SIPTÁR HAJNALKA[1]
Mit jelent számomra a zenei munkaképesség gondozás, más néven
Kovács-módszer?
Néhány
hete épp az egyik délutáni zoom-os tornaórán vettem részt. Szorgalmasan
csináltam a gyakorlatokat tizenvalahány tornatársammal együtt, amelyeket dr.
Pásztor Zsuzsa diktált a tőle megszokott kedvességgel és alapossággal. Egyszer
csak bevillant a gondolat: hát ez a lehetőség bizony az áldatlan
covid-időszak áldása számunkra!
Sokáig
ugyanis úgy gondoltam, hogy a megelőző 2 év lezárásos időszakainak
semmi pozitív hozadéka nem volt. Minden házon kívüli elfoglaltság
parkolópályára került, a tanítási órát (esetemben magánének, erről van
tapasztalatom,) legfeljebb szinten tartásnak lehetett nevezni az on-line térben
meglévő időbeli és képi aszinkronitás miatt. Szóval …de nem ragozom
tovább: úgy volt rossz, ahogy volt. És akkor egyszer csak csörgött a telefon,
dr. Pásztor Zsuzsa értesített, hogy mivel nem lehet jelenléti tornaórát tartani
a Bartók konziban, a rendszeresen járók közül valaki javasolta, hogy ezentúl tartson
on-line foglalkozásokat. Nekem ez jó hír volt, mert – vidéki lévén – nem tudtam
a Nagymező utcai órákra járni. Így azonban csatlakozhattam.
Életem
nagyon fontos szelete a ZMG, vagyis zenei munkaképesség-gondozás. Ennek a
zenészek számára oly fontos pedagógiai módszernek életre hívója, megalkotója, dr.
Kovács Géza búcsúztatása után tanítványai az iránta való tiszteletből a Kovács-módszer
melléknevet adták.
Azóta,
amikor csak tehetem, el nem mulasztom a hétfőn-csütörtökön 17-18 óráig tartó
alkalmakat. Miért?
Igazán
azokhoz a dolgokhoz ragaszkodik az ember, amelyekhez erős érzelmi szálak
fűzik. S nekem a Kovács-módszer nagyon erős kapaszkodó.
Kezdődött még a ’90-es évek közepén, amikor először találkoztam Kovács
tanár úrral egy 30 órás továbbképzés keretein belül. Rendkívüli embersége és
rendkívüli tudása azonnal bűvkörébe vont, (a kifejezés kissé archaikus, de
találó!), s ebből a szeretetkapcsolatból azóta sem tudok és akarok
szabadulni. Mindig mindenkit személyesen üdvözölt. Az újonnan érkezőnek
mindkét kezét nyújtotta és néhány kedves szóval érdeklődött hogyléte
felől. S ettől az ember különlegesnek és fontosnak érezte magát.
Voltam nála egyéni tanácsadáson is, sajnos, csak egyszer. Családi és munkahelyi
elfoglaltságaim, valamint a 200 km távolság nem tette lehetővé, hogy
rendszeresen járjak. De, amikor – már a Tanár Úr halála után – 2003-ban
akkreditálták a képzést az ELTE-n, dr. Pásztor Zsuzsa (aki tanítványból
munkatárssá, majd a ZMG egyetemi oktatójává vált, s ezt a tevékenységét mind a
mai napig, 87 évesen is töretlen lelkesedéssel végzi,) hívására boldogan
jelentkeztem az első csoportba. Minden képzési napot tornaórával kezdtünk,
s minden alkalommal a kezdeti fáradtság helyét jóleső érzés vette át: az
egész test kellemes, erőteljes, de erőltetés mentes
átmozgatottságának érzése.
Az
élet úgy hozta, hogy egy teljesen más területén is hasznát vettem a képzésen
tanultaknak. Néhány évvel a szakvizsga megszerzése után férjem beteg lett (ischaemiás
cerebrális infarktus). A kórházból a következő mondattal a zárójelentésén
bocsátották haza: otthoni rehabilitáció szükséges. Bal karja nehezen, ujjai
szinte egyáltalán nem mozogtak. A kezdeti tanácstalanság után eszembe jutott a
léggömb, a ZMG egyik legfontosabb kelléke. Könnyű, de rapszódikus jószág.
Szinte észrevétlenül csalogatja az embert a legváltozatosabb mozdulatok
megtételére, anélkül, hogy nagyobb erőt kellene kifejteni. Elővettem
a mozgáspéldatárakat és elkezdtünk naponta gyakorolni. A léggömbös gyakorlatokat
lassanként más eszközökkel egészítettem ki, ezek a háztartásban található
különféle tárgyak voltak (mint pl. a sodrófa). Géza bácsi kreativitása engem is
hasonlóképpen találékonyságra buzdított. S a helyzet, ha nem is látványosan, de
észrevehetően, apró lépésekben napról-napra javult. Még most is megvannak
a gyakorlatsorok, amiket a tanultak alapján az akkori helyzetre adaptáltam.
Nagyszerű segítség volt abban a tanácstalan, bénult állapotban.
Igen,
a segítség az a szó, amelyet a Kovács-módszerhez kapcsolhatunk, mint az állandó
eposzi jelzőt a maga helyén az irodalomban. Géza bácsi mindenkinek
segített, aki hozzá fordult. A születésének 100. évfordulójára megjelentetett
Emlékkönyv számos beszámolót tartalmaz a jóleső mozgás örömétől
kezdve az egészség- és mozgásképesség visszaadásáig ívelő
tevékenységéről. Magam már többször próbálkoztam valamilyen tornát,
mozgásformát beépíteni az életembe, mert tudtam, szükséges és fontos lenne, de
néhány alkalom után valahogy mindig közbejött valami, s a kezdeti lelkesedés
elsorvadt. Egyetlen kivétel a ZMG, amely a mai napig életem szerves része. A
szervezet minden részére figyelmet fordít, az izmok edzésén túl a látás,
hallás, egyensúlyérzék kondicionálásával is törődik. Alapelvei között
szerepel az egyénre szabott ismétlésszám, az aktuális állapothoz való
alkalmazkodás, sőt még az időjárás figyelembevétele is. Néhány hete Zsuzsa
néni a tikkasztó nyári hőséget épp úgy bekalkulálta az aznapi leckébe,
mint ahogy figyelembe veszi azt is minden alkalommal, ha valaki éppen egy
betegség utáni első alkalommal tornázik. És ez is nagyon fontos: nincs
teljesítménykényszer, de ahogy visszaemlékszem a közös órákra, mégis mindenki
igyekezett a tőle telhető aznapi legjobbat nyújtani.
Szeretetből. Tiszteletből. Mert a Tanár Úr is mindig tudásának
legjavát nyújtotta. Példa volt valamennyiünk számára. Nem emlékszem senki
másra, aki ilyen mély és maradandó nyomot, örökséget hagyott rám, (ránk,) ami
messze több, mint egy rendkívülien gazdag mozgásrendszer. Az Élet és a többi
ember tisztelete, szeretete, és az a mély vágy és elköteleződés, hogy
mások számára hasznos életet éljünk. Hálás vagyok mindenért, amit kaptam
Tőle, s sokszor, ha elfáradok, vagy elkeseredek, erőt ad az, ha
felidézem egy-egy mondatát, bíztatását, mosolyát.
Zárásként
szeretném a vele készült interjú (Parlando 1994/1. Gyöngyössy Zoltán) utolsó
mondatait idézni, amelyek friss nyugdíjasként bátorítanak, hogy az életnek
ebben a szakaszában is hasznára lehetek másoknak: „A magam példájával is szeretnék másoknak is bizalmat és erőt adni.
Amíg az ember megkapja azt az ajándékot, hogy értelmesen tehet valamit, addig
lehet élni. Ám nagyon-nagyon fontos, hogyan élünk! Ha pedig be kell fejeznünk,
az olyan legyen, mint a virág, amikor lehull. Ne legyünk másoknak terhére és ne
kerüljünk magunk se megalázott sorba. Hát ilyen egyszerű…”