A magyarországi délszlávok zenei hagyományai | Muzičke
tradicije Južnih Slovena u Mađarskoj |
Musical Traditions of South Slavs
in Hungary
Hagyományok Háza - BTK Zenetudományi Intézetet - Szerb Intézet - Vujicsics Egyesület (2021)
I.
Szerzőjét, műfaját,
tartalmát, keletkezési és megjelenési körülményeit tekintve is minden
szempontból különleges Vujicsics Tihamér (1929–1975):
A magyarországi délszlávok zenei hagyományai című kötet (Budapest, 1978),
amelynek bővített, második, kritikai kiadása nemzetközi együttműködés
keretében 2020-ban jelent meg. Ez a második kiadás újabb, még Vujicsics által készített lejegyzésekkel, új
dallamvariánsokkal gazdagodott. A kiadás tudományos szempontból lényeges,
teljesen új eleme a több funkciót betöltő, a hangzó anyagok, dokumentumok
bemutatásának céljával e kötethez készült online Melléklet, mely reményeink
szerint a későbbiekben további Vujicsicshoz,
illetve a magyarországi délszlávok hagyományához köthető anyagokkal
bővülhet. Már most is tartalmaz olyan hangfelvételeket és dokumentumokat a
Vujicsics-hagyatékból, amelyek a kötetben nem
szerepelnek, és nincs rájuk utalás sem. Többek között szerb egyházi énekeket, a
Vujicsics testvérek, Sztoján
és Tihamér éneklését, fényképeket a családi archívumból és más egyéb dokumentumokat.
Vujicsics népzenekutatói munkáját nagyban segítette, hogy számos hangszeren megtanult játszani, főleg népi instrumentumokon,
valamint anyanyelvi szinten beszélte a szerben kívül a Magyarországon élő
különböző szláv népek, népcsoportok nyelveit és a magyart. Legjobban a
szerb hagyományokat ismerte, tudta táncaikat, szokásaikat, énekeiket. Minden
adottsága megvolt, hogy tervszerű kutatómunkával gyűjtse,
rendszerezze a délszláv zenei és folklórhagyományokat, és ebben a körben
folytassa a magyar népzenetudomány kiemelkedő kutatási területét
jelentő összehasonlító vizsgálatokat. Bartók nyomán a gyűjtések
feldolgozását követően az adatokat rendszerezte, és ennek alapján végezte
az összehasonlító vizsgálatokat, kezdetben a tágabb délszláv környezet bevonásával,
majd az egész szláv világban körbetekintve, illetve ezekkel, párhuzamosan a
délszlávokkal együtt élő népek, leginkább magyarok és románok körében.
Kiemelten foglalkozott a magyar-balkáni-keleti zenék
kapcsolataival. Az 1970-es évek elején nyílt meg számára a lehetőség, hogy
csatlakozzon az intézményesített népzenekutatás Magyar Tudományos Akadémián
működő csoportjához, de erre 1975-ben bekövetkező halála miatt –
Damaszkusz felett végzetes repülőgépbaleset érte
– gyakorlatilag már nem kerülhetett sor. Első és életében egyetlen
népzenei tárgyú kiadványa a Zeneműkiadó Vállalatnál 1957-ben megjelent Naše pesme – [Dalaink] volt,
amelyben 100 népdalt és 20 kolo dallamot adott közre.
Népzenekutatói képességeiről a jelen kötet (Muzičke
tradicije Južnih Slovena u Mađarskoj – A magyarországi délszlávok zenei hagyományai) az online
Mellékletével együtt tanúskodik. Bár Vujicsics a
kötethez írt bevezetőjében hangsúlyozza, hogy elsődlegesen zenélni
valót kíván kézbe adni, mégis a magyarországi délszláv zenei hagyományokról ez
az eddigi egyetlen összefoglaló tudományos igényű és tudományos alapokra
helyezett áttekintés. A kötetnek ezt a kettősségét a mostani új, kritikai
kiadás (kötet és online Melléklete) is meg kívánta őrizni. A tudományos
hitelességet és alaposságot a nemzetközi együttműködés, valamint a
délszláv kultúra és folklór hazai, magyarországi szakemberei, etnomuzikológusok, folkloristák bevonása biztosította, a
zenei anyag gyakorlati elsajátítását a jobb minőségben újraszedett,
olvashatóbbá váló kották, a közölt változatok nagy száma, az online
Mellékletben és a jegyzetekben található magyarázó leírások, és nem utolsó
sorban a jó minőségű hangfelvételek segítik. A kiadvány
háromnyelvűsége pedig a lehető legszélesebb közönség elérését célozza.
