ELHUNYT
SÁROSI BÁLINT[1]
I.
BÚCSÚ SÁROSI BÁLINTTÓL
A 98 évesen nemrég elhunyt Széchenyi-díjas
népzenekutató sok szállal kötődött alma materéhez, a Zeneakadémiához: az alábbiakban
Bolya Mátyás, a Népzene Tanszék vezetője emlékezik vissza szakmai
kapcsolatukra.
Kedves Bálint!
A megszólítás nem
véletlen, hiszen már első találkozásaink egyikén kérted, hogy
tegeződjünk és – a tanár úr helyett – szólítsalak egyszerűen Bálintnak.
Nemrég, a 95. születésnapod alkalmából vettem papírra a veled kapcsolatos
emlékeimet, és most búcsúznunk kell. Nehéz. Pedig lenne még kérdésem.
Abban a szerencsés
helyzetben vagyok, hogy az írásaid, az előadásaid és a rádióműsoraid mellett
rengeteg személyes élmény is hozzád fűz. Évekkel ezelőtt te voltál a
Magyar citerazene köteteinek szakmai lektora. Emlékszem, ahogy egyetlen
mozdulattal kihúztál több, jól megfogalmazott bekezdést, mondván, nem kell
fecsegni, hagyjuk gondolkodni az olvasót is. Ez a jó tanács azóta
is, minden leírt mondatomnál elkísér.
Te még személyesen
vettél részt az 1964-ben Budapesten megrendezett IFMC-konferencián, így
közvetlen tapasztalattal segítetted a disszertációm vonatkozó fejezetének
megírását. A legendás, Martin Györggyel közös 1965-ös etiópiai
gyűjtőutadról egyedülálló anyaggal tértél vissza. Ilyen eredményre
talán te sem számítottál, hiszen akkoriban Etiópia igazi fehér folt volt a
térképen, gyakorlatilag semmilyen kézzel fogható adat nem volt erről a
területről.
Amikor 1965. április
13-án Berlin szívében, Erich Stockmann etnomuzikológus Unter den Linden sugárút 8. szám alatt
található dolgozószobájának ajtaján bekopogtak hozzád egy távirattal, hatalmas
munkában voltál. Éppen a Die Volksmusikinstrumente Ungarns című könyv kéziratán dolgoztál, amely – igen
megtisztelő módon – a Handbuch der europäischen Volksmusikinstrumente
sorozat első köteteként jelenhetett meg.
A távirat így szólt:
„Közöljék vele, hogy hazatérése után 1–2 hét múlva Etiópiába kell utaznia. Az
előkészületek meggyorsítása céljából a Világegészségügyi Szervezet által
megkívánt oltások felvételét ott kezdje meg. Sárga könyvet vezettessen és hozza
magával.” Jellemző rád, hogy meg sem fordult a fejedben az ajánlat
visszautasítása. Negyven évesen kellően tapasztalt voltál ahhoz, hogy
megfelelően felkészülj erre a tudományos vakrepülésre, és kellően
forrófejű, hogy ne rettentsenek el a várható nehézségek.
54 évvel később
gondolataimba merülve kaptattam fel fel a budapesti
Áldás utca 11. szám alatti régi épület lépcsőházának kopott fokain. A
lépcsősor tetején résnyire nyílt ajtó mögött vártál és szívélyesen
betessékeltél. A látogatás apropója az etiópiai gyűjtés digitális
publikációja volt. Kinyílt a laptop és folytatódott a fél évszázaddal ezelőtt
megkezdett történet. Az Ethiofolk honlap filmjeit,
képeit és hangfelvételeit nézve újra felidéződött az 1965-ös expedíció.
Emlékszem, ahogy kikezdhetetlen memóriával soroltad a személyeket, a
népneveket, a helyeket, a hangszereket. Elismerő szavaid sokat
jelentettek.
Igen, lenne még
kérdésem. Amikor a tomboló covid-járvány sokadik
hulláma alatt felhívtalak, egy fiatal női hang közölte, hogy beteg vagy,
nem tudsz a telefonhoz jönni, majd lerakta a kagylót. Megszakadt a vonal, nem
lehet már újra hívni. Maradnak az emlékek, egy hihetetlen munkabírással és
ambícióval végigdolgozott élet szellemi eredményei.
Egyszer azt mondtad,
hogy nincs szükség vastag könyvekre, karcsú könyveket kell írni. Az
eredményekhez bátorság, az ötlethez pedig elhivatottság kell. Olyan
elhivatottság, amely ellenszélben is segít eljutni a célhoz. Nem a módszer
lényeges, hanem a befektetett munka, amelyet kizárólag az elért cél szentesít.
Csak legyen erőnk megfogadni minden tanácsodat.
Köszönjük, Bálint!
Bolya Mátyás
(lfze.hu,
2022. VII. 21.)
II.
