FEUER MÁRIA 90
I.
Feuer Mária
(Felvégi Andrea portréja)
(1958)
(1994
(2019
II.
TIHANYI
LÁSZLÓ[1]
Élet és életmű
Képzeljük el, hogy amikor gyermekünk pályaválasztási
tanácsot kér tőlünk, ezt mondjuk neki: „szerezz egy diplomát, néhány
próbálkozás után találd meg azt a munkát, amihez a legjobban
kötődsz, és amire tehetséget érzel magadban, járd ki a ranglétrát,
hogy vezető lehess és a saját képedre formálhasd
a munkahelyedet, majd gondozd és ápold a művedet akár közel fél évszadon át." Aligha hihető, hogy gyermekünk ezt
ma hasznos és megvalósítható tanácsnak fogadja el. Míg a 20. század
első felében, de még a másodikban is viszonylag sokaknak adatott meg ilyen
életpálya, szinte hihetetlen, hogy vannak, akik ezt egészen a 21. századig
töretlenül végig tudták vezetni. Feuer Máriának
sikerült.
Persze egy ilyen bravúrhoz sok külső körülmény és
személyes tulajdonság együttes és szerencsés megléte és találkozása szükséges.
Fontos, hogy legyen a megtalált munka iránt társadalmi igény, az azt jól
végzőt megbecsülés övezze. Fontos, hogy az illető tehetséges,
tanulékony, intelligens, kompromisszumkész és
mindenkor naprakész legyen. Fontos, hogy jó taktikai érzéke legyen, együtt
tudjon mozogni a kor változásaival, és annak a közegnek, amelyben
tevékenykedik, lehetőleg minden fontos tagjával jó, de legalább
kielégítő emberi és szakmai kapcsolatban álljon. Fontos, hogy ha kell,
vesztesnek látszó helyzetekben is helyt tudjon állni, ki tudja kerülni
a csapdákat, vagy ha ez nem sikerült, ki tudja verekedni magát
belőlük, és tovább tudjon lépni. Feuer Mária
életpályájában mindezt megtalálhatjuk.
Pedig nem indult könnyen. A zongoratanulmányok kényszerű abbahagyása után, középiskolai ének-magyar tanári diplomával a zsebében kezd le dolgozni a Népművelési Minisztériumban, ahonnan 1956 után eltávolítják. A Muzsika 1957-ben történő megalapítása jelenti a fordulópontot, ahol végigjárja a „kötelező" lépcsőfokokat: belső munkatárs, majd olvasószerkesztő lesz, és 1970-től főszerkesztő. A Muzsika elmúlt 60 éve összefonódik a nevével, itthon és külföldön egyaránt. Azonban ahhoz, hogy ez a 60 év sikeres legyen, a fent említett tulajdonságok mindegyikére szükség van. A művészvilág és a politikai elit mindig és mindenhol tele van nehezen kezelhető emberekkel, akikkel tudni kell szót érteni. Egy olyan rangos - és a közelmúltig az egyetlen - szakmai folyóirat, mint a Muzsika helyes navigálásához bonyolult érdekhálók szövevényei közt kell mindig megtalálni a helyes utat, lehetőleg előre látni küszöbön álló társadalmi mozgásokat, és őrizni a lehetőségek határáig a jó emberi kapcsolatokat. Ez a rendszerváltás előtt sem volt könnyű – bár a viszonyok talán a mainál könnyebben átláthatók voltak –, de Feuer Mária a rendszerváltást követő, sok tekintetben zavaros és tisztulni makacsul nem akaró közegben is bravúrosan navigált. Fiatalokat megszégyenítő innovatív képességeket mutatott fel a Koncert Kalendárium és a Muzsika online változatának létrehozásával, a lap dizájnjának és terjesztési formájának folyamatos megújításával. A feladat nehézsége abból is megítélhető, hogy Feuer Mária korábbi sokoldalú aktivitása fokozatosan egyirányúvá vált, és teljesen a Muzsika ügyeire koncentrálódott. 1966 és 1978 között szakkönyvek, interjúkötetek, zeneszociológiai írások és szakirodalmi fordítások szerzőjeként is ismertté vált, később ez a vonal nem bizonyult folytathatónak.
Koncert- és fesztivál-beszámolói még sokáig olvashatók
voltak a Muzsikában, de a lap menedzselése már teljes embert
igényelt. Eközben szép lassan, szinte észrevétlenül, Feuer
Mária a magyar újságíró-társadalom egyik legtapasztaltabb, meghatározó
alakja lett. Mivel a Muzsika indulásakor tapasztalt társadalmi közeg
fokozatosan, majd 1990-t követően egyre drasztikusabban változott –
a művészi zene hazai presztízsének egyértelmű csökkenésével
együtt mozogva –, teljesítménye még inkább elismerésre méltó. Ezt az elismerést
tükrözik az egymás után sorjázó kitüntetések: Erkel Ferenc-díj (1980),
Akadémiai Újságírói díj (1994), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (2002), a Pulitzer-emlékdíj
életműdíja (2011).
