Bölcsészettudományi Kutatóközpont (2021)

A Dohnányi Ernő művészete (és élete) iránt érdeklődők örömmel nyugtázhatták, hogy 2002-ben Dohnányi Archívum alakult, majd rendre jelennek meg Dohnányi Évkönyvek. 2015-től, az intézményes keretek módosulását követően, Dohnányi-tanulmányok címre váltott a sorozat, melynek (2015 és 2017 után) 2021-ben jelent meg a harmadik kötete. Szerkesztésének feladatát zenetudományi képzettségű fiatal kutatók vállalták, Laskai Anna és Ozsvárt Viktória (előbbi a 12 tanulmány egyikének szerzője is).

Szép kiállítású kötet, 344 számozott oldallal. Címlapján Bartók és Kodály jól felismerhető arcképe mellett Dohnányi karmesterként látható, Kemény Lászlónak a Nemzeti Újság 1923. november 20-i számában megjelent ábrázolásában (ott az „Ünnepi hangok. A filharmonikusok hangversenye” című cikk illusztrációjaként szolgált – amikor a Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50. évfordulójára rendezett esten először került közönség elé Bartók Táncszvitje, és indult hódító útjára Kodály Psalmusa. Dohnányi itt kettős minőségben szerepelt: az Ünnepi nyitány szerzőjeként és karmesterként). Richter Pál előszavát követően 12 tanulmány kapott helyet a könyvben, valamint négy recenzió, amelyek Kusz Veronika három és Kovács Ilona egy Dohnányi-tematikájú kötetét szemlézi. Hogy az angol nyelvű Abstractokat követően miért kizárólag angolul kínálnak tájékoztatást a szerzőkről, azt nem érzem indokoltnak. Az a külföldi (pontosabban, nem magyar anyanyelvű), aki vállalkozik az írások – akár fordító segítségével történő – elolvasására, kevésbé szorul rá a tájékoztatás ilyetén formájára, mint a hazai (esetleg szakmán kívüli) érdeklődő.

Dohnányi Ernő

A 12 szerző rövid (szakmai) életrajza közül csupán egynél nem olvasható a születési évszám – amely információ egyébként nem tanulságok nélkül való. Kiderül, hogy 46 év korkülönbség van a legidősebb és legfiatalabb szerző között. Tehát, már ebből is sejthető, amit a címek végigolvasása tovább erősít: nagyon változatos olvasnivalót kínál a kötet.

A szó legtágabb jelentésében értelmezendő ezúttal a „tanulmány”. Ami közös valamennyiben, az a szerzők körültekintő adatgyűjtése, tájékozottsága, az a szándék, hogy a választott (vállalt) témát ne csak „körüljárják”, hanem afféle „mélyfúrást” végezzenek. Végigpörgetve a lapokat, feltűnik a szemléltető ábrák változatossága: kottaképek, ábrák (néha grafikonokkal), táblázatok és fotóillusztrációk tarkítják az írott szöveget – s feltűnő a jegyzetanyag gazdagsága is (a tudományos megbízhatóság egyik külső jeleként).

A tanulmányok számaként a 12 aligha értelmezhető „tucat”-ként – inkább a 48-as forradalom követeléseit összefoglaló 12 ponthoz hasonlítható, amennyiben egy bizonyos iránymutatás figyelhető meg mindegyikben. Ami egyszersmind azt is sugallja: mindenki talál benne számára fontos/érdekes/tanulságos olvasnivalót. És korántsem csupán az ajánlás, a kedvcsinálás szándéka késztetett arra, hogy a jelzők közé soroljam az „érdekes”-t is! Mert ki-ki megtapasztalhatja, hogy a zenetudomány/muzikológia korántsem izolált világ, megannyi „élő” kapcsolata van korokkal-életekkel-művekkel-előadásokkal – vagyis, akkor is „érdekes” lehet, ha valaki nem minden részletében tudja követni a leírtakat.

Dohnányi Ernő

Mindazonáltal nem titkolható, hogy – ha már a 12 pontot említettem – nem hasonlítható ahhoz a 12-fogásos menühöz, amit a jeles évforduló táján a Pilvax étterme kínált a vállalkozókedvűeknek: a választékosság jegyében, ugyanakkor a fogyasztó befogadói kapacitásának figyelembevételével. Más szóval: nem elsősorban „végigolvasásra” szánt könyvről van szó. Lehet, szabad, sőt, kell is hozzá a potenciális érdeklődő aktivitása! Mert némelyik írás általános érdeklődésre formál jogot, míg mások „kisbolygók” a Dohnányi-tárgykör univerzumában – s itt a méret nem az értékre vonatkozik, hanem a befogadók számára.