Az
élő népzene
FEUER MÁRIA SÁROSI
BÁLINTNÁL[2]
Sárosi Bálint Feuer
Mária
(epa.oszk.hu)
Az
MTA népzenekutató csoportjának tudományos főmunkatársa. Az úgynevezett
fiatal generációhoz tartozik; a Zeneművészeti Főiskolán zeneszerzést
és zenetudományt végzett, a tudományegyetemen bölcsészdoktorátust szerzett.
Erdélyi származását azért kell hangsúlyozni, mert gyerekkori környezete – Csikszeredán járt gimnáziumba – lehetővé tette, hogy
közvetlenebb kapcsolatba kerüljön az ott zártabban élő, tisztábban
fellelhető népzenével. Nem tartozik a sterilen búvárkodó kutató-tudósok
közé, munkássága mindig az élethez kötődik: tudományos publikációi a
magyar nép hangszeres muzsikáját és a cigányok zenélését derítették fel, s emellett
azon fáradozik, hogy előadásaival, cikkeivel kapcsolatot teremtsen a
tudomány és a mindennapi valóság között.
-Bár
az Ön tudományos eredményei önmagukban hordozzák a választ, mégis hadd
fogalmazzam a kérdést úgy, ahogyan az emberek tudatában él: vajon Kodály és
Bartók munkássága után van-e még a népzenében felfedezni való?
-A folklórkutatás kétszáz esztendő óta
fejlődött olyanná, amilyennek ma ismerjük. A népdal fogalma még a múlt
században is a szöveget jelentette. Csak az 1800-as évek végén kezdték el
számba venni magát a dallamot, s a tudományos igényű, hitelességre
törekvő mozgalom a mi századunkban kezdődött, és Kodállyal, Bartókkal
teljesedett ki. Természetes, hogy az ő munkásságuk súlypontja is a magyar
népzene legfontosabb rétegére, a vokális anyagra esett; a hangszeres népzenét
tulajdonképpen napjainkban fedezi fel a népzenetudomány. De nem érheti be a
népzene mai kutatója az általuk feltárt vokális eredményekkel sem. Itt is
akadnak még újabb és kisebb-nagyobb felfedezni valók, a gyermekmondókától az
egyházi népénekig. Amerikában nemrég publikálták Bartók korszakalkotónak
nevezhető román népi hangszeres-zene lejegyzéseit, de Magyarországon
behatóbban csak Lajtha László foglalkozott ezzel a területtel. Jómagam a Handbuch der Europäischen Volksmusikinstrumente-sorozat szerkesztői megbízásának
köszönhetem, hogy viszonylag gyors tempóban elmélyedtem ebben a munkában, ám,
hogy a hangszeres zene még más országokban sincs felderítve, azt e monográfia-sorozat
nehezen születő következő kötetei jelzik. Azt kérdezi, van-e
felgyűjteni való eredeti anyag? Kisebb-nagyobb meglepetések ma is
mindenhol érik a népzenekutatót. Vannak még mindig felderítetlen foltok is, s
emellett a kutatás szempontjai is állandóan bővülnek: amíg van élő
népzene, addig újból és újból vissza kell térnünk a helyszínre bizonyos
dolgokat tisztázni. Népi előadásmódra például a hangfelvételeken kívül
alig vannak megfigyeléseink. S külön kidolgozatlan téma a városi cigányok
játékának megfigyelése és leírása, vagy a falusi rezesbandáké.
- Mennyiben
tartoznak ezek a népzenekutatás feladatkörébe?
- Azt, hogy mi a népzene, nem a népzenekutató
szabja meg. Neki mindent tudomásul kell vennie és tanulmányoznia kell,
amiről úgy látszik, hogy a nép magáénak érzi. Nem mondom, hogy a mi
ízlésünk szerint szép az a zene, amit a falusi rezesbandák játszanak, de annál
jellemzőbb a magyar népzene tipikus sajátosságára: a makacs
egyszólamúságra. A cigányzene vizsgálata természetesen sokkal bonyolultabb
annál, hogysem ilyen rövid beszélgetés keretében kifejthessem, milyen kapcsolat
fűz össze és választ szét olyan fogalmakat, mint magyar nóta, cigányzene,
cigány népzene, magyar népdal, hangszeres műzene, hogy mit adtak a
cigányzenészek a magyar népdalhoz. a verbunkhoz, a nótához...
-
Ezekre a problémákra válaszol az Ön Cigányzene című könyve. De hadd
kérdezzem meg azt, ami a könyvből nem derülhet ki: egyéni ízlése,
értékítélete szerint megengedhetőnek tartja-e a nóta és a népdal
stílusának keveredését például a rádió műsoraiban, hiszen a „tiszta
népzene” híveit bántják az ilyen összeállítások, a nagy tömegek viszont valljuk
be – igénylik.
