Kamarazene, mint kollektív örömforrás

„A Fesztivál Akadémia közönségének e helyen a tíz napig tartó nyári fesztivál mikrovilágát lenne illendő előrevetítenünk. Ez a könyv azonban eltér az eddigiektől, hiszen az egész ’FAB’-ról szól, és azokról az eseményekről számol be, ahol már szinte intézményesült a működésünk.” – így kezdődik a ténylegesen könyv-formátumú, rendhagyó műsorfüzet rendhagyó előszava.

És mivel az exkluzív kiadvány, amely (grátisz!) korlátlanul hozzáférhető volt a rendezvénysorozat tíz napja idején, mindazokhoz eljutott, akik akár csak egyetlenegy programon is vettek részt, minden beszámolónál ékesebben tájékoztatja az olvasókat. Igaz, rögtön hozzá kell tenni: korántsem irigylésre méltó azon jövendőbeli kutatók helyzete, akik – leginkább írásos dokumentumok alapján - egykor rekonstruálni akarnák a tényleges műsorokat, mert finoman szólva, minden másképp volt. (Másrészt, az is tanulságos lehet a dokumentáló muzikológusok számára, hogy nem szabad készpénznek venni a nyomtatott források tényközléseit – arra viszont csak a legritkább esetben van mód, hogy reflektáló írások, beszámolók alapján pontosítsák a rekonstrukciókat.) A Papageno különszámaként meghirdetett első tervezethez képest jelentős módosulásokról értesülhettünk, a helyszíneket (alkalmanként kezdési időpontokat), s főképp az előadókat illetően. A műsorváltozások voltak a legkevésbé zavaróak, hiszen egyvalamit általános jellemzőként kell kiemelnünk: az élménytadó interpretációk magas színvonalát.

Korántsem tekinthető önkényességnek, ha beszámolóm a FAB egyetlen (igaz, érdemben talán legfajsúlyosabb) szegmensére koncentrál, a hangversenyekre. Mert az esti rendezvények, valamint a napközben rendezett rövidebb lélegzetűek egyaránt az érdeklődők népes táborát vonzották. Nem véletlen, hogy a fesztivál zárszavát követően, afféle „tematikus coda” -ként a nagybőgős Knut Erik Sundquist – a személyéhez fűződő népszerűségnek további táptalajt adva – azt hangsúlyozta, hogy a rendezvények legfontosabb résztvevője a közönség, mert a hallgatóság adja meg a művészek produkciójának a létjogosultságát.

Knut Erik Sundquist

(festivalakademia.hu)

Érdemes volt idejekorán odafigyelni a FAB rendezvényeinek a beharangozására, hiszen a jegyárak fokozatosan (lépcsőzetesen) alakultak, a korai vásárlók jelentős kedvezményeket élvezhettek. És feltétlenül kihangsúlyozandó: a nagyszámú ingyenkoncert (némelyeknél előfeltétel volt a regisztráció) sem jelentett minőségileg alacsonyabb kategóriát!

Tíz nap (2022. július 15-24.), egyetlen kivétellel minden este koncert-kínálattal! Oázis a nyári „uborkaszezonban”, amikor ráadásul a tanárokat és diákokat a nyári szünet idején nem akadályozták iskolai elfoglaltságok (délutáni-esti tanítás). „Belakták” a fővárost a koncertező muzsikusok, hagyományos-kedvelt koncerttermeken túl (mint a Zeneakadémia Nagyterme és a Solti terem, vagy a BMC Koncertterme) ki-ki felfedezhette magának a Millenium Háza alkalmi játékterét, a Lumen Kávézót (mind a kamarazenéhez ideális kis termet, mind pedig a hangulatos belső udvart), a Hold utcai Református Templomot, a Jézus Szíve Jezsuita Templomot – vagy épp a Széchenyi Gyógyfürdőt. A budai rendezvényeknek a Vár biztosított színhelyet, megkülönböztetetten a Karmelita Kolostor.