A tanulmányok fele pályázati támogatással jött létre – némelyiknek talán ettől van kissé dolgozat-íze; máskor viszont örömtelien nyugtázzuk, hogy a belső késztetés (az érdeklődés) lehetőséget kapott a kibontakozásra. És aki (bármilyen sorrendben) valamennyit végigolvassa, képet alkothat magának a muzikológus/zenetörténész pálya kimeríthetetlenül változatos lehetőségeiről (persze azt is felmérheti, milyen előképzettséggel rendelkezők számára nyílnak a legszélesebb távlatok).

Akár ismeri valaki, akár nem, az olvasóban óhatatlanul is kialakul egy „személyes” kép a szerzőkről. Tizenkét kép nem kevés, ha megjegyezzük hozzájuk a neveket is – hogy további publikációikra felfigyeljünk, mondhatni, nyomon kövessük munkásságukat. Mert a többségükben közérdekű-közhasznú írások gazdag jegyzetanyaga, a hivatkozásokkal, arra készteti az olvasót, hogy felmérje: egy-egy tanulmány ugyan önmagában megálló „egész”, ám képletesen szólva, megannyi vegyiérték-karral rendelkezik, csatlakozva más kutatók munkáihoz, vagy épp az illető saját korábbi írásaihoz.

A tanulmányok sorában méltán került az első helyre Dalos Anna munkája: Túlélési stratégiák Trianon után. Bartók, Dohnányi, Kodály hármas útja. A szerző le sem tagadhatná, hogy a Zeneakadémia zenetudományi tanszakán (is) tanít, olvasóival szemben magas elvárásokkal él, a zenei jártasságon túl lényegi történeti ismereteket is feltételez. Egyszerre tanít (közléseivel) és késztet utánajárásra a továbbgondolásra késztető megállapításaival.

A Zenetudományi Intézet vezető Dohnányi-kutatója (miként Richter Pál értékeli), Kusz Veronika érthetően és indokoltan hivatkozik számtalan alkalommal saját munkáira. Némi alapvetések után rövid terjedelmű publikációhoz úgy választ témát, hogy felvázolja a továbbkutatás lehetőségeit, közeli feladatait. Az olvasóra sajátos feladat hárul, ha korábbi írásaiba próbálja integrálni az ott még csak tervezett, ám időközben megvalósított részletkutatások eredményeit.

Dohnányi Ernő Ruralia hungarica című művének népzenei forrásai – ezt a címet adta dolgozatának Pásku Veronika, s itt felfigyelhetünk egy fontos mozzanatra: a szerzők többsége egyazon zenei műhelyhez tartozik, értelemszerűen ismerik egymás kutatómunkáját, kutatási eredményeit. A későbbiekben további szerzőknél is megjelenik jegyzetbeli hivatkozás a kötet valamelyik másik tanulmányára.

A zene, a mozgás és a cselekmény összefüggései Dohnányi Pierrette fátyola című pantomimjében – Gombos László olyan témát választott, amelyről szívesen olvasunk akár a zenei anyag ismerete nélkül is (szimfonikus zenekaraink jóvoltából néha koncerten felcsendül belőle részlet), ám egy kottapéldával illusztrált megjegyzése kifejezetten arra késztet, hogy „utánahallgassunk” e zenének. Gombos rutinos szerző, aki gondol potenciális olvasóira is – ezúttal is azt a megoldást választotta idegen nyelvű idézetek közlésénél, hogy a főszövegbe a magyar fordítást illesztette, míg az eredetit jegyzetben közölte. Kevés többlet-helyet foglaló, ám jelentős gyakorlati haszonnal járó, olvasóbarát gesztus – érdemes átvenni tőle a kollégáinak is!

„Zenecentrikus” témát választott a legfiatalabb muzikológus, Laskai Anna (Dohnányi hangszerelései Schubert f-moll fantáziájából és a Moments musicaux zongoraciklusból), ám munkája előadásként sokkal hatásosabb lett volna. Írásban zavaróak a gyakori szóismétlések, míg „élőben” a figyelem ébrentartását szolgáló fordulatokként jogosultak lehetnek. És figyelmesebb (olvasó)szerkesztői munka mellett nem maradt volna benne szótévesztő elírás (harsona helyett kürt).

