
és technikailag egyszerűbb, az elméleti része mégis jóval nehezebb volt,
mint amiket eddig tanult. Nem mondtam azt, hogy ez neki még nehéz. Ismerje meg
a saját képességeit. Mondtam, hogy jó. Játszd le! Az első részt
lejátszotta, azután elkezdtük kigyakorolni. Ösztönösen tudják a gyerekek, hogy
mikor mit kell megtanulniuk. Más esetekben is volt már ilyen tapasztalatom. Ez
a tudás ösztönösen ott van a gyerekekben, mint egy mag, és veleszületetten
nyitottak a világra. Szeretnek tanulni, és ha ezt a felnőtt nem nyomja el
azzal, hogy ő mit vár a gyerektől, akkor ez a tudás ki is tud bontakozni,
mint ahogy a magból is kifejlődik a növény, ha van hozzá tápanyag, víz,
levegő és napfény. A gyerekeknek az egyéni képességei is ki tudnak
bontakozni, ha szeretetben, elfogadásban támogatja a környezete.
A kézfüggetlenítés vezetékes telefonon „online” ment. Teljesen új
módszert találtam ki. Sokszor ismételtettem vele ugyanazt a gyakorlatot a
nagyon egyszerűtől fokozatosan nehezítve, mikor már az
előzőt jól begyakorolta.
Visszatérve a kontaktórákhoz újra eljátszattam vele az online
tanultakat, majd elkezdtük a következő darabot. Sokat javult a mozgáskészsége.
Most már ugyanúgy tud tanulni, mint mások. Szolfézsból jeles tanuló.
Van egy ikertestvére, monozigóta ikrek. A két, kinézetre teljesen
egyforma gyerek személyisége és érdeklődése azonban sok mindenben eltér.
Amíg az egyik zongoraórán van, a másik néptáncot tanul. Az óraközti szünetekben
átjön hozzánk, mert érdekli a zene is. Elkezdtünk tanulni, de a klaviatúrát és
az ujjgyakorlatokat az a gyerek mutatta meg, aki már régebben megtanulta.
Ezáltal felfrissíti és rögzíti az eddig tanultakat. Idővel az első
négykezest is elkezdtük „megalkotni”, és az összeférhetetlen ikrek a legnagyobb
egyetértésben, egymásra figyelve gyakorolták a darabot. Az órán derű volt
és nyugalom.
A kisgyerek alaphangulata a derű [1]. Az 1990-es évek
neurobiológiai kutatásai azt állapították meg, hogy a derű alapja a
megfelelő szintű endorfin termelés. Ez attól függ, hogy a gyerek
mennyire érzi magát biztonságban, elfogadva, szabadságban. A
neurotranszmitterektől függ az idegrendszer fejlődése, stabilitása és
ezáltal a tanulás eredménye is. Ezért a nevelés egyik legfontosabb feladata,
hogy ezt a derűt az iskolás kortól a felnőtt korig megőrizze. Az
a gyerek, amelyik felszabadult, biztonságos környezetben tanul jobban tudja a
tananyagot és eredményesebb is. Egészségesen fejlődik az idegrendszere. Ha
az általam tanított gyereket az előírt tanterv szerint próbáltam volna tanítani
– amihez nem volt érett- nem tapasztalta volna meg a játék örömét és a mozgáskészsége
sem fejlődött volna ennyire jól. Gyarmathy Éva klinikai- és
neveléslélektani szakpszichológus szerint: „A mai gyerekek idegrendszeri érése
a sok információ és a gyakrabban használt vegyi anyagok miatt megkésett” [2].
A gyerekek nem egyformán fejlődnek, ezért az, hogy az egyiknél
lassabban fejlődik egy-egy készség, az nem probléma. A túlzott elvárások
szorongást és agressziót váltanak ki, ezen kívül csökkentik a teljesítményt. Az
a tudásanyag, ami nehezebb, mint a gyerek éppen aktuális érettsége, gyakran
önbizalomhiányt is okoz, mivel jó esetben is nehezen tanulja – ha egyáltalán
meg tudja tanulni. Az is szorongást vált ki, ha az oktatási rendszer gyorsabb
tempót diktál, mint ami a gyerekek tempója. Ez a későbbiekben kihatással
lehet az emberi kapcsolataikra, családi életükre, tehát az életük
minőségére is.