Feuer Mária Györffy Miklóstól veszi át a
Pulitzer-emlékdíj életmű-díját (2011)
Az ilyen munkát sikerrel végezni akaró személynek mindig kényesen
kell egyensúlyoznia a konfliktusok kerülése és felvállalása között. Ha
pedig a konfliktus nem kerülhető el, az abban részt vevők
mindegyike sérülhet, és legtöbbször sérül is. Feuer
Mária harcos alkat, aki képes nagyon hosszú ideig kompromisszumokat vállalni,
de ha küzdeni kell, rendkívül elszánt. Legtöbb harcát sikerrel vívta meg, de
minden bizonnyal sok sebet őriz, ahogy minden bizonnyal vannak, akik
tőle kapott sebeket őriznek. De biztos vagyok benne, hogy minden
harcát abban a tudatban vívta, minden sebet abban a tudatban
tűrt, vagy osztott, hogy ezzel a lapját szolgálja. A hosszú évtizedek
alatt élete annyira összefonódott a Muzsikával, hogy a lapot ért
dicséretek, vagy bírálatok is szinte fizikai örömmel vagy fájdalommal töltötték
el.
Az olvasók ilyen mondatok olvasása után valószínűleg
már gyanakodnak: írójuk talán különösebb személyes tapasztalat nélkül,
a dolgokra közelről rálátók elejtett megjegyzéseit csokorba
gyűjtve és azt kiszínezve dolgozott. Esetemben ez nincs így. Emlékeim
szerint körülbelül 35 éve kerültem rendszeres kapcsolatba a Muzsikával,
ekkor jelent meg benne első fesztivál-beszámolóm. Innen kezdve
rendszeresen publikáltam a lapban, majd tagja lettem a lapot kiadó
alapítvány kuratóriumának. Így elég közelről figyeltem ezeknek a gazdag,
küzdelmes és tanulságos évtizedeknek örömeit, bánatait, buktatóit és sikereit.
Ezért talán hitelesen mondhatom: a stafétabotot átvevő fiatalabbaknak
nagyon sok tanulnivalójuk lehet Feuer Máriától. Nem
hallgathatom el azt sem, amit nagyon sok művésztársam is elmondhatna:
személyesen is köszönettel tartozom neki. Nem csak azért, mert
a kezdetektől megkülönböztetett figyelemmel kísérte pályám
alakulását, és nem csak a bizalmáért, amellyel sok töprengésébe vont bele
a Muzsika aktuális ügyeit illetően, hanem azért is, mert volt olyan
periódusa az életemnek, amikor a lappal való kapcsolatom segített
megőrizni az önbizalmamat, fokozni kitartásomat a választott
művészi út mellett.
Végül, de nem utolsósorban, jöjjenek a születésnapi
kívánságok! Kedves Mari, először is nagyon boldog születésnapot kívánok,
és azt, még sok ilyen jusson neked! Másodszor azt, őrizd meg minél tovább
élénk szellemedet, aktivitásodat, érdeklődésedet ország-világ és
mindenekelőtt a zeneművészet aktualitásai iránt. Harmadszor
pedig azt, életeddel egybefonódott műved, a Muzsika, az egyre
hidegebb és egyre jobban háborgó vizeken is legyen biztonsággal tovább
navigálható, és érjen mihamarabb csendesebb, nyugodtabb vizekre. Tudom, minden
jogos aggodalmad mellett te is ezt kívánod.
Isten éltessen, Mari!
Kedves
Laci,
Tudom, szokatlan amit most teszek.
Köszönöm szép írásodat, amely alkalmat teremt arra is, hogy elbúcsúzzam a
Muzsika munkatársaitól, kedves, régi olvasóitól és az érdeklődő
fiataloktól, akik talán észreveszik a régi szerkesztő távozását. Kérem
őket, bízzanak utódom jó ízlésében és remélhető
együttműködésünkben.
Őszintén sajnálom, hogy számomra is váratlanul kellett
átadnom a stafétabotot, nem azon a módon, ahogyan terveztem: a Muzsika 60 éves
születésnapjának ünneplésén, decemberben. Váratlanul ért az általam létrehozott
kiadó: az Alapítvány, és a személyes felkérésemre alakult kuratórium
felmentése, de ez némiképpen meg is könnyítette a búcsút.