Bozó Péter tanulmánya felvillanyozó élmény (Aus dem bürgerlichen Heldenleben: Dohnányi Mesterdalnokok-persziflázsa?). Miként korábban önálló kötete olvasásakor, most is erőteljesen érződik, hogy akusztikus (zenei) élmények sokasága, alapos zeneirodalom-ismeret birtokában készült az írásmű. És ami legalább annyira „átjön” a sorok között: zenei élményei megosztásával zenehallgatásra készteti az olvasót. Ráadásul széleskörű tájékozottságából ezúttal is tud adni olyan többletinformáció-adatot, ami tudásanyaggá válik (pl. a Barform elnevezéssel kapcsolatban). Úgy tud olvasmányos lenni, hogy „real time”-ban követjük gondolatmenetét, mint ha felolvasná…

A Liechtensteinben élő Korody-Paku István, a szerzők doyenje, mutatós szimpózium-témával jelentkezett: Dohnányiék Gmundenben. Levél-idézeteken túl fényképekkel és hotel-listák felkutatásával talált adalékokat a résztvevők számára emlékezetes három nyaraláshoz.

Csak az elismerés hangján szólhatunk Németh Zsombor tanulmányáról (Dohnányi Ernő és a Waldbauer-Kerpely vonósnégyes). Mint írta, 2020 tavaszán, a Bartók Béla Zeneműveinek Kritikai Összkiadása 29-30. kötetein végzett munkálatok részeként kezdte meg a kamaraegyüttes hangversenyjegyzékének összeállítását. Adósság-törlesztés lesz a vonósnégyes tevékenységének összegző bemutatása és a kritikák értékelése – a gyűjtőmunka értékes részeredményét viszont példaszerű áttekintéssel kapja kézhez az olvasó. Nem csupán adatok sorjáznak, hanem értelmezésük alapján többdimenzióssá válik a kamaramuzsikus Dohnányi tevékenységének egy jelentős szelete. Ráadásul a szerző nem szűkíti le a tárgyalt területet, hanem kitekintéseket végez – grafikonon ábrázolva szemlélteti Bartók, Kodály és Dohnányi műveinek játszottságát a Waldbauer-Kerpely vonósnégyes fellépésein, megjegyezve, hogy a játszottság koránt sincs arányban a sajtóvisszhanggal, hiszen „egy modernista kompozíció előadásának már akkoriban is sokkal nagyobb hírértéke volt, mint egy klasszikusabb hangvételű mű előadásának”. A terjedelmes munkához áttekintő táblázatok tartoznak függelékként. Legfeljebb a 114. jegyzetből hiányoltam az állítmányt…

Székely Aladár fényképén: Waldbauer–Kerpely-vonósnégyes: Kerpely Jenő, Waldbauer Imre, Molnár Antal, Temesváry János Bartók Béla (balra) és Kodály Zoltán (jobbra), 1910-ben

(Forrás: mek.oszk.hu)

A tanulmányok között helyet kapott egy interjú is (Kovács Ilona: Interpretáció és analízis Dohnányi Ernő zongorás kamarazenéjében. Beszélgetés Frankl Péter zongoraművésszel). Könnyű olvasmány önmagában – ám a jegyzetanyag hivatkozásai több irányban mélyíthetik az ismereteket. Ott viszont szívesen láttam volna egy további jegyzetet, amikor Frankl Péter megjegyezte, Hernádi Lajosra visszaemlékezve, hogy „sajnos Dohnányi-műveket nem mutatott be, mert azokat abban az időben nem volt szabad játszani”. Az „utókor” olvasóját – annyi más intimitás mellett – joggal érdekelheti, hogy a gyakorlatban hogyan működött ez a „tiltás” (minél több konkrétummal, természetesen…). És az sem lett volna felesleges, ha nem marad a kíváncsiskodó érdeklődőre a feladat, hogy a legkülönbözőbb (hivatkozott) forrásokból megpróbálja összeállítani, hogy – már amennyi ebből dokumentumokkal bizonyítható - tényszerűen ki-hogyan próbálta „levetetni” a feketelistáról Dohnányit (Vázsonyiról szólva jegyezte meg Frankl, hogy „Tudom, milyen részletességgel és gonddal próbálta Dohnányit levenni a feketelistáról, ami aztán sikerült is neki.”

Dohnányi Ernő: Schubert f-moll fantáziája - az eredeti partitúra (2:02)

Schubert f-moll fantáziáját Dohnányi Ernő írta át zenekarra. Most egy animációs film segítségével a karmester szemszögéből követhetjük a zenét az eredeti, kézzel írt partitúrában, ami az összes szólamot egyszerre mutatja.