II.
Lásztity Péró: Beköszöntő // Richter Pál:
Főszerkesztői köszöntő // Danka Lajić Mihajlović, valamint Jelena Jovanović // Szerkesztői
előszó
III.
Vujicsics-gyűjtemény | Szerzők, közreadók,
szerkesztők:
IV.
A magyarországi
délszlávok zenei hagyományai | Muzičke tradicije Južnih Slovena u Mađarskoj |
Musical Traditions of South Slavs
in Hungary
A régi szlogent,
miszerint „a zene nem ismer határokat”, kiegészíthetjük, miszerint „a
zenetudomány – s ezen belül a népzenekutatás – nem ismer határokat”. Ennek ékes
bizonyítéka az a 600 oldal terjedelmet meghaladó (ráadásul online-mellékletben
hang- és képanyagot tartalmazó) kiadvány, amely három nyelven kínál
olvasnivalót az érdeklődőknek. Akik a 392 kottapélda segítségével, a
megszerzett elméleti tudásanyagot rögtön gyakorlati példák segítségével
„rögzíthetik”, ki-ki a korábbi (nép)zenei
tapasztalataihoz csatlakoztatva, élménnyé árnyalva.
Előrebocsátandó:
a kötet nem „végigolvasásra” szánt, hanem olyasfajta kézikönyv, amit érdemes a
gyakran forgatandó könyvek közé sorolni (tehát, lehetőleg saját
példányként).
A
tartalomjegyzék alapján tájékozódó gyorsan felfedezi: csupán a harmadát kell
elolvasnia a három (szerb, magyar és angol) nyelvű írott anyagnak. Igaz,
ez az „öröm” csupán az első 120 oldalra terjed, hiszen utána következik a
kottapéldák gyűjteménye (tehát így is jelentős vállalkozás az
áttekintése!).
A három
bevezető írás mintegy crescendo-ként vezet a LÉNYEGhez,
Vujicsics Tihamér tanulmányához, amelytől a
címét kapta a kötet. Pontosabban, annak – a nemzetközi népzenekutatás
időközbeni eredményeinek-tapasztalatainak felhasználásával készített –
tudományos igényű verzióban történő, kommentárokkal ellátott
újrakiadásához.
Érdemes tehát
elölről kezdve, folyamatos végigolvasásra vállalkozni, akkor is, ha közben
türelmetlenkedik az érdeklődő – olyan információk szerepelnek a
bevezetőkben, amelyek a későbbiekben nélkülözhetetlenek lesznek.
Lásztity Pérónak, a budapesti Szerb Intézet igazgatójának a
Beköszöntőjéből megtudjuk: 1978-ban 5600 példányban jelent meg Vujicsics Tihamér korszakos jelentőségű népzenei
gyűjteménye. Ez a posztumusz kiadvány közel 400 ének- és táncdallamot
tartalmazott – 2015-ben, a Magyar Művészeti Akadémián tartott
székfoglalója után Eredics Gábor (a Vujicsics Együttes vezetője) laudátorával,
Richter Pállal és
Lásztity Péróval Vujicsics örökségéről (beleértve az Zenetudományi
Intézetbe került hagyatékot) tanácskozva, felvetette a gyűjtemény közös
megjelentetését, figyelembe véve a zenepedagógiai tevékenységet is segítő
szempontokat (a tudományos igényű közreadás szándékán túl, a gyakorlatot
segítő hangzó mellékletek közreadásával). A Szerb Intézet közreműködésével,
a budapesti és a belgrádi zenetudományi intézet együttműködésével szerbiai
népzenekutatók vállalkoztak e feladatra.
Vujicsis
Tihamérnak (Pomáz, 1929 – Damaszkusz, 1975) életében egy jelentős
gyűjteménye került kiadásra 1957-ben: az 1955-ben összeállított Naše pesme (Dalaink)
előszavában arra utalt, hogy addigi saját gyűjtése mintegy 600
dallam, 25 településről. A 100 népdal és 20 kolo
dallam közreadása elsősorban praktikus célt szolgált, a
folklórcsoportoknak, zenekaroknak kínált lehetőséget a
repertoárbővítésre. Jóllehet, a
következő kiadvány is szem előtt tartotta a praktikus célt, itt a –
lényegesen nagyobb terjedelmű – zenei anyagot dialektusok és műfajok
szerint csoportosította, és nem korlátozódott szigorúan a népzenére. A
komponált zenei hagyományokkal való érdemi összevetés indokolta, hogy a címben
ne „népzenei”, hanem „zenei” hagyományokra történjék utalás. Az eredeti szerb
nyelvű kiadványba ékelődött be „Előszó a magyar olvasóhoz”
című, a lényegi tájékoztatást szolgáló tanulmány.