- A népdal és a nóta bizonyos rétegeinek keveredése néprajzi tény. A
hagyományban legalábbis századunk eleje óta együtt él a kettő. A magunk
számára a stílusokat természetesen szét kell választani, – a nagyközönségben is tudatosítani kell a különbséget; a
gyakorlati használat számára azonban végső soron azt tartom helyesnek, ha
jó és tökéletlen között tudnak az emberek differenciálni. A nótatermés legjavát
(az igazsághoz tartozik, hogy ebből kevés van, s az is részben úton a
népdallá válás felé) nem ítélném halálra, a népdal és a tökéletesség között
pedig határozottan ellenzem a feltétlen egyenlőségi jelet. Persze azt is rögtön
hozzá kell tenni, hogy most újstílusú népdalról beszélünk, mert a régi aligha
keveredhet a nótával. Az újstílusú népdal a századfordulón robbanásszerűen
indult virágzásnak, s megszületését legnagyobbrészt a népies műdalnak
köszönheti, amelynek nyomai bizony olykor Bartók és Kodály műveiben is
felbukkannak. Mostanában elég sokat hivatkoznak a
Repülj páva meglepő sikerére. Tudja, mit gondolok erről? A siker nem
is olyan meglepő, ha közelebbről vizsgálgatja azokat, akik egyszercsak lelkesedni kezdtek a magyar népdalokért.
Rengetegen vannak közöttük, akik éppen a lényeg dolgában kevernek össze például
nótát és népdalt: a nótás attitűddel előadott legszebb régi népdalon
sem veszik észre, hogy abban már semmi sincs a teremtő népből; csak
szövege és dallama népdal, amit az előadásmód kifejez, az hívebben
tükröződik a Kék nefelejts című nótában. A
lihegő lelkesedés is mindig gyanús. Nem lehet igaz az a vélemény, amellyel
több előadásomon találkoztam, hogy tudniillik valaki „már Beethovent sem
hallgat szívesen, amióta a népzene élményével találkozott”. A népzene az
egyetemes zenekultúra része, s a kívülről jövő nem értheti meg
lényegét, ha kizárólagosnak tekinti.
-
Néhány éve még úgy tűnt, hogy a népzene hatóereje, sajnos, csak keveseket
érint, s a fiatalok számára egzotikumot, vagy kötelező iskolai feladatot
jelent, de élményt ritkán ad. Mostanában viszont, mintha világszerte divatba
jött volna, s a divattal együtt nálunk is fokozódnék az érdeklődés.
- Kérdés, hogy a divat igazi érdeklődést jelent-e. Az érdeklődést
nyilván fokozza, hogy a népzene világszerte kihalóban van, s manapság minden
ősi művészet a figyelem előterébe került. Mégsem hiszek az olyan
nemzeti fölbuzdulásban, amely egyszer a csángó népdalban, egyszer a
mezőségiben fedezi fel a népet, s nem veszi tudomásul, hogy ugyanaz a nép
ugyanolyan mélyen és sokoldalúan – bár meglehet: egy adott pillanatban kevésbé
egzotikusan – nyilatkozik meg a palóc, vagy akár az alföldi népdalban. De
ugyanígy nem tudok egyetérteni a népinek nevezett előadóművészet
divatos vonásaival sem, amelynek előadója – egészen kivételes beleérzőképességtől eltekintve – itt és most
ismerkedett meg a magyar nép kultúrájával és a magyar népzenével. Ebben persze
a hallgatók is hibásak, hiszen ők sem tudnak differenciálni. S megint csak
visszakanyarodtunk ahhoz a gondolathoz, hogy az emberek nagy része nem érti
azt, amiért lelkesedik; ennek viszont az az oka, hogy a népzenetudomány maga is
fiatal, s nem fejlődhetett még ki a közönségben olyan kritikai érzék, mint
például az irodalom területén.
-
S mi a véleménye arról a népszerűségről, amelyet egyes beat-számok
élveznek, ha – mint mondják – közelednek a népdal hangvételéhez? Szabad-e elrontani a népdalt
ilyenféle slágerszerűség érdekében?
- Ha valami dallamvonalában, itt-ott még szövegében is
hasonlít a népdalhoz, attól még nem lesz népdal. A külsőségeiben
népdalszerű beatzene is lényegében divatos tánczene marad, amihez a
népdalnak nem sok köze van. Az élő népzene két egyformán fontos
összetevőből áll: az egyik a hagyomány által fenntartott, a
megszólalás pillanatáig holt anyag, a másik pedig a megszólaltató személye,
akinek szervesen kell azonosulnia a hagyománnyal. Ha a kettő közül
bármelyik hiányzik. a népzene nem válhat művészi élmény forrásává. Nem
elég az élmény és nem elég a külső jegyek ismerete: hogy a népzene
lényegét megérthessük, át kell élnünk a hagyományok világát s egész
kultúránkat.
Záróra (2010.03.08.) : Sárosi Bálint (50:33)