Az elemzésekre térve, komoly feladatot rónak a beszélgetők az olvasókra, arra bíztatva őket, hogy legyen a kezük ügyében a tárgyalt művek kottája…

Témáját tekintve közvetetten tartozik a kötet anyagába Laki Péter témája (Fischer Annie és a h-moll szonáta). Ugyanakkor viszont mégis hasznos, hogy nem folyóiratban „sikkad el”, hanem kötetben marad inkább kéz-közelben ez az értékes összehasonlító és interpretáció-áttekintő elemzés. A muzsikusoknak (elsősorban zongoristáknak) újabb tétel a bakancs-listára, megkísérelni követni Laki Péter interpretációkon-edződött műismeretét. Régi zeneakadémiai kritika-órák emlékét idézi, amikor a tanszakvezető Kroó György jellemzéseket kért egy-egy mű (vagy tétel) több előadásáról, amelyeket egyvégtében hallgatott végig az évfolyam – érdekes „eredmények” születtek, amikor nevesítve lettek az előadók…

És bár a művészek teljesítményére nézve akár „tiszteletlennek” is tekinthető az összevetés, rendkívül hasznos úgy „hallásgyakorlatként”, mint az elemző verbális kifejező-készségét illetően (mókás tapasztalat csoportos elemzésnél, ha a különböző csoportok a maguk kedvencét ugyanazokkal a jelzőkkel látják el…)

Stachó László írása unikális a maga nemében: voltaképp kutatási irányokkal, szempontokkal látja el a muzikológusokat. Szempontrendszerének ismertetése során az angol nyelvű zenei és pszichológiai irodalom olyan ismeretéről tesz tanúságot, ami szinte elrettentően hathat a muzikológus/kutatói szakma iránt érdeklődőket. Első feladat itt a szakmai olvasó számára: megérteni és voltaképp megtanulni mindazt, amit Stachó leírt. Annál is inkább, mivel – mint ön-hivatkozásaiból kiderült – más írásaiban már jelentős mozzanatokkal járult hozzá a hazai és nemzetközi zenetudományhoz. Aztán következhetnek a távlati tervezések, annak feltérképezésével, hogy az illetőnek ott-és-akkor melyik kutatási irány bizonyul járható útnak. És nagy tanulság a legújabb zenetudós-generáció számára, hogy minden korábbinál elengedhetetlenül fontosabb az idegen nyelvek tudása (elsősorban az angol), amennyiben szakmailag lépést akar tartani a nagyvilággal. A technika-kínálta lehetőségekről nem is beszélve…

Dohnányi Ernő a Himnuszt vezényli (1928) (2:47)

Budapesti Philharmonikusok Zenekara, vezényel Dohnányi Ernő.

„His Master’s Voice” 270994 .BR 2089-1.

(Forrás: Az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtára)

Szabó Ferenc Jánosnak köszönhető Dohnányi Ernő előadóművészi diszkográfiája. Legalábbis, azt hirdeti a cím, jóllehet, a munka két részből áll, és a tényleges diszkográfiát megelőző tanulmány aligha minősíthető bevezetésnek. Nála rendkívül tanulságos a jegyzetanyag – kiderül, milyen körültekintő „könyvtárazásra” van szükség egy-egy adat megszerzéséhez. A szerző pedánsan elszámol a segítségekkel, kifejezve köszönetét hazai és külföldi munkatársaknak. Ilyen nemzetközi tudományos munkára a digitalizációt megelőző időkben aligha volt lehetőség – ugyanakkor az is kiderül, hogy a személyes (helyszíni) kutatómunkát nem tudja helyettesíteni a technika. Imponáló, ahogyan Szabó Ferenc János „elszámol” neves kutatók mérvadónak számító publikációiban a pontatlanságokkal, téves adatközlésekkel (néha még a hibák okát is fel tudja tárni…). És ilyenkor ismét előtérbe kerül az írók („írástudók”) felelőssége. Mert ami egyszer hibásan megjelent, az idézetkénti felhasználáskor újabb hibaforrássá válik – további idézetek során pedig halmozottan. A nyomtatott hibák tehát „javíthatatlanok” – és kevés az esély arra, hogy a kimutatott tévedések alkalmankénti javításával találkozzék a „felhasználó”.

Mint említettem, a kötet jegyzetanyagban gazdag. A jegyzetek ritkábban magyarázó (kommentáló) jellegűek, többnyire inkább hivatkozásokat találunk benne, olyan forrásokra utalást, amelyekből tudását (adatot vagy gondolatmenetet) vette a kutató. Az olvasó aligha van olyan helyzetben, hogy ezeket is kövesse – viszont az idegen nyelvű idézeteket érdemes lenne fordításban is közölni. Hogy minél közetlenebbül érezhesse magáénak a frissen tanultakat az érdeklődő.

A Dohnányi-tanulmányok végigolvasása: kihívás. Ki-ki felmérheti, hol tart tájékozottságban, szövegértésben, kottaolvasásban stb. De sikerélmények forrása is lehet – amikor az új értesüléseket van mihez (korábban megszerzett ismeretekhez, zenei tapasztalatokhoz) kapcsolni.

Fittler Katalin