A második
beköszöntőben a főszerkesztő, Richter Pál, a BTK Zenetudományi
Intézet igazgatója üdvözli az olvasót. Ő így definiálja a jelen kiadványt:
„nem kevesebbre vállalkozott, mint nemzetközi összefogással Vujicsics
népzenekutatói munkássága összegzésének és főművének számító kötet
kritikainak szánt kiadását megszerkeszteni”. „Stáblistát” ad a széleskörű
együttműködésben kiemelkedő szerepet vállaló kutatókról – a nevek itt
még idegennek tűnnek, ám a sokadik dallamhoz fűzött,
részletezően tájékoztató szerkesztői megjegyzések olvasásakor szinte
már ismerősként hat nevük. Az a sommás megjegyzése pedig, miszerint „Az
egy embernek általában bőven elfoglaltságot adó és rengeteg energiát
igénylő-elszívó nagyvárosi-filmes-színházi-zenész
lét mellett Vujicsics komoly népzenekutatói munkát is
végzett”, kettős hasznú: rámutat arra a sokoldalú tevékenységre, amelyre a
tudományos kutatómunka mellett rendszeresen tudott időt szakítani. És
akkor még mindig csak a munkásságáról esett szó – pedig mindamellett
„társasági” életet is élt, megannyi baráti ismerőssel, sok-anyanyelvű
közösségekben (Richter is felsorolta: „a szerben kívül anyanyelvi szinte
beszélte a Magyarországon élő különböző szláv népességek nyelveit és
a magyart”). Emberi portréja jellegzetes vonásait örökítette meg a Balassi Kiadó
kötete: „Nem biccentek igent a pusztulásnak” – Vujicsics
Tihamér emlékére, Gracza Lajos összeállításában.
Harmadikként a
szerkesztők (Jelena Jovanović
és Danka Lajić Mihajlović)
előszava olvasható, amely méltán minősíthető tanulmánynak.
Beavat abba a többéves munkafolyamatba, amelynek során a hagyaték feldolgozásra
került, ahogyan megismerkedtek anyagával, egyszersmind Vujicsics
zenei (közreadói-rendszerező) gondolkozásmódjával, valamint a további
összehasonlító vizsgálatokkal, melyek során az időközben eltelt évtizedek
alatt végzett népzenei kutatómunka eredményeivel „szembesítették” Vujicsics tevékenységét. Értékeli a sokoldalú muzsikus
öccsének, az irodalmár-műfordító-művelődéstörténész
Vujicsics Sztojánnak
(Pomáz, 1933-Róma, 2002) értékmentő tevékenységét, amit halála után
özvegye, Vujicsics Marietta (fordító,
szerkesztő, diplomata) folytatott, gondoskodva arról, hogy ne pusztán
meddő archív dokumentummá váljék az életmű jelentős szegmense.
Részletesen
feltüntetik a közreadás szempontjait, elszámolva azzal, hogy milyen
meggondolások alapján őrizték meg Vujicsics
lejegyzésének sajátosságait, s milyen szempontok késztették őket
esetenként módosításra. Külön említik a sajátos előjegyzések alkalmazását
az egyes dallamok megfelelő tonalitásának jelölésénél (így már ezzel
felhívják a kottaolvasó figyelmét sajátos dallami jellegzetességekre; gyakran
előfordul, hogy az egyvonalas oktávban fisz, míg a kétvonalasban f
szerepel), a tördelésre, amely szinte vizuális elemzéssel ér fel, jelezve a
dallamok tagolását, formáját. Külön figyelmet fordítottak a kottapéldák
számozására (a kötet könnyebb használhatósága érdekében), s a jelen szerkesztés
során hozzáadott variánsokat a, b, c betűkkel
adták jelölték. Mint megjegyezték, Vujicsicsnál csak ritkán
szerepelnek variánsok (meghatározott típusoknál), s ezt a jelenséget értelmezik
is: „Úgy tűnik, hogy Vujicsics, amikor a
magyarországi délszlávok népzenei dialektusaihoz reprezentatív példákat
választott, bizonyos dallamokat etalonnak tekintett, amelyek jól illusztrálják
az egyes dallammintákat és népzenei műfajokat”. Tudatosan törekedtek arra,
hogy megvalósuljon „az eszmei és gyakorlati kapcsolat Vujicsics
Tihamér elképzelései és e kiadvány között”.