A FAB nemzetközi művészgárdája változatos programokat kínált – stílusban és apparátusban egyaránt. Ami változatlan volt: az atmoszféra! A műsor-módosulások pozitív hozadéka, hogy mindig élményszerű előadásban csendültek fel a művek (lehetetlen nem gondolni a kisszámú kivételes művészegyéniségnek arra a gyakorlatára, hogy nem adják meg előre a műsort – az ilyen programok többnyire az itt-és-most felfokozott intenzitású élményével gazdagítják a hallgatóságot). Tehát, aligha volt oka zsörtölődésre bárkinek is – a zsákbamacska-gyűjteményre sem lehetett panasz!

A közönség (zenebarátok több generációja) élményt várt, és e várakozásában nem is csalódott. A FAB diákjai (a Fehér Ilona Nemzetközi Hegedűverseny[1] két korosztályos versenyzői, a mesterkurzusok résztvevői) az „értő” hallgatóságot erősítették, de valamennyi program befogadható volt azok számára is, akiknek semmiféle gyakorlati kapcsolatuk nincs a zenéléssel. Az előbbiek már-már stadion-légkört produkáltak néha, több műsorszámot követő viharos tetszésnyilvánítással. Ez a lelkesedés nem volt váratlan a művészek számára – többségük tanár-diák kapcsolatban is állt fiatalokkal, és minden bizonnyal a személyes kontaktusnak is része volt ebben a közvetlenségben. A lelkes ováció ugyanakkor némiképp differenciált is volt – tehát vélhetően az aktívan figyelő zenehallgatás során megélt tapasztalatok „sikerélménye” is közrejátszott.

Tehát a zenehallgatás az élményen túl a műismeret (különböző szintű) többletét is adta, tehát ki-ki a saját korábbi ismeretanyagának a bővítését élte meg. Kelemen Barnabás ideális konferansziénak (is) bizonyult; hangot talált a kisebb-nagyobb termek közönségével, és lényegre törő információival (néha rövid elemzéssel) folyamatosan ébren tartotta a figyelmet.

A figyelmet, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy maradandó legyen a zenei élmény (úgy a művek, mint az interpretációk) – és ami ebben a légkörben szinte észrevétlenül, önként jött létre, bárminemű iskolás pedantéria mellőzésével. A hallgatóság zárt áramköre azt eredményezte, hogy minden jelenlévő ugyanazt élte meg!

Ez a légkör összekötötte a mindenkori pódiumot és a nézőteret. Az előadók érezhető kedvvel játszottak, mondhatni, ahány koncert, annyi jamboree. Tehát a szakmai felkészültségen túl (beleértve a stílushű, technikailag perfekt játékot) mintát adtak a művészek örömzenélésből is. A házmuzsikálás közvetlensége és a pódiumművészet perfekciója jól megfért egymással. Olyan tanulság volt ez, amihez foghatóra ritkán van példa!

A FAB korábbi gyakorlatához híven, ezúttal is jutott hely az irodalomnak is: két koncerten kaptunk élményt Esterházy Péter műveiből.

A közönségnek öröm, ha felfedez „híres embert” a nézőtéren – hasonlóképp öröm, amikor a korábban-későbben szereplőket látja hallgatói minőségben. Erre is számos példa volt a rendezvénysorozat keretében.

Ismert-kedvelt kamaraművek és ritkaságok (esetleg magyarországi illetve budapesti bemutatók) egyaránt maradandó élmények forrásai lettek. Valamennyi közreműködőt elismerés illeti teljesítményéért (már csak a szereplések számát illetően is), és bizonyosra vehető: a muzsikáló-kedv, vagyis, a kedvvel való muzsikálás eme mintapéldáinak hatása tartós lesz. A pedagógus-résztvevők számára nagy tanulság a játéköröm ilyen intenzív megmutatkozása – arra inspirálhat, hogy a „játszani is engedd” programot tanítási órák keretében is próbálják érvényre juttatni.

Köszönet a FAB életre hívóinak, művészeti vezetőinek (Kokas Katalin és Kelemen Barnabás), hazai és külföldi muzsikus-partnereiknek – és mindazon intézményeknek, amelyek hozzájárultak, hogy a mindennapok aktuális problémáit feledtető, művészi tapasztalatokban gazdag napokat élhettek át az aktív és passzív résztvevők, és különleges tapasztalatokkal gazdagodhattak a hangversenyek látogatói is.

Fittler Katalin