Kívánom, hogy 60 éves munkám: örömeim és küzdelmeim
folytatói képesek legyenek az örökös megújulásra, a nehéz anyagi körülmények
legyőzésére. Biztos vagyok benne, hogy jó Muzsikát fognak készíteni.
Feuer Mária
|
|
III.
FEUER
MÁRIA
... a jó bornak kell a cégér...
(1972.
szeptember 28.)[2]
Zenei
ismeretterjesztés és a zene propagandája – egymástól elválaszthatatlan
fogalmak. Az előbbi fontosságáról, módszereiről gyakran esik szó, az
utóbbiról azonban mintha elfeledkeznénk. A propaganda tényét többnyire a
reklámmal azo- nosítjuk, s
ez tudatunkban valamiféle rikító harsánysággal kapcsolódik össze, ami méltatlan
a zene nemességéhez. Pedig – sajnos – a muzsika nagyon is igényli a
népszerűsítést. arra törekszünk, hogy a zene barátainak körét kitágítsuk,
szaporítani szeretnénk a jó muzsika táborát, úgy nemcsak tudást, ismeretet kell
továbbítani, hanem fel is kell hí a figyelmet a
legfontosabb jelenségekre. A jó értelemben vett propaganda szorosan
összekapcsolódik a népművelés tevékenységével; kiegészítik, kölcsönösen
erősítik egymást. A közművelődés, az ismeretterjesztés szerepét
jóformán senki sem vitatja s az újabb tömegek
bevonását csak azok nem tartják fontosnak, akik nem hisznek ennek
lehetőségében, és annyira alábecsülik kívülállókat, hogy nem is tartják
érdemesnek a színvonal módszerek alkalmazását. Az elzárkózásnak ez a
lekezelő formája éppoly arisztokratikus magatartásra utal, mint közismertebb
változata, amelynek hirdetőit nem is érdekli a művészet tömegbázisa.
Az arisztokratizmusnak ez a nyíltabb, leplezetlenebb válfaja szerencsére már
kihalóban van – pontosabb sikerült olyan általános társadalmi légkört
kialakítani, amelyben már nem illik az ilyen nézeteket hangoztatni. A másik
burkoltabb megjelenési forma azonban nagyon is él, képviselő olcsó
fogásokkal igyekeznek hódítani, sőt sznobnak titulálj ellenzőiket.
Ők nem nemesíteni akarják a tömegek ízlését, hanem kiszolgálni, s ezzel bizony
nagyon rossz szolgálatot tesznek a zene ügyének.
Művelődési
fórumainkon számos olyan vezető vagy beosztott munkálkodik, aki e téves
szemlélet áldozata. A gazdasági érdek néha csakugyan engedményeket kíván, ezek
azonban többnyire indokoltak, hiszen anyagi hasznukkal közvetve a nemesebb
művészetet szolgálják. A baj akkor jelentkezik, ha a színvonaltalanságot
meggyőződés sugallja, méghozzá a tömegek igényére hivatkozva, haladó
álarcba bújtatva. Lehet, hogy ez a demagógia látszatra nagyon hatásos, a
valóságban mégsem segíti a zene jó értelemben vett propagandáját –hiszen nem az
a célunk, hogy a színvonaltalanságot terjesszük, inkább valamilyen módon azt
kellene elérnünk, hogy az emberek még fáradság árán is vállalják a zenei
művelődést. Bevallom, ebben és csakis ebben — az értelemben a sznob
jelzőt sem tartom riasztónak. Azt hiszem, minden új irányzathoz
óhatatlanul hozzácsapódik egy olyan réteg, amely pillanatnyilag nem képes t
őszintén követni rajongása tárgyát divatból, társadalmi utánzásból mégis
úgy tesz, mintha őszinte híve volna. Magatartásával azonban
akarva-akaratlan a haladást erősíti, sőt időközben önmaga is
átalakulhat. 15-20 esztendővel ezelőtt Bartóknak még nem volt igazi
közönsége Magyarországon, s ha ma a közkedvelt zeneszerzők közé tartozik,
akkor e folyamatban bizonyára egyfajta sznob átrétegződés is szerepet
játszott. Ahogy régen divat volt Bartók zenéjét riasztónak, felzaklatónak,
dallamtalan kakofóniának minősíteni, úgy ma ez illetlenség tartózkodni
tőle. S lassacskán ez a folyamat figyelhető meg az új zene területén
is: ma még jónéhányan kimennek a teremből, ha
kortárs komponista művére kerül sor, zeneszerzőink nemzetközi
elismerése láttán azonban – egyre kevesebben.
Azt hiszem
felesleges bizonygatnom, hogy a most rendelkezésemre álló időt nem a
sznobság dicséretére szeretném ét, fordítani. Mindössze annyit kockáztatnék
meg: az előrelépés érdekében a sznobságot is elfogadhatóbbnak tartom, mint
a színvonaltalanságot fennen vállaló elméleteket. Pedig ezekre jócskán akad
példa. Egyes képes hetilapjaink, ifjúsági lapjaink „tömegérdeklődés” címén
rossz, reklámízű riportokkal, édesded intim csevelyekkel helyettesítik a zenei beszámolókat,
Részemről ugyanilyen olcsó fogás lenne idézni őket, vagy kipécézni a
durva, bántó képzetlenségről tanúskodó tárgyi hibákat. Képeslapjaink közül
talán a Tükör az egyetlen, amely népszerűen, mégis a sokoldalú tájékoztatás
igényével lép föl, s csakugyan a zene propagandáját szolgálja.
Közhely, hogy
kitűnő, fiatal – és nem fiatal — előadóművészeink számára
létfontosságú a sajtó segítsége. S bár nagyon igaz, hogy a közvetlen, személyes
népszerűsítés is segítheti őket pályájukon, én a sajtó, a rádió, a
televízió segítségét közvetettebb módon tartom fontosnak: a színvonalas zene
szeretetét kell elültetni az emberekben, hogy a zenére figyelők köre
kitáguljon. Rádiós fórumon a rádiót dicsérni újabban csakugyan szemmel látható
az igényesség törekvése, annál szomorúbb, hogy az oly fontos ifjúsági rovat
viszont pillanatnyilag feladta zenei nevelő műsorait.
Az ország
közvéleményét azonban nemcsak a rádió és a televízió alakítja, hanem a
napilapok is. S ha ezek nem tartják fontosnak a zene népszerűsítését,
akkor honnan várjunk illetlenség a közművelődést segítő
programok mégis itt bontakoznak ki a legsokoldalúbban. A sokkal
szűkebb adásidővel rendelkező, de jóval nagyobb hatásfokú tévé
zenei adásairól már nem állítanám ilyen határozottan a közművelődés
igényét; ott, az utóbbi hónapok bíztató próbálkozásait kivéve inkább még a
kiszolgálás elve érvényesült: valamiféle óvatoskodó félelem, amelynek
hatásaként aztán a semleges műsor senkihez sem szól. S ha a zenei rovatok
munkájában segítséget? Úgy vélem, nem is elsősorban a kritika
terjedelméért, hanem a zene helyzetéért küzdünk. Az értelmiségi közönségre számító
Magyar Nemzet kulturális rovatában erőteljesen érvényesül a zene szerepe –
a Párt lapjában, s a régi munkásokra apelláló Népszavában már jóval kevésbé, az
ifjúság lapjaiban meg jóformán sehogy. De vajon elfogadhatjuk-e azt a
szemléletet, hogy a zene az értelmiségieké? S a munkásokkal felesleges
foglalkoznunk? A muzsikusok különböző csoportjai újabban a
legváltozatosabb terveket dolgozzák ki, hogy hangversenyeikkel,
ismeretterjesztő előadásaikkal bevonják a muzsika táborába a
munkásképző intézetek tanulóit, s bővítsék a zene közönségét. De a
társadalom segítsége nélkül önerejükből meg tudják-e valósítani a
muzsikusok ezt az amúgy is nehéz feladatot? A sajtó nemcsak a napi zenekritika
gondjainak feloldásában, sokkal inkább a zene alapvető helyzetén segíthetne.
A szaklapok hatósugara nagyon kicsi és hadd oszlassak itt el egy tévhitet.
Amikor az angol, vagy a német zenepublicisztika rangját irigyeljük, akkor nem
világhírű szaklapjaikra kell gondolnunk, hanem napilapjaikra. A
nyugatnémet Opernwelt, amely pedig a nagy német
nyelvterület olvasóira számíthat, mindössze 8000 példányban jelenik meg, s ez a
példányszám magasabb, mint az összes német zenei folyóiraté együttvéve. De nem
jobb az arány a hatezres angol Music and Musicians
esetében sem. A napilapok mindegyikében viszont naponta jelenik meg zenei
rovat, s ezzel csakugyan biztosítják a zene propagandáját. Ettől mi még
messze vagyunk, pedig szélesebb alapozással számolhatunk. Az elmúlt évtizedek
alatt, főleg Kodály Zoltán munkásságának köszönhetően sikerült már a
magot elvetni. Felelősek vagyunk kicsírázásáért – szárba. szökkenéséért
pedig még sokat kell munkálkodnunk.
|
IV. VÁLOGATÁS FEUER
MÁRIA KÖNYVEIBŐL |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