Váray
Dániel (7 éves) négykezest játszik édesanyjával, Váray-Major Zsófia
zongoraművésszel, a Frédéric Chopin Zeneiskola tanárával
(Fotó/Forrás:
Oláh Gergely Máté / Klassz a pARTon!)
Fontosnak tartom a szakmódszertani tudást, de nem úgy
választok darabot, hogy most az osztálynak megfelelő, hanem úgy, hogy ez a
gyereknek megfelelő, mert most erre van szüksége ahhoz, hogy
fejlődjön. Egy pedagógus munkája több, mint az, hogy milyen anyagot milyen
módszerrel tanít meg, hiszen a tanulás az egész személyiség tevékenysége,
fejlődése. A mai teljesítményelvű világban sem az fog teljesíteni,
akitől teljesítményt követelnek, hanem az, akinek figyelembe veszik az
egyéni szükségleteit és teljes értékű gyerekkora lehet. Az iskolának nem
az lenne az elsődleges feladata, hogy problémásnak minősítsen teljesen
normális gyerekeket, hanem az, hogy ezekben az intézményekben a gyerekek
megtanulják azt, ami az életben való helytálláshoz kell. Függetlenül attól,
hogy mit tanítunk. Az adaptív személyiség csak szabadságban és elfogadó környezetben
tud kibontakozni. Szerencsére erről a kisfiúról a közismereti iskola követelményei
„lepattantak”, ha már van olyan vagány, hogy saját YouTube csatornája van. Az
nem az én egyedüli tapasztalatom, hogy a közismereti iskolákból milyen
állapotban érkeznek a gyerekek a délutáni tanításra.
Személyiségtípustól és korosztályos sajátosságtól függően
választok módszert. Mással talán szigorúbbnak kell lenni, de játszhat a hangszeren
kötetlenül, ha ezzel fejleszti magát, sokszor jobban, mint ha egy felnőtt
fejlesztené felnőttes elképzelése szerint. Szabadságban sokkal jobb
eredmények, teljesítmények születnek, mint egy elvárásokkal teli közegben. Ráadásul
ezek az eredmények, teljesítmények elvárások nélkül születnek. A
gyermekközpontúság a gyermek ismeretét igényli, ismerem, tudom, mi kell neki ahhoz,
hogy az autonómiáját tiszteletben tudjam tartani.
Az iskoláknak nem egy „anyagi tudásmassza” [3] átadása lenne az
elsődleges feladata, hanem tantárgytól függetlenül az önállóságra nevelés,
az, hogy az egyén a saját tudását építeni tudja. A humanisztikus, azaz a
gyermek szükségleteire építő pedagógia nem vált ki agressziót, hanem
stabilizálja a személyiséget.
Ahhoz, hogy a világban béke legyen, az egyes emberben kell, hogy
békesség legyen. [4]
Felhasznált irodalom:
[1] Vekerdy Tamás: Érzelmi biztonság – Mit kell(ene) tudnunk a
gyerekekről és magunkról? Kulcslyuk Kiadó (2011) ISBN 978-963-89026-9-6
[2] Gyarmathy Éva: A sajátos nevelési igényű tanulókhoz kellene
igazítani az oktatási rendszert, Varga Mónika riportja: Infostart/info rádió.
2022. 01. 02.
[3] Hamvas Béla: A világ hazahívása. MEDIO Kiadó, (2020) ISBN
978-963-9240-85-8
[4] Bagdy Emőke - Telkes József: Személyiségfejlesztő
módszerek az iskolában, Tankönyvkiadó, Budapest, (1990) ISBN 963 08 2626 0