Közösségi élmények, egyéni tanulságok-tapasztalatok

Gondolatok az Eötvös Péter Alapítvány mesterkurzusának záró koncertjén

A zene: közösségi produktum, leggyakrabban szándékoltan is kisebb-nagyobb közösségnek szánva (és akkor még nem is számoltunk az idő-faktorral, a jövővel, amely életben tart, újra-felfedez, vagy épp a feledés homályába taszít műveket). Az élőzene-hallgatás egyik többlet-varázsa az a lehetőség, hogy lehetőséget kínál a közös élmények megbeszélésére. Merthogy az élmény (a zenei mindenképp!) egyébként aligha megosztható, érdemben legalábbis. A szavak aprópénzére váltott impulzusok átélhetetlenek a „kültagok” számára – legfeljebb elképzelni lehet, mi késztet valakit lelkesedésre (vagy épp felháborodásra). És a beszámolóhoz fűződő viszony természetének megfelelően, osztozni örömében-bánatában – vagy éppenséggel irigyelni…

Embere válogatja, ismert, avagy ismeretlen zenét tart ideális témának élmény-megosztásra (akkor is, ha az csupán töredékes hatásfokkal működik), függetlenül attól, hogy ismert vagy általa még nem hallott muzsikusok tolmácsolásában hallotta. Ismert mű, ismeretlen előadókkal – könnyű a mérlegelés, a korábbi tapasztalatok birtokában. Ideális esetben, rajongva, akár egyenlőségjel is tehető kompozíció és interpretációja közé. Egészen más a helyzet, ha ismeretlen művet játszanak ismeretlen előadók. Összehasonlítási alap híján, kényszerűen ilyenkor is kitehető az egyenlőségjel, csakhogy realitásalapjának bizonytalan a valószínűsége.

A fenti problémakörök fokozottan kerültek előtérbe az Eötvös Péter Alapítvány mesterkurzusának záró koncertjén, amelyre június 26-án került sor a BMC koncerttermében. Ugyanakkor, olyan tényezők is szerepet játszottak, amelyek tanulságokat ígérnek a továbbgondolások folyamatában.

A hangverseny műsorán öt mű szerepelt, közülük kettő ősbemutatóként (a fiatal szerzők kifejezetten erre az alkalomra készítették darabjaikat), kettő magyarországi bemutatóként csendült fel, a program középpontjában pedig Hindemith Op. 24-es Kammermusik sorozatának (sajnálatosan ritkán hallható) nyitódarabja kapott helyet. Az est előadója a hazánkban most debütáló francia Ensemble Ars Nova volt, a dirigens funkcióját pedig a kurzus résztvevői töltötték be, akik egy hétig dolgoztak Eötvös Péterrel, Vajda Gergellyel és a hazánkban szintén ezalkalommal bemutatkozó neves finn zeneszerzővel, Magnus Lindberggel. Lindberg zeneszerzői termésében (amelyből a Jubilees volt az egyik magyarországi bemutató) meghatározó szerepe van a zenekari műveknek – és a szerző alkalmanként maga is vállalkozik művei vezénylésére.

Vajda Gergely és Eötvös Péter Magnus Lindberg

Vezénylő zeneszerzők, komponáló karmesterek – gyakran szembeállításra kerül egyazon személy két betöltött funkciója. Vannak viszont – igaz, kis számban - kivételek, amikor egy kivételes muzsikus mindkét minőségben elismert és sikeres. Ennek prototípusa Eötvös Péter, de intenzív szakmai jelenlétével ebbe a kategóriába tartozik Vajda Gergely is. Akik tőlük tanulnak, korántsem csupán vezénylési gyakorlaton vesznek részt, hanem egyszersmind betekintést kapnak a zeneszerzői gondolkozásmódba is. Mert aki maga is komponál (alkot), óhatatlanul is párbeszédet folytat a partitúrába rögzített szerzői mondanivalóval (tehát nem a „szerzői szándék” hipotetikus kutatásáról van szó, hanem értőbb kottaolvasásról, amikor a befogadó a koncepció egészének áttekintésére is eredményesen vállalkozik). Az ilyen lehetőség: példaértékű, és egész pályára kiható jelentőséggel bírhat. Más kérdés, hogy az egyes jelölt mennyit vesz észre mindebből, és mennyit tud beépíteni szakmai felkészültsége gyarapítására.

A tanulságosnak ígérkező mesterkurzusoknál nem hátrány, ha a résztvevők – legalábbis a kurzus idején – megszívlelik Lao-ce mondását: „Nem az útnak van célja, hanem az Út maga a cél”. Tehát, számukra a tanulási folyamat hasonlíthatatlan jelentőségű. A hallgatóság ennek az útnak a végén várja az utazókat, érdeklődve értékeik-kincseik iránt. Nem lehet tudni, honnan indultak – csak azt, hogy hova érkeztek.

Erről szólt a dirigensek szereplése. És az érdeklődő, a számára korábban ismeretlen művek hallgatása közben is észlelni vélte az egyes karmesterek karakterének, vezénylésének sajátosságait, jellegzetességeit. És itt kezdődnek a közönség számára az értő zenehallgatásra törekvés további lehetőségei! A hallgatnivaló figyelmes követése közben észrevenni azokat a gesztusokat, amelyek az aktuális interpretátoroknak szólnak. Tehát, nyomon követni a karmester egyidejű két „kapcsolattartó” tevékenységét: az adott művel és a játékosokkal.

Korábban nem hallott darabok esetén kihívást jelentő feladat – kitüntetett jelentőségű lehetőség, hogy a zenehallgatás ne pusztán passzív befogadás legyen. És amikor az érdeklődő úgy érzi, tud tájékozódni aktív figyelmével, számára is mesterkurzus-jelentőségű lesz a hangverseny. További „tennivalója”, hogy kiválaszt néhány nevet – olyan szerzőkét és/vagy dirigensekét, akikről úgy érzi, érdekes a továbbiakban is nemcsak figyelemmel kísérni őket, hanem akár keresni a lehetőségeket, további találkozásokra, újabb élményforrásként.

Ka Hou Fan

Makaón született és nevelkedett. A Bécsi Zene-és Előadóművészeti Egyetemen szerzett zenekari karmesteri diplomát.

A június 26-i hangversenyen fellépő fiatal karmesterek közül a magam részéről Ka Hou Fan zeneiségét tartottam kiemelkedőnek, élménytadó produkciókat szavatolónak. Belső meggyőződéssel formál, s a karakterizált zenei anyagokból dinamikailag differenciált struktúrákat épít. S amikor kicsendült az utolsó hang is, a tetszésnyilvánítást fogadó, meghajló fiatalemberen lehetetlen nem észrevenni: még mindig a közreműködésével létrejött hangzásélmény hatása alatt áll.

A többlet-tanulságok lehetőségét is magukban rejtő zenehallgatási lehetőségnek szép számmal jutott érdeklődő, a különböző korosztályokból egyaránt. Talán csak a szakmai érdeklődők számának a növekedése lenne kívánatos.

Fittler Katalin