Mondható-e nagyobb dicséret a szerkesztői munkára, hogy a
törekvésük realizálódott?!
Az egyes
dallamoknál a szerkesztői megjegyzések nemritkán érdemi tudnivalót (is)
tartalmaznak („Az aritmikus
kifejezést Vujicsics használta a szerb etnokoreológusok, Ljubica és
Danica Janković után. A kortárs etnomuzikológia megfogalmazása szerint az előadásban
párhuzamosan megjelenő különböző hosszúságú zenei és kinetikus
alkotóelemeket jelent.” - 280). Imponáló a hangszerismeretük: „Ezen a típusú
dudán nem lehet rövid (staccato) hangokat játszani a
levegőnek a tömlőből történő folyamatos áramlása miatt. A
„hang illúzió” jelzése a lejegyzésben rövid játékot mutat, a mélyebb azonnali
visszalépését a magasabb hangra a kontrasípon (432).
A 291. szám
kivételes érdekességet jelent a magyar érdeklődőnek: mint olvashatjuk,
ezt a szerb dalt énekelte Balogh Istvánnak a Cserni Gyurka című
színművében Déryné Széppataki Róza. A szerkesztők meghagyták a szöveg
eredeti ortográfiáját, ahogy az Déryné részére készült. (NB., az 1812-ben
készült mű eredeti magyar címe: Cserny György; 1857-ben ezzel ünnepelték a
szerző 50 éves színészi jubileumát a Nemzeti Színházban.) A 317. dal után
közölt információ korántsem csupán a magyaroknak érdekes: „a mai napig ez a
legrégebbi lejegyzése szerb epikus éneknek”. A következő kétszólamú példára
igencsak rácsodálkozik a kottaolvasó: vajon nem tréfálta meg „a nyomda ördöge”
a gondos munkatársakat, tényleg ezt jegyezte le annakidején Slavko
Zlatić? Apró pontatlanságra lehet gyanakodni a
256. kolo esetében: a vokális sor mintájára az alatta
lévő (hangszeres felső-szólam) sorban két alkalommal pótlandó lenne
talán a feloldójel (kétvonalas f-nél), miként a Tutti-szakaszban lett
feltüntetve, jóllehet a következőkben ott a hivatkozott hang nem szerepel
(akkor a 11. ütem 2. nyolcadán tiszta prím szerepelne…). A kottagrafikára
kizárólag a 299. példában lehet panaszunk…
A
szerkesztők figyelme kiterjedt arra is, hogy pontosítsanak földrajzi
neveket a változó történelmi-földrajzi körülmények tükrében, és hivatkozási
időpontokat, tekintettel az időközben történt ezredváltásra.
A 66. oldaltól a
85.oldalig olvasható Vujicsics Tihamér
kulcsfontosságú írása, részben az anyagot illetően, részben pedig a
tájékozódást könnyítően a kottaanyagban. És ettől kezdve
alapkövetelmény a kottaolvasás! Figyelmes gesztusként értékelhető, hogy a
szerb szövegek latin betűs átírásban szerepelnek (hogy a cirillbetűk nem-ismerése ne jelentsen kizáró
tényezőt). Az egyes területekről származó zenei anyagokhoz rövid
ismertetést kapunk a fejezetek élén – és érdemes odafigyelni, megjegyezve az
olvasottakat, mert a későbbiekben nehéz „visszakeresni” valamit, amire
csak elnagyoltan emlékezünk…
A szlovén, a
Mura menti kaj, a nyugat-magyarországi ča dialektus után tematikus bontásban szerepel a što dialektus jelentősen terjedelmesebb anyaga. A
Függelék két részből áll: Jugoszlávia népeinek dalai, valamint Más szláv
népek dalai (ez utóbbiban az ukrajnai, fehérorosz és orosz dallamok szövege
cirill-betűkkel szerepel).
A könyv végén a
tudományos kiadványoknál otthonos gazdag mutatókészlet áll az
érdeklődők rendelkezésére, melyek végén az
interneten hozzáférhető hangzó példák és képek jegyzéke kapott helyet.
Több helyütt
olvashattunk a tervezett folytatásról, Richter Pál előszava konkrétan
tanulmánykötetet ígér. Reménykedjünk megvalósításában – de addig bőséges
tanulmányoznivalót biztosít ez a kiadvány is!
Fittler